Az ausztrál The Blackeyed Susans 1989-ben alakult Perthben. Phil Kakulas basszer és Rob Snarski énekes alkották a gyakran változó tagság állandó magvát és dalszerző párosát. Összesen nyolc stúdióalbumot készítettek 1992 és 2017 között. Miután ez egy hosszú időintervallum, nehezen beszélhetünk egységes stílusról, hiszen kezdetben inkább volt ez egy pop/rock formáció, ami aztán akusztikus(abb) hangvételű folk bandává lényegült át, hogy aztán lehorgonyozzon valahol a sehová nem dobozolható rockzene vizeinél.

Talán a legjobb lemezük volt a Spin The Bottle 1997-ből. Ezen érzékelhető némi Nick Cave – INXS – Crowded House hatás, mégsem nevezhetjük utánzóknak őket, mert a hangzásuk nem igazodott hajszálpontosan egyik ismert előadóhoz sem. Elektromos orgonával erősen megtámogatott, mélyen búgó hangon előadott kellemes muzsikát játszottak, sok folk momentummal. Az orgonaszólamok egyébként már a kezdetektől jelen voltak a csapat lemezein, ám szigorúan csak hangfestő jelleggel, komolyabb (progresszív rockos) szólók náluk soha nem gördültek elő a hangszerből. Ez persze nem negatívum, csak jellegzetesség. 

Mindig is inkább hajlottak a minimál hangszerelés felé, ezt példázza itt az I Am A Singer, vagy a Bottle Of Red letargikus búsongója, amit egy bárszéken ébredező másnapos úriembertől tudnánk a legjobban elképzelni. Amikor ereje teljében támad a banda (Spin the Wheel, Everything I Touch), akkor sem megy túlságosan bele a keménységbe, talán még a U2 izmosabb nótáinak dinamikáját sem érik el szerzeményeik, inkább a nyugisabb zenék kedvelőinek ajánlom őket. Sajnos a dob teljesen kihasználatlan, sokszor akár egy dobgéppel helyettesíthető, de a szerzemények ettől eltekintve ügyesen hangszerelt, fülnek barátságos darabok, az énekes pedig kiemelkedő a műfajban. 8/10