Az Olaszországban tevékenykedő Messa 2014 óta van a színtéren, s már a harmadik nagylemezénél tart, ám ha valaki eddig elkerülte eddigi munkásságukat, nehezen hibáztatható. Nem tartoznak az európai élvonalba, sőt még hazájukban is csak tanulgatják ezt a nevet a rajongók, de valami azt súgja, ez alaposan meg fog változni a jövőben. A csapatra érdemes odafigyelni, mert messze nem megszokott sem a fellépésük, sem a hangzásuk. A sötéten gomolygó doom metal hangulatot ambiente/világzene elemekkel fűszerezik, s bár ez legtöbbször gagyi megoldásokat eredményez, náluk közel áll a mérce a Dead Can Dance albumaihoz, ami mégsem bóvli kategória.

A formáció ékköve a kimondottan fotogén, szinte már modell külsejű Sara Bianchin, aki egyébként civilben a Bottomless basszusgitárosa. Itt a hangját csillogtatja és ez nem túlzás. Valóban kristálytiszta, magasan csilingelő, már-már Lisa Gerrard színvonalú torka van, tehát olyan adottságokkal van felvértezve, amelyek kapásból kiemelik a rengeteg hasonló kolléga közül. Hibátlan az előadás, amit ezen a lemezen nyújt: ha kell pengeéles, ha kell ijesztően mormogó, ha kell angyali szépségű a hangja, tulajdonképpen magában is élményt nyújt, minden zenei kíséret nélkül.   

És ez adja egy kicsit a buktatóját a Messa-jelenségnek, mert a három srác nem viszi túlzásba a körítést. Meg kell mondjam, - minden értékével együtt - saját ízlésem szerint ez a muzsika még kiforratlan. Vannak váratlan felütések, ügyes akkordváltások, rövid ideig tartó, spontánnak ható ötletek, és üdítően hatnak a népzenei motívumok is, azonban hosszú távon, azaz a lemez teljes terjedelmét tekintve ezek nem lépik túl a kellemes háttérzene szintjét. Az énekdallamok kissé üres mederben csordogálnak. 

Az album fantasztikusan szól, kétségkívül megadták a módját. A videó is káprázatos, látszik, hogy nagy hangsúlyt fektetnek a képi világra. Ez persze érthető, ha a frontember ennyire fotogén. Azonban a muzsika kidolgozottsága túlságosan egyoldalú, a bő egy órás album 10 nótájának meghallgatása után egyetlen árva melódia nem marad az ember fejében. Tehát a produkció összességében nem túl izgalmas, nem is túl tartalmas, ennek ellenére mégis értékes, mert szép. Ennyi. És az a hang valóban ott van a spiccen, ha egy kicsit sűrűbbre vennék a rántást a fiúk, ez a banda világbajnok lenne. Ezért mondom, hogy érdemes odafigyelni rájuk. 8.5/10