Mickey Hart (sz.1943) a Grateful Dead dobosa volt 1967-től 1971-ig. Közismert, hogy a San Francisco-i zenekar sokáig két dobost foglalkoztatott egyszerre, Bill Kreutzmann és az ő személyében. Ők ketten voltak a ”ritmus ördögei” ahogy akkoriban hívták őket a rajongók. Hart kiválása után szólókarrierbe kezdett, melynek során napjainkig 16 albumot készített. Nincs közöttük két egyforma. De van sok hasonló.

A két leginkább azonos felfogásban fogant az 1990-es At The Edge és az azt követő Planet Drum. Hartot már első lemezétől kezdve érdekelték a különböző nemzetek zenéi, elsősorban az indiai és az afrikai ütőhangszerek, de az anyazenekar hatása 1972-es Rolling Thunder felvételein még erősen érzékelhető volt, a továbbiakban aztán teljesen megszűnt.

A kilencvenes évek elején nagy divat volt a dobokkal erősen megalapozott világzene, Peter Gabriel, Enya, vagy az Adiemus juthat eszünkbe, valamint ekkor volt a csúcson a Dead Can Dance is. Tulajdonképpen ezen a hullámon lovagolt ekkor Hart, azonban ő nem a slágerlistákra alkotott. Hiányzik ezekről a lemezekről a slágeresség, a fütyülhető, azonnal fülbemászó dallam. A Planet Drum kizárólag dobokra és ütőhangszerekre épül, sem szintetizátor, sem gitár, sem basszusgitár, sem más elektromos hangszer nem hallható, a ritmusképleteket csak marimba hangjai, illetve vokális megoldások díszítik. De még hogy!

A zenekart egy meghívásos alapon összeállított nemzetközi gárda alkotta. Tagjai voltak: Zakir Hussein tablás Indiából, Sikiru Adepoju djembés Nigériából, Giovanni Hidalgo kongás Puerto Ricoból, Airto Moreira és felesége Flora Purim Brazíliából, és még sokan mások. A névsor hosszú és több jól ismert nevet nem tartalmaz.

Nos, az első dolog, ami eszembe jut, hogy a kilencvenes években ilyen menydörgő dobhangzást miképp lehetett elérni, és főleg felvenni? Mintha tegnap sétáltak volna be a legmodernebb amerikai stúdióba, annyira szép, telt, öblös, mély a dobok hangja. A kisebb csörgő, zörgő, zizegő, fütyülő, susogó hangoknak pedig sem eleje, se vége, egyszerűen nem lehet betelni velük.  Mintha lábdobogás is közreműködne az egyik tételben! Talán körül táncolták a mikrofont? Jól el tudom képzelni.

Flora Purim keveset hallható, ám amikor igen, akkor gyönyörűen dudorászik, a többi, ismeretlen énekes is hibátlan, annyit tesznek hozzá, amennyi éppen kell, egy-egy dallamtöredéket, egy kis gügyögést vagy morgást, ezektől máris élővé válik az egész. Mintha az őserdő szíve éledezne eső után. Mintha primitív erővel törne elő az összes résztvevőből az állati ösztön.  

Nem mondom, néha egy kis torzított gitárt el tudnék képzelni, amúgy Soulfly módra, de persze ez így is, ahogy van teljesen tökéletes. Játékos, kreatív, ugyanakkor meditatív muzsika, egyetlen szépséghibája, hogy túl hosszúra nyúlt, így ebben a terjedelmében csak háttérzeneként, vagy dobosoknak gyakorló anyagként tudom elképzelni.  7/10