Ha csak a neveket nézzük, akkor Joe Farrell szaxofonosnak az első, 1970-ben megjelent, Joe Farrell Quartet c. lemeze a legjobb, hiszen ezen Chick Corea zongorázik, Dave Holland bőgőzik, Jack DeJohnette dobol és bizonyos John McLaughlin gitározik. Nem is rossz az album, kiváló muzsikát hallhatunk a fent említett uraktól, igazi Farelles kiismerhetetlen cuccot, de a magam részéről a dinamikusabb, kevésbé szellős, nehezebben áttekinthető munkáira jobban rá vagyok hangolva.

Ez egy lassú, töredezett, erősen kísérletező kedvű, helyenként elvont muzsika, óriási dinamikai váltásokkal, nagyon oda kell figyelni rá, fejhallgatós anyag. Álomszerű kezdés után egyre inkább szétfolyik az egész. Nyugodt, letisztult lelkivilág kell hozzá. Érdekesség: a legtöbb fúvós szólista hangerő tekintetében felturbózza magát, és a társait szépen lecsendesíti, itt viszont Farrell mindvégig olyannyira visszafogottan, szinte csak a háttérben fúj, hogy szinte zavaró. Mintha felére húzták volna le az ő sávján a hangerő gombot. Fura. De ez már csak egy ilyen fura lemez, talán a legfurább tőle. Miután elfogult vagyok Farrellel kapcsolatban, akit zseniális zenei alkotónak gondolok, ezért tíz pontos lemeznek tartom ezt is, akárcsak a sorban következőket, azzal a megjegyzéssel, hogy ehhez valóban hangulat kell. 10/10