Gőzöm nincs, miért lép fel valaki City And Colour név alatt, amikor Dallas Green a neve, hiszen ez összehasonlíthatatlanul jobban hangzik, de ő tudja… Ha én mondjuk Farkas Piroska vagyok, tutira nem változtatom át Ragadozó és Málnaszínre, bár ez utóbbi regényesebb, tényleg. Persze egy ilyen fazontól ne várjon senki túlságosan ésszerű húzásokat, mert ha azt mondom csipetnyit pszichopata feje van, azzal éppen csak körülírtam. Nem sok ilyen szaladgál szerte a világban, fogalmazzunk úgy, rendhagyó eset, sajátos felfogással. (Mindezt félmosollyal írom, hiszen van köztünk némi párhuzam.)

Tud az ürge. Az egyik legérdekesebb dalszerző-énekes a XXI. században, bizony. És ha azt nézzük, honnan jött, még érdekesebb a dolog. Az Alexisonfire nevű kőkemény hardcore csapatban vokálozott öt lemezen keresztül, vagyis hogy pontosabb legyek, hol itt működött, hol ott. Egy kis zúzda, egy kis akusztika, aztán majd meglátjuk, mi lesz…

Az lett, hogy barátunk mostanra nem éppen világsztár, de hazájában, Kanadában mindenki tudja, kiről van szó, és akárhogy nézzük, ez nem kis ország. A City And Colour laza, nyugis rockzene, óriási dallamokkal, kiművelt, tiszta énekkel, intelligens szövegekkel. Akusztikus gitáron megy az alap, ehhez jön az elektromos gityó, dob, basszus, cselló kísérete, mint kidolgozás. Azonban magában is ügyesen elsikálgat hősünk, és a zongorán is hangulatosan pötyög.

Nagyon jól énekel, ebben a gitáros-dalolgatós műfajban szerintem király. Ha éppen nem játszik vele senki, akkor is tökéletes, olyan arcok mint Neil Young, Tim Finn, vagy Bob Dylan csak tanulhatnának tőle. Éppen ezért én sajnálom, hogy nem pörögnek számai a rádióban, mert megérdemelné. Odaát a fenyőtűk országában persze mindez másképp van, gondolom. Nem rossz hely ez a Kanada, tehetségük is akad néhány, egyszer szívesen átruccannék egy hétvégére.

Összesen négy lemeze jelent meg eme formációnak, ha lehet ilyet mondani az ilyen egyszemélyes produkciókra. A 2005-ös Sometimes korongon még Dallas játszotta fel az összes hangszert, ez egy kissé demo ízű anyag lett, de már a második lemez, a Bring Me Your Love zseniálisan puritán hangszereléssel hengerel. Suzanne Vega, Tracy Chapman, R.E.M kedvelőknek kötelező. 13 szám, egyik jobb mint a másik. 

 A Confession például iszonyatosan erős, komor nóta, a The Death of Me címével ellentétben vidám darab, a Body in a box szájharmonikás filozofálgatás, míg a Someone Coming mondjuk az Extreme zenekar előadásában világsiker lenne, és így tovább, nincs egy gyenge pillanat, egy üres frázis, egy elcsépelt szófordulat az egész albumon. Egy Daniel Romano nevű fickó volt a fő muzsikus segítség, aki mandolinnal, gitárral, dobbal, zongorával is közreműködött, és egy focicsapatnyi háttérember erősítette a hangzást. Viszonylag ritkán kerül elő nálam, mert számomra túlságosan feminin az előadásmód, de ettől még értékelem a produkciót.  8.5/10