Ennek a lemeznek a története prózaian rövid. Stanley Cowell (1941-2020) amerikai jazz zongorista 1969-ben vette fel, mint a bemutatkozó albumát, Londonban. Két társa közreműködött a felvételeken: Steve Novosel bőgős, és James Edward Hopps (Jimmy Hopps) dobos. Két nem igazán ismert névről van szó, bár akkor vagyunk tényszerűek, ha ezt a számot felemeljük háromra, mivel Cowell sem tartozott a leghíresebb zongoristák közé. Oda tartozott azonban Art Tatum, aki családjának közeli barátja, s a hangszerrel épp csak ismerkedő fiúcska példaképe volt, ami aztán a későbbiekben Cowell játékán is valamennyire érződik. Azért mondom, hogy valamennyire, mert sehol nem olvastam olyat, hogy Cowell szemérmetlenül nyúlná Tatum dolgait, és magam sem hallok direkt azonosságokat. De az, hogy az akkordok elején nyomatékkal ráüt egyet a basszushangra, az az ütés például elég Tatumos. (Tatum-ös, mivel Tatum kiejtése teitöm)

A hangsúlyos, perkusszív játék legismertebb mestere vitán felül McCoy Tyner, a képzeletbeli listán azonban mindjárt ott van mögötte Tatum és Cowell is. Meg kell mondjam, mindegyikük muzsikáját kedvelem, de akit igazán szeretek, az Cowell. Valahogy az ő kiismerhetetlenségében látom az igazi fantáziát, és ez már ezen a bemutatkozó lemezen megmutatkozik, sőt! Talán itt mutatkozik meg legjobban. Ez egy hibátlan, minden ízében remek anyag, a triójáték gyöngyszeme. Arra is jó példa, miként kezeljük a zongorát rugalmasan, valamint arra is, hogyan tud együtt lélegezni három hangszeres.

A számomra legérdekesebb a címadó tétel, ebben a zongorista elektromos orgonán játszik. Ez is, mint az összes többi Cowell szerzeménye. Nehezen körül írható, furcsa darab ez, keleti ízekkel, tele energikus dobütésekkel. Ebből következik, hogy a főszereplő mint szerző sem jelentéktelen, bár egyik darabja sem vált örökzölddé. Ám ez nem is csoda, hiszen ezek nem örökzöldnek való témák. Mit szépítsük, belemennek a sűrűjébe rendesen a srácok! Vannak oldalak, ahol jazz rocknak minősítik a cuccot, holott nem az. Annál inkább hard bob, de még milyen hard!

Kellett ehhez egy dobos is, és Jimmy Hopps (sz.1939) nem vallott szégyent. Ez az ember valami félelmetes figura volt. A játéka sem piskóta, de nézzük csak a diszkográfiáját: 1969-ben, tehát ugyanebben az évben feldobolta ezt az anyagot, plusz Roland Kirk három (!) lemezét, illetve Charles Toliver The Ringer-ét, azért ez nem kevés.

Steve Novosel nem volt ennyire termékeny, ő nem horgonyzott le igazából senki oldalán, több ismert név alkalmazta, de Cowell mellett volt a legkitartóbb. Hármójuk közül ő a legkevésbé domináns ezen a lemezen, bár elbújni itt nem lehetett, hiszen ahhoz kevesen voltak. Vannak szép pillanatai, ezzel együtt a kiadvány fő értéke a pulzálóan friss zongorázás, abban Cowell valóban ott volt az élbolyban.

A cím választása meglehetősen különös, feltehetően egy üzenet lehetett a patrióta (esetleg pacifista) beállítottságú amerikaitól a vörös khmerek felé, akik a vietnámi háborúban az államok ellen harcoltak: - Ezt nektek, barátaim! Ezt a „blues”-t hallgassátok meg lövöldözés helyett! De ez csak egy elképzelés, mert sehol nem találtam rá elfogadható magyarázatot. (Azt kapásból elvetném, hogy Cowell szimpatizált volna a vietkongokkal, vagy ők ihlették volna kompozícióit) Zenei elemzés szerencsére akad bőven, igaz, angol nyelven foglalkozik vele több blogger is, ezek közül ajánlok néhányat, és természetesen ezt a gyönyörű lemezt!   10/10

https://www.sandybrownjazz.co.uk/Features/StanleyCowellBluesForTheVietCong.html

https://www.dustygroove.com/item/649483/Stanley-Cowell:Blues-For-The-Viet-Cong

 https://www.jazzwise.com/news/article/stanley-cowell-05-05-41-17-12-20