Kissé csalódottan tapasztaltam, hogy a texasi The Angelus tavaly megjelent lemezével semmilyen hazai fórum nem foglalkozott, még említés szintjén sem, de a külföldi oldalak sem vitték túlzásba. Holott a 2021-es év egyik legszebb meglepetését ők jelentették számomra. Ezzel máris elárultam, hogy magam is csak egy éve ismerem őket, miközben ez már a harmadik lemezük a sorban, (2011-ben készült a bemutatkozó album) így talán nem mondok azzal sokat, hogy egy kevésbé híres trióról van szó.

Már az szokatlan, hogy Texasban minden southern azaz déli vonást nélkülözve muzsikáljon valaki. A trió tagjai: Emil Rapstine - gitár, ének, Justin Ward - basszusgitár és Justin Ewans - dobok. A zene műfaji meghatározása pedig post-rock. Mondhatni idegenül mozgok e területen, számomra ez egy filmzene érzetet keltő, barátságos hangvételű szerzői lemez, nagyon szépen kidolgozott minimál hangszerelésben. Az énekes leginkább Brendan Perry szólólemezeit idézi, néha olyan, mintha őt hallanám. A kompozíciók viszonylagos monotóniája is hajaz a Dead Can Dance albumokra. A harmoniákban gazdag vokálozás viszont a Fleet Foxes világát hozza elő. 

Nem állítom, hogy pont így hangszerelném ezeket a dalokat, mivel saját ízlésem szerint kissé szárazak és sötétek, azonkívül nincs bennük semmi olyan zenei elem, amire elégedetten csettintenék, vagy felkapnám a fejem, viszont a nóták nagyon jók. Kellemesen végig lehet hallgatni a kiadványt, majdhogynem háttérzene szintjén. Ennél valamivel komolyabb a dolog, mert néhány nótában, mint amilyen az Of Ashen Air végre megdörren a cucc, előjön a tagok rockos énje, ami inkább a háttérben érezhető. Szerintem Emil Rapstine éneke miatt érdemes leginkább ezzel a lemezzel eltölteni egy bő fél órát, mert egyszerre férfias és érzelemgazdag. Van benne/bennük egyfajta ünnepélyesség, amit feltehetően az élet végtelen tisztelete ad.     8/10