Az Indigo Girls története a 80-as évek közepére nyúlik vissza, amikor Amy Ray és Emily Saliers az Atlantai Egyetem két hallgatója úgy döntött, korábbi hobbizenélgetéseik helyett kicsit komolyabban veszik a dalszerzést, és lemezek kiadásával próbálkoznak. A korai próbálkozások eredménye egy kislemez lett 1985-ben, amit kétévi klubtevékenység után az első, kis kiadásban megjelent album a Strange Fire követett. (Ezt a lemezt később kiadta az Epic, egy Sidney Youngblood feldolgozással kiegészítve) Az igazi nemzetközi debütálás 1989 februárjában történt meg, amikor Indigo Girls címmel megjelent első, Epic kiadónál jegyzett lemezük. A lemez az Egyesült Államokban kétszeres platinalemez lett, a duót pedig jelölték a legjobb kortárs folk előadók Grammy-díjára. (Igen, egy bemutatkozó lemezről beszélünk, még közel sem profi előadók alkotásáról)

A rekedtes hangon előadott, rendkívül tisztán szóló ének, a kiváló vokálozás, valamint az észak-amerikai folk gitárosok örökségét felvillantó hangszerelés mellett, az Indigo Girls erőssége elsősorban szövegvilágukban rejlik. Hétköznapi történetek, jól ismert érzelmek jelennek meg dalaikban, szokatlanul őszinte megfogalmazásban. Amy és Emily nyíltan elismeri a gyengébb nem iránti vonzalmát, ezért számos leszbikus-mozgalom képviselőivé váltak, mint ahogy különböző segélykoncertek fellépői közt is gyakran találkozhattunk velük. Sikereik ellenére mindmáig megmaradtak ugyanolyan közvetlen, inkább helyi, mint nemzetközi hírességeknek, mint akik egykor, a híres-nevezetes „Tíz Dolláros Turnéjuk” idején voltak, amikor a legeldugottabb klubokban léptek fel a nevetségesen kevés bevétellel mit sem törődve.

Sajnos a kezdeti sikeres időszak színvonalát nem tudták hosszú távon tartani, de az első két lemezre kifejezetten erős dalokat írtak. Az akusztikus gitáros formációk tengerében kiemelkedő alapműnek számít első albumuk. Kendőzetlen állásfoglalások különleges elegyéről van itt szó, helyenként talán túlságosan is dallamos, szájbarágós refrénekre kihegyezve, de ne feledjük el, a szóban forgó műfaj inkább popzene, mint rock, még ha annak az igényesebb ágáról is van szó.

Valamint ne felejtsük el azt sem, hogy a nyolcvanas évek végét írjuk, amikor az akusztikus gitáros előadóknak nem kedvezett a divat. Tracy Chapman is csak bontogatta a szárnyait, az R.E.M még javában elektromosban nyomult, (bár már készülődött a pop-robbanásra) és Sting is csak később lett az ú.n. akusztikus gitárzene prófétája. Indigóék mindenképpen rendhagyó esetnek számítottak, s ugyan azóta elkövettek néhány középszerű lemezt (Come On Now Social, Become you, All That We Let In),  még mindig a maradandóbb albumok vannak túlsúlyban. A Strange Fire, a Nomads Indians Saints, Shaming Of The Sun mindegyike nyugodt szívvel ajánlható a zenehallgatók számára. 

Ízelítőnek szóljon az a szerzemény, ami a duó legnagyobb slágere a mai napig:

"Meglátogattam a filozófia professzort, egy Raszputyin-poszterrel, amin szakálla lobogott, Ő soha meg nem nősült, szar filmet hanyagolt, értékelte amit tőlem hallott, azt mondta átlát rajtam rég, négy évig szolgáltam a nagy elmét,  de megkaptam a diplomát, s a szabadság ízét!" (Részlet a Closer to Fine című dalból - szabad fordításomban)   8/10