Még nem veszett ki az igazi rockzene manapság! Csak kicsit nehéz rátalálni. A Londonban élő olasz srácoknak 2015-ös debütálásuk óta ez már a negyedik nagylemeze a sorban, és nagyjából a csodával határos, ha valaki egyáltalán beléjük botlik valamelyik fórumon. Kétség nem fér hozzá, hogy ennél többet érdemelnének, mert hallhatóan nagyon szeretik és magas színvonalon művelik is a rockot, annak is elsősorban a progresszívebb válfaját. Nevükkel ellentétben ez tehát nem desert rock, bár némi hasonlóságot ezzel a műfajjal is mutat a Planexit, hanem inkább - ahogy ők írják oldalukon - pszichedelikus grunge. 

Az igazság azonban valahol ott van - végigfülelve a teljes lemezanyagot - hogy van itt mindenből egy kicsi. Ezek a fiatal zenészek még keresgélik az igazi arculatukat, és inkább kedvenceik nyomán (tiszteletére) írtak egy-egy nótát, ha már a saját zamat megteremtése annyira kemény diónak bizonyult számukra. Meg tudom érteni a dilemmát: hogy is lehetne választani a Pink Floyd, a Pearl Jam vagy a The Doors közül? A Led Zeppelin, vagy a Black Sabbath legyen a csapásirány? Az Opeth vagy a Nirvana? Tényleg nem könnyű, ha valaki alapjában véve a rockot kedveli. 

Az első szám kicsit Screaming Trees utánérzés, óriási hanggal megáldott bődülésekkel és egy meglepően érkező fuvolaszólammal, amit - bocsánat - nem kellett volna, szerintem. Részben nem illik a kilencvenes évek grunge hangvételéhez, de ami rosszabb - magam is játszom e hangszeren - akár én is elfújhattam volna ezeket az ócska frázisokat. Meglehet, szigorú vagyok, de azt gondolom, csak azért ne legyen fuvola, hogy szóljon ott valami, akkor már használjuk ki a hangszert, annak van értelme.

Szerencsére nem erőltették a fiúk a fuvolát, és a továbbiakban inkább az énekes adottságaira építettek, nagyon helyesen, mert az Andrea néven jegyzett vokalistának kiváló adottságai vannak - hamisítatlan rock torok. A nóták is jók, nagyon kellemesek, az az icipici plusz hiányzik belőlük, ami alapján azt mondaná bárki, hogy ez igen, ezek nagyok! Tehát nagynak még nem nagyok, de abszolút hallgathatók. 

A negyedik dal címe Staring At The Midnight Sun - ez egy az egyben idézte egyik kedvenc zenekarom, a Tribe After Tribe világát, gyorsan utána is néztem, nem vendégszerepelt-e Robbi Robb az albumon, de nem. Mindenesetre innentől kezdve minden nótában Robbi hangját véltem felismerni, és amolyan Tribe After Tribe tribute bandaként hallgattam az olaszokat, és tényleg nagyon tetszett minden felvételük. Maga Robbi is büszke lenne rá. Összességében ez egy olyan lemez, amit a fentebb nevezett zenekarok rajongói nagy örömmel hallgatnának - ha megtalálnák.    8/10