A hihetetlenül gazdag hazai világzenei kínálatból nem fogott meg egy lemez sem annyira, mint e szóban forgó. Kissé mindegyiket szeretem, füleimnek barátságos a vonulat, de ritka kivételektől eltekintve, túlságosan nem hoz lázba egyik sem. Számos oka van annak, miért tartom kiemelkedőnek ezt az anyagot, ezek közül próbálom megfogalmazni a legfontosabbakat. Kezdeném talán azzal, hogy itthon tudomásom szerint az öblös funky hangzást nem társította senki népzenével, ezért már alapjában véve eredeti ötletről van szó. A magam részéről nem éppen a Cool and the Gang emlőin nevelkedtem, de a vaddisznó módra röfögő basszusnak van egy ellenállhatatlan húzása, amitől pillanatok alatt le lehet menni alfába. Márpedig itt úgy szólal meg a hangszer, ahogy magyar lemezen nagyon ritkán.

Az egyszerű szerkezetű dobtémák nagy szabadságot engednek a szólóhangszereknek, amit Nikola Parov jó érzékkel ki is használ, főként gitárszólókat, népi-motívumokat szurkál be egy-egy népdal-sor közé, de fontos szerepet játszanak a fúvósok, és a gadulka nevű hegedű is. Ezzel balkáni színezetet kapnak a rockos alaphoz, ami megint csak különlegesség.

Rejtő Jenő írja valahol, hogy nincs annál megrázóbb, mint egy érzelmes giccs, ha időszerű lesz bennünk valamiért. Így van ez a népi szövegvilággal is: néha elcsépeltnek hat egy-egy sora, néha nagyon is igaznak érezzük. („…talán meg vagyok átkozva, az Istentől ostorozva…”, vagy „ beteg vagyok, a szerelem betegje…”)
A korong jó ideig pörög a lemezjátszóban, mire úgy érzem, kicsit leáll a színvonal, a szándékosan eltúlzott Anyám, édesanyám idegtépő ordibálása borzasztóra sikerült, nehéz végighallgatni. Ének tekintetében egyébként sok hamisság tarkítja az összképet, de ez valójában különlegesség, a nyers, képzetlen, óbégató férfitorkok kiváló kontrasztot képeznek Herczku Ági kristálytiszta orgánumával, vagyis az elképzelés igazán jó. Ami engem illet, a szóban forgó nótát kizárólag a hölgy tolmácsolásában vagyok képes befogadni.

Ez utóbbi viszont az egyik kimagasló darab, az elektromos orgona hipnotikus akkordjaira szól a dal, kicsit pengézget a gitár és a bőgő, az egésznek amolyan kora reggeli kábulat hangulata van.
„ -Mondd meg nekem kicsi madár mikor lesz nyár…” jól ismert a nóta, a témát szinte a műfaj valamennyi honi előadója feldolgozta már, több-kevesebb sikerrel, nekem ez a változat tetszik a legjobban. Alaposan át van gyúrva, nagyon ütős, táncparkettre való darab. Nem kifejezetten táncházakra gondolok, ez inkább éjszakai klubokba való zene, mint Fonóba. Egykor az azóta megszűnt, kultikus MŰ-HELY kohójában láttam belőle részleteket, élmény volt. A lemez végéhez közelítve egyre „repülősebb”, elvontabb a muzsika, a basszus továbbra is dominál, nagyobb teret kap Borbély Mihály szaxofonja is, de mindvégig könnyen befogadható, fülbarát szerzemények sorjáznak. A szigorú népzene fanatikusok persze nehezen fogadhatják be, hiszen nem elég autentikus, a jazz hallgatók számára talán túl populáris, a popzene kedvelőinek biztosan túl elvont, végeredményben csak azok járnak jól vele, akik zenét hallgatnak.    8/10