Ez a maga nemében egyedülálló lemezanyag a flamenco és a pszichedelikus rock furcsa ötvözete. Hosszú évek elteltével sem kísérletezett senki más hasonlóval, pedig a XXI. században nagy divat lett a műfajok ötvözete. Erre a fúzióra nem igazán gondol senki, talán mert egy akusztikus megszólalású, viszonylag merev, szigorú szabályok szerinti zenét kellene vegyíteni a nyers rockkal  Hihetetlen, hogy ezt relative ismeretlen, a világ nagy része számára semmitmondó nevű zenészek 1966-ban megcselekedték. Egy idős mester, az akusztikus gitáros Sabicas talákozott itt egy fiatal rockerrel, akit úgy hívtak, hogy Joe Beck.

Az 1966-os keltezés azért is döbbenetes, mert ilyen kemény, fémes szólókat Hendrix után játszottak leginkább a gitárosok, és ő ugyebár ekkor még ismeretlen volt (első lemeze 1967-es). Joe Beck a szeánsz idején 21 éves volt, míg a Sabicas becenévre hallgató spanyol mester már az 54. évébe lépett. Már csak a korkülönbség miatt is meghökkentő párosítás, és akkor még nem szóltunk az előzményekről.

Augustín Castellon Campos, azaz Sabicas pamplonai cigány családból származott, és az államokba való letelepedése után néhány évvel máris a műfaj egyik soklemezes előadójaként volt ismert, míg a philadelphiai Joe Beck számára ez volt a második alkalom, amikor stúdióba vonulhatott. A zöldfülű és a rutinos róka egy lemezen. Ötletnek nem is rossz. A két gitároson kívül jelen volt még Anthony Levin - basszusgitár, Don McDonald - dobok, Warren Bernhardt - elektromos orgona, valamint Diego Castellon, Sabicas bátyja - ritmusgitár.

Többnyire gyors, rockos alapra mennek a gyönyörű gitárdallamok, néha felváltva, néha egymást kiegészítve. Talán izgalmasabb lett volna, ha végig játszik mindkettő, és kevesebb van az akusztikus-elektromos váltásokból, valamint ha a flamenco egy kicsit kevesebb teret kap, mert hosszú távon roppant egysíkú a szerzemények szerkezete, ezzel együtt az arányok teljesen rendben vannak. Semmilyen töltelék, vagy felesleges maszatolás jellege nincs a dolognak és az már magában nagyszerű, ahogy a csizmakopogás után megdörren a cucc. 

Joe Beck, aki később maga is jazz gitáros lett, ekkoriban rendesen odatette a fémet, nem egy hallgató megesküdne rá, hogy magát Hendrixet hallja. Mindenképpen elismerésre méltó Sabicas kreativitása és technikája is, saját bevallása szerint nem kisebb név tanult tőle, mint Paco De Lucia, még ha nem is direkt módon, mert Sabicas egész életében a következőket vallotta: „Én nem tanultam senkitől, nem is értem a zenét. Fogalmam sincs, mit játszok, így tanítani sem tudom. Egyetlen tanítványom sincs, a mai napig.”

Az alább belinkelt tételt nagyon ajánlom minden rockzenekedvelő figyelmébe. A mai napig óriási ez az együttműködés, és jegyezzük meg, 1966-ban járunk, jóval Woodstock és a nagyok (Hendrix, Santana, Clapton) berobbanása előtt. Augustín Castellon Campos, azaz Sabicas 78 évesen hunyt el 1990-ben, míg Joe Beck 62 évet élt, 2008 óta nincs közöttünk. Kettejük közös lemeze azonban ma is él, és teljes hosszában meghallgatható. 10/10