Kíváncsiságból elkezdtem hallgatni a brazil Dom Um Romao (1925-2005) egyik szólólemezét, és teljesen ledöbbentem. Azt tudtam róla, hogy a Weather Report tagságában kiváló kiegészítő emberként működött, de hogy ilyen anyagokat készített a saját neve alatt, az a meglepetés erejével hatott! A hatszámos lemez felét ráadásul szerzőként jegyzi, ami megint csak szokatlan tőle, hiszen nem tartozott a jazz kiemelkedő komponistái közé… vagy mégis? Aki ezeket a felvételeket meghallgatja, rögtön szembe találja magát a felismeréssel: ennek a fickónak a kisujjában volt a zene, A-tól Z-ig!

Mindjárt az első tétel, a Dom’s Tune elvarázsol: egyáltalán nem tipikus brazil szamba, mégis ott lélegzik benne a trópusi erdők minden zöldje, az Amazonas nyüzsgő titokzatossága, annyira gyönyörű! Ahogy a finoman akkordozó gitárra beszáll a fuvola, máris felvetődik a kérdés, vajon ki fuvolázik itt? Az első tippem az volt, hogy valószínűleg Hermeto Pascoal, csakhogy a stílus nem rá jellemző, s a továbbiakban is csak erősödik a kétely, a kis brazil másképp szokott frazírozni, ez itt sokkal kifinomultabb játékos, úgyhogy a második tippem Hubert Laws volt a hangszeres személyére vonatkozóan, de ez sem talált. Nagy megdöbbenésemre a fuvolista nem más, mint Lloyd McNeill, akinek szólólemezeit egykor ronggyá hallgattam.

A megdöbbenés tovább fokozódik, amikor a gitáros is megvillant egy pazar szólót. Gyors utánajárással kiderül: Joe Beck penget itt kérem szépen! Nem is értem, miért nem tudtam erről a lemezről eddig. Hát óriási muzsika, kétség nem férhet hozzá! A stúdióban olyan emberkék ültek még, mint a kongánál Eric Gravatt, a basszusnál Stanley Clarke, vagy az orgonánál a gitárjátékáról ismert Sivuca.

A Cinnamon Flower annyira nem a szívem csücske, ez olyan karneválozós, táncolós darab, inkább idegesítő, mint pihentető, de aztán megint jön egy remek Romao-szerzemény, a Family Talk, s az itt hallható fuvola-gitár együttműködés megint zseniális. Különösen McNeill fuvolája csodás, a pincétől a padlásig kijátssza a hangokat, valóban élvezet hallgatni. A háttérben Stanley Clarke is megbőgeti a basszust, és az orgona is tökéletesen adja a szőnyeget a szólisták alá.

A Ponteio című tételben aztán a zongora is komolyabb szerephez jut, kongákkal erősen megtámogatva vezeti fel a fő motívumot, ami elsőre úgy tűnik fuvolára van szintén kihegyezve, ám a szaxofon belépése még tovább fokozza a hangulatot, sajnálom is, hogy a legjobbkor lett vége a dalnak, mert mehetett volna még vagy tíz percig. A Braun-Blek-Blu az egyetlen olyan szerzemény itt, ami tényleg olyan, mint egy ütőhangszeres szólóelőadása, nagyjából egy brazil futballmeccs kavalkádját hozza, lényegében a legkülönbözőbb ütőhangszerek alapos megdolgoztatásával, tehát nem egy kiforrott jazz kompozíció, hanem spontán őrültködés brazil módra.

A lemezt záró Adeus Maria Fulo talán az album legszebb pillanatait foglalja össze, ebben minden eddigi nótából van egy kevés: szambás, rezes, dobpergetős vidámság, a kötelező jellegű fuvola helyett parádés tenorszaxofon szólóval a végén Mauricio Smith tolmácsolásában. Erről a tételről sem mondaná meg a gyanútlan hallgató, vajon melyik hangszeres szólólemezén került kiadásra. Ezzel azt akarom mondani, bár a világ egyik legjobb ütőse volt a zenei rendező, mégis egyenrangú fél minden közreműködő, nem billen el a ritmusképletek tobzódásába a muzsikálás.

Összességében egy kiváló, laza, életvidám jazz album a hetvenes évek szellemiségében. A kiadvány közös CD lemezen megjelent a Spirit Of The Times című 1975-ös anyaggal, ez a kiadótól a The Complete Muse Recordings címet kapta, nagyon érdemes beszerezni! 9/10