Napjainkban olyan mennyiségű lemezáradat zúdul ránk – különösen a Black Sabbath ihlette doom/stoner műfajban, amit képtelenség feldolgozni. Ennek az iszonyatos túltermelésnek köszönhetően sokszor pont azok a zenekarok kapnak kevesebb reflektorfényt, amelyek ezt megérdemelnék, míg számos banda nevét jól ismerjük, holott a világon semmi különöset nem csinálnak.

A Buenos Airesben működő Farkasok Családja, avagy Farkascsalád nem szokványos zenekar. Többek között azért, mert spanyol nyelven szólnak dalaik. Ez már magában hátrány az európai, vagy ázsiai színtéren, de ők még rátesznek egy lapáttal: népi hangszerekkel és dél-amerikai indián motívumokkal díszítik az elborult rockzenét, amit játszanak. Ők maguk ezt pszichedelikus folk rocknak definiálják. A Grateful Dead-en felnőtt, szakállas rockrajongók vélhetően mérsékelten rajonganak a furulyákért, sípokért, csörgőkért és hangulatkeltő eszközökért, ám ez a farkasokat nem érdekli.

Sajátos, egyéni hangzásvilágot hoztak létre, amiben a zene szerves részét képezik a mormogásba hajló kántálások, a háttérben susogó női ének, és a népzenei elemek. Esetleg eszünkbe juthat a szintén kiváló Comus Drip Drip lemeze a hetvenes évekből, vagy a francia Gong egyes felvételei. Bár a stílus egyfajta dark folk, mégsem készteti a hallgatóságot szomorkodásra; letargiába sem dönt senkit, inkább nyugtatóan hat, akár a sangria, ami egyben az egyik számuk címe is. (Az eredeti sangria mondjuk érfelvágást jelent, de mi ezt már mint gyümölcsbort, vagy bólét ismerjük)

Meglepő vonás a pszichedelikus lebegés megjelenése ebben a súlyos rock közegben. Tehát egyfelől komor riffek és baljós gomolygás, másfelől pihentető folk muzsika tradicionális hangszerekkel – mondom, hogy ez egy rendhagyó csoportosulás, nem csoda, ha rendhagyó zenei felfogásban alkotnak. Miután ez a lemezanyag már több mint öt éve került kiadásra, éppen itt az ideje egy új nagylemeznek tőlük, de egyelőre még hallgatnak.  8/10