Képtelenség megfejteni miképp kaphatott egy ennyire értékes zenei anyag ilyen pocsék borítót! Ezzel gyakorlatilag ki is nyírták. Elvették a legminimálisabb esélyét annak, hogy valaki szembetalálkozzon vele. Ez a rózsaszín, nevetségesen gagyi grafika észrevehetetlen, nem hívja fel magára a figyelmet, éppen ellenkezőleg, inkább taszító. Az is csodával határos, hogy én esélyt adtam neki. Pedig mekkora muzsika van mögötte! Te jó ég!

Ötletektől hemzsegő, játékos, már-már kótyagos jazz, mely egyáltalán nem követi a hagyományokat. Modern, erőteljes, húzós dobtémákkal variáló önfeledt játszadozás, olyasmi amilyet a Herbie Hancock féle Headhunters csinált, csak nem annyira funky (a negyedik számig kell várni a direkt funk hatásokra), jóval keményebb és sokoldalúbb, lüktetőbb zene. Ilyesmi volt a Medeski, Martin And Wood egy időben, csak ők sem mentek annyira bele a durvába. De a legközelebbi párhuzam mindenképpen a MMW, sőt még Scofield is ideillik a végére, mert nagyon hasonló a stílusa mint az itt szereplő gitárosé.

Charlie Hunter Satriani tanítványa volt, és 1993 óta készít lemezeket. Többek között ezzel a formációval is felvett már hármat, ez sorrendben a negyedik. Csakhogy az előző 2005-ben készült (Outre Mer) így hát 16 év után ez lehetne a nagy visszatérés, ha kicsit adtak volna a megjelenésre. Maga az anyag hibátlan, kategorizálhatatlan, vibráló cucc. Nem is annyira jazz, ha őszinték akarunk lenni, inkább jazzes rock, vagy valami ilyesmi. Bődületesen cuppogó, össze-vissza csúszkáló jópofaság. Az egyetlen kivetnivaló a játékidő itt, mert az ilyen muzsikából soha nem elég. Ja, Miles Davist még nem említettem hatásként? Pedig bizony ott van... Hát már csak ezért is jár a kövér tízes! Eszement nagy lemez!  10/10

Kiadó: Royal Potato Family    Ország: USA - New Orleans     Tagok: Charlie Hunter - gitár    Skerik - szaxofon   Stanton Moore - dob