Csipetnyi félelemmel kezdtem el hallgatni az új Calexico albumot, mivel a zenekartól utoljára az Algiers lemezt hallottam még 2012-ben, s azóta teljesen eltűntek a látóteremből, így megvolt az esély arra, hogy az utóbbi években ellaposodtak, vagy ami rosszabb elnyálasodtak, de a bizalmatlanság alaptalan volt. A Calexico talán jobb mint valaha! Ahogy a jó bor is csak érlelődik idővel, úgy ezek a zenészek is csak finomítottak, hogy azt ne mondjam latinosítottak a hangzáson. Természetesen mindig is buzgott bennük a latin vér, a korábbi lemezeiken azonban nagyjából fele-fele arányban osztozott a rockkal, míg ez utóbbi mostanra mondhatni teljesen eltűnt.

Ezzel együtt nincs ok a szomorúságra, hiszen sosem voltak ők keményvonalas rock banda, Joey Burns hangja mindig is félúton volt a suttogások és az éppen csak dallamos éneklés között, éppen ez adja a csapat egyik védjegyét, és ez az, amit ők nagyon jól csinálnak. Simogató, mégis férfias ének, hozzá az elmaradhatatlan háttérénekesnők. Már a másik Calexico lemezkritikámban (Garden Ruin) is kiemeltem, mert nagyon igaz: háttérénekesnők nélkül ez a társaság félkarú óriás lenne. Nincs az a trombitaszó, konga és hawaii gitár ami felér a csodás spanyol vokállal. 

Két szép dalos madárkát is sikerült csatasorba állítani: Elizabeth Goodfellow az America's Got Talent egyik felfedezettje volt és ragadt meg a Calexiconál, a guatemalai származású Gaby Moreno pedig már az utóbbi (általam nem ismert) lemezeken is közreműködött. A veterán Sergio Mendez is besegített a hangszerelésbe, mit mondjak, meseszép a hangzás, gyönyörűen csilingel minden. Amolyan délutáni szendergéshez való, pihentető zenét tartalmaz az album, aki az ilyesmit szereti, nem fogja kinyomni a lejátszót egy-egy számnál. Szerintem egyébként pont a nyitó és címadó El Mirador lett a legkevésbé fogós nóta, az utána következők mind lényegesen jobbak. Az El Paso talán a leginkább rockos darab, már legalábbis a gitárszóló alapján, de lobogni nem fog a hajunk a lendülettől, ez biztos. Lazuláshoz kiváló háttérzene. 9/10