A Rider Negro tagjai valahol Mexikóváros peremvidékén örvendeztetik meg a lakosságot koncertjeikkel. A név annyiban nagyon találó, hogy a zene hallgatása közben a forró levegőtől lobogó távolban látni véljük a fekete lovasok közeledését… Ám ezek nem a Metallica apokaliptikus alakjai, nem is Johnny Cash szellemlovasai, sokkal inkább a Jim Morrison által megénekelt Riders On The Stormból bukkantak elő. Ami azt illeti, jócskán merítettek a The Doors lemezeinek hangulatából a srácok, az erőteljes orgonahasználat, a sötétebb tónusú ének, a pszichedelikus monotónia mind-mind jellemző rájuk.

Jól nézzük meg ezt a borítót, részben azért, mert gyönyörű, ugyanakkor hivatkozási alapnak is jó lesz, mert valami azt súgja, fogunk még hallani/olvasni eme kiadványról a jövőben. Vannak itt Pink Floyd-ízű lebegős témák, countryba mászó akusztikus gitáros kalandozások, masszív riffek és tekervényes szólók, s mindez így együtt egészen elképesztő elegyet alkot.

Ahhoz képest, hogy ez az együttes bemutatkozó albuma, a dalok kifinomultak, markánsak, van bennük élet, mondhatni lélegeznek, semmi jelét nem hallani az amatőrségnek, a sutaságnak, bármilyen irányú kiforratlanságnak. Kicsit lassabb a tempó, kicsit kellemesebb a zúzás, mint a mostani ifjoncoknál, cserébe azonban kapunk tíz karakteres tételt, egészen laza és könnyed tálalásban.

Ennyi bevezető után szeretném bemutatni a tagokat: Tlaca Serrano - gitár, ének, Miguel Vázquez - basszusgitár, Zaid Gutierrez - dob, Israel Baez - orgona. Nem lehet belekötni a játékukba, őszintén megmondom, akár dupla mennyiségű zenét is be tudnék fogadni tőlük, mert egyszerre játékosak és megfontoltak, mintha nem tudnának kifogyni az ötletekből. Még odáig is elmennék, hogy a The Doors sem játszott lemezre ezeknél kimagaslóbb felvételeket (az már más kérdés, hogy ők jóval többet tettek bele saját kútfőből, és nem nyúltak le direktben senkitől stíluselemeket).

Bele lehet hallgatni bármelyik szerzeményükbe, sem idős, sem fiatal, még a gyermekkorú zenehallgató sem fogja azt mondani, hogy ez gyenge. Nekem különösképpen tetszik az egyetlen spanyol nyelvű számuk, az El Buitre, azaz A keselyű. Ez egy kissé fájdalmas, mégis kedves hangulatú, nosztalgikus nóta, amolyan szolid talpalávaló, természetesen nem diszkókban, hanem mondjuk kerti összejöveteleken tudnám elképzelni…

Az bizonyosra vehető, hogy az érettebb korosztály fog igazán harapni ezekre a nótákra, ők azok, akik jobban értékelik, ha vannak finom kis jazzes-betétek a dalokban, ha a szokványostól eltér a zenei alap, ha nem lobog a hajuk a hangerőtől, ha a basszus néha eltekereg a fősodortól, ha fátyolos-álmatag hangon vezetik elő a dallamokat. Ugyanakkor, ha az olyan számokat nézzük, mint a The Wizard (Path To The Core), akkor még a bulizó ifjúság is találhat magának kedvére való tételt, különösen, ha szeretik Jim Morrison énekstílusát. Minden utánérzés ellenére azt hiszem, valahol ott mozog a spicc közelében ez a mexikói korong is. Kalapot le az újoncok előtt, a sivatag visszhangja engem elsöpört…  8/10