Nem lehet eleget lelkendezni Miles Davis elektromos korszakának lemezeiről! Azokról, melyeket jobb kifejezés nem lévén fúziós jazznek neveznek a szakemberek. De ez már messze nem jazz. Viszont nem is rock, hanem pusztán szabad önkifejezés. Csakhogy ilyen címke nem létezik, ezért valahová mégis be kell tuszkolni ezeket.  Kérem, szépen, a Big Fun alapvető, kötelező tananyag. Csak azért nem a létező legsötétebb muzsika, amit valaha lemezre vettek, mert jöttek még sorra más Davis albumok is.

Végtelenül monoton, kíméletlen, húsba vágó dallammenetek képezik az első szerzemény, a 27 perc fölötti Great Expectations alapjait. Mintha egy sötét szobában ülnél és torz alakok lesnének be az ablakon. Tudod, hogy nincs menekvés, de azt is érzed, nem bántanak, csupán átmossák a lelked. Összesen 12 közreműködő ebben az egyetlen tételben! Miles trombitáján kívül ami igazán kiemelkedik, az talán Benny Maupen basszusklarinétja, de Herbie Hancock és Chick Corea is sokat virgáznak az elektromos orgonán. Ugyanez a baljós, árnyakkal telített érzés jellemzi a Lfe hangulatát is. Ez a felvétel csak 20 perc körüli. (csak:)

Személyes kedvencem erről a lemezről a Go Ahead John. Ebben a szopránszaxofon kezdi a gyötrést, de közben két sávban két különböző dobmenet szól. Ugyanaz a dobolás, külön válogatva az egyes ritmikai elemeket. Olyan, mintha két dobos játszana, felváltva, egy-egy oldalon. Ilyet sem hallottam sehol máshol. Ez egyébként Theo Macero zenei rendező érdeme, aki előszeretettel variált a hangzáson.  Jack De Johnette volt itt a dobos, felváltva Al Fosterrel, mert a Big Fun tulajdonképpen összeollózott anyag, döbbenet. Más direkt nem tud így egységet létrehozni.

Az alap megmarad keménynek, amiről részben a dobos Jack DeJohnette tehet, de felelős ebben John McLaughlin is, aki torzított gitárral kis belepödrésekkel szabdalja a folyamatot. A legizgalmasabbak a dinamikai változások, ahogy egy pillanat alatt lemegyünk pihibe a dühöngésből, és vissza az őrlésbe. Egy-egy ilyen Miles Davis lemezen gyakorlatilag bármilyen hangszer megszólalhatott, bárhol. Nehezen tudnék olyan zenei megoldást említeni, ami biztosan nem szerepelt egyetlen kiadványán sem, ezért is szeretem. Szabad felfogás, egyéni szemlélet, a zene folyamatos áramlása, variációk, rögtönzések, szünetek, változatos megszólalás - mindez együtt különleges végeredményt alkot. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a hangzás évenként, kétévenként, a kísérő zenészek váltakozása szerint változott, az ugyanabban az évben készült koncertek hasonlóan szóltak. 10/10