Miles Davis és viszonylagos gyakorisággal cserélődő alkotótársai 1968-tól 1975-ig csupa olyan megfoghatatlan zenei szövedéket adtak elő, amilyet manapság senki mástól nem kapunk meg. Igaz, a basszus és a dob kísérete több felvételen mondhatni primitívnek hat, ám ezeken a koncerteken ez biztosította a stabilitást, ez kellett a szólistáknak, hogy akkor léphessenek ki és be, amikor akarnak. Ez a hullámzó, néha elhalkuló, néha felerősödő különös muzsika az, ami miatt jóleső érzéssel hallgatom a trombitás elektromos korszakának élő fellépéseit.

1975 február 1. Japánban, azon belül is Osakaban - éppen az Agharta című album felvétele zajlik. Nem mindennapi szeánsz volt ez! Valószínűleg az összes közül ez lett Miles Davis leginkább rockba hajló előadása. Kíméletlenül nyers, zabolátlan erődemonstrációt tartott a meglepett közönségnek. Az akkoriban megjelent dupla lemez úgy nézett ki formailag, hogy mindegyik oldalán mindössze egy-egy felvétel szerepelt! Az összesen négy szám a dupla kiadványon, mindegyik fél órához közelítő hosszúságban! (De még ezt is felül lehetett múlni, hiszen a másnap délutáni élő show, mely szintén dupla album lett, s a Pangaea címet kapta mindössze két számból állt! A Zimbabwe 41, a Gondwana 46 perces!) Ki az, aki meg mer lépni ilyet?  Davis számára ekkor már nem léteztek formai korlátok.

Maga a zene itt nem annyira fordulatos, ennek ellenére formabontó a maga nemében. Szokatlanná teszi a vad nyersessége, a kemény, durván fémes hangzása. A két gitáros Reggie Lucas, és Pete Cosey kegyetlenül belementek, s ott volt Sonny Fortune  is a szaxival, szintén kivágta a rezet! Némi finomságot is csempészett az improvizációkba egy fuvolával, ettől kissé távol-keleti a hangulat. Al Foster dobolt (mégpedig nem is akárhogyan) és Michael Henderson basszusgitározott. Csak azért nem nevezném minden gyűjtő számára kötelező darabnak ezeket a kiadványokat, mert a hangzás hagy némi kívánnivalót maga után. A tartalom zsenialitása talán így is ellensúlyozza a korabeli technika kezdetlegességét.   10/10