Kérem szépen, 1957-et írunk! Hol vannak még a zenetévék, a mára lassan idejétmúlt műfajok: a rock, pop, a metal, a funky, és a többi… Jelentős esemény is alig történt a Föld nevű bolygón, bár pályára került az első műhold, a Szputnyik-1, és megjelent Herman Blount, azaz Sun Ra első vagy második albuma, a Super-Sonic Jazz. Nehéz dolog pontos információval szolgálni, mert az anyag 1956-ban került felvételre, de csak 1957-ben volt kapható, mint ahogy a Jazz By Sun Ra című kiadvány is. Ám ez utóbbi csak nyár közepén, míg a szóban forgó – ha lehet támaszkodni a ma elérhető forrásokra – már márciusban. Így minden bizonnyal ez volt az első kereskedelmi forgalomban elérhető Sun Ra lemez. Húúú!

Nem könnyű kiigazodni a korabeli események között, annyi bizonyos, hogy a művész hivatalos (polgári) neve ekkor Le Sony'r Ra volt, már megjárta a Szaturnuszt (1936-ban, vagy ’37-ben vitték el az idegenek) és egy olyan sci-fi témájú nagylemezt tett a közönség asztalára, ami az akkoriban divatos alien-filmek kísérőzenéje is lehetett volna akár. De nem lett, és nem is hasonlít erre egyik sem, mert ami itt hallható az maga a tömény zsenialitás. Hollywood zenestúdióiban is sok képzett jazz zenész és zenekar megfordult, de a Kronos, A földöntúli, vagy A rákszörnyek támadása stílusú filmek zenéje nevetségesnek hat e kiadvány mellett.

Sun Ra kísérőzenekara, az Arkestra nevű big band oly sok tagból állt, hogy az ő felsorolásuktól most eltekintenék, a lemez angol Wiki-oldala részletesen leírja melyik számnál kik ültek a hangszerek mögött. A zenéről lenne érdemes néhány szót ejteni. Tehát: abszolút formabontó, minden korábbi jazz tradíciót figyelmen kívül hagyó, ma is izgalmas muzsika, sok-sok váratlan meglepetéssel.

Mindjárt az első tétel, a megtévesztő című India (nem sok indiai hangulat árad belőle) azonnal elkapja a különlegességekre fogékony zenehallgatót: Mik vannak itt? Fura beütések, töredezett ritmusok, csattogó cintányérok, s közben egy olyan finom szaxofon dallam vonaglik, amiről alig hisszük el a korát… s ez a titokzatos, sötét valami szállong keresztül a 12 szerzeményen. Azaz majdnem egy teljes órán keresztül. Ez azért sok lehetett akkoriban, még Amerikában is. Magyarországon is csak egy nagyon szűk réteg hallgathatott ennyire kifinomult jazz muzsikát, akkoriban az volt a sláger: „Összecsendül két pohár, szív a szívre rátalál”

Vaddisznó big bandet hozott létre az intergalaktikus mágus, a felületes hallgató számára talán ugyanolyan ósdi zenekarnak tűnik, mint az összes ekkoriban működő, de aki jobban odafigyel, kihallja a különbségeket. Más ez a zene, mint amit fényes vacsorák mellé rendeltek az úri népek, ezek a fickók tényleg nem vettek figyelembe semmit, nem érdekelte őket a rádiókban tomboló rock’n roll őrület sem, ők szépen kijátszották adukártyáikat: a recés szaxofont, az álmatagból harsogóba ugró zongorát, az ide-oda csapkodó dobokat, és nekik lett igazuk, ebben tényleg több van. Érdemes meghallgatni mennyivel meghaladta korát ez a nehezen bekategorizálható lemez! 10/10