Ezen a lemezen hallottam életemben először fuvolát egy rockzenekarban. Azonnal megfogott. Nagyjából 13 éves lehettem, nyakig a heavy metalban, és a cimborám mindig azzal jött, hogy jók ezek a mostani bandák, de a hetvenes évek… Az volt az aranykor! Azoknál a régi zenekaroknál nincs jobb! Már ’69-ben olyan progresszív zenét játszottak, hogy a Dream Theater azokhoz képest vicc kategória. Hagyjál már ezzel a hülyeséggel, - fakadtam ki rendszerint, amikor a hetvenes éveket előhozta - mi jó van az ősöreg, tök ismeretlen rockzenében?

Aztán addig nyomatta a dumát, hogy adtam neki egy üres kazettát: - Na, akkor erre vedd fel nekem a legjobb régi számokat, hadd halljam én is azt a csodát! Készített is egy válogatást, és meg kell mondjam, megváltoztatta az életemet. Olyan dolgok voltak ott, hogy hihetetlen. Például Beggars Operától a Time Machine, vagy P205 – When A Soldier Dies. És többek között Gravy Traintől a Ballad Of A Peaceful Man.  (ezek mind-mind óriási számok, és két vidéki kölyökről beszélünk, minden zenei nevelés nélkül)

Ahogy a címadó tételben a fuvola oktávot ugrik, majd kijátssza azt a gyönyörű, kacskaringós dallamot, az engem totál beszippantott. Csak azért nem kértem karácsonyra fuvolát, mert a családunkban ez a lehetetlen kategóriába tartozott volna. Évekkel később aztán első fizetéseim félrerakott részleteiből megvettem a hangszert. Hogy mit tanultam meg először? Naná, hogy a Peaceful Man-t! Ami azt illeti ma is tudom, bár kissé darabosan, ez tény.

Mindezekből egyenes ágon következik, hogy elfogult vagyok a lemezzel kapcsolatban, első hangtól az utolsóig itt van a fejemben, szövegestül-fuvolástul, mindenestül. Ami a fuvolát illeti, szerintem ezen a lemezen valóban fantasztikus, holott nincs egyetlen brutális szóló sem a nótákban. És mégis! Többet nyújt, mint szimpla kíséret, önálló életet él, valóságos fűszer a többi hangszer között.

A Gravy Train Lancashireben alakult, Angliában, 1969-ben. Négy lemezük készült, ez a sorban a második. Norman Barratt gitáros/énekes alapította a csapatot, társai voltak ezen a kiadványon: J.D.Hughes – fuvola, Lester Williams – basszusgitár, Barry Davenport – dob. Londonban vették fel az anyagot, az Olympic Sound Studióban, és 1971 decemberében adta ki a Vertigo. Nem lett belőle klasszikus – számomra mégis az. Olyan alapmű, ami nélkül kevesebb lenne a zenei ízlésem. Innen indultam el a fuvolás rock, majd a jazz irányába. Mind a nyolc szám szerves egységet alkot, bár ez nem konceptlemez, egy szuszra végig lehet hallgatni az egészet.

Rögtön az elején nyilvánvalóvá válik a vietnami háború okozta sokk hatása, az a patetikus, együttérző, aggódó hangnem, ami a korszak akkori előadóit jellemezte. Itt muszáj egy kis bírálatot tenni: Barratt túlzásba viszi az agóniát. Megszokható, megszerethető, ugyanakkor furcsa az ő rekedt hangú szenvelgése. Különösen az Alone In Georgia című nyitányban, ami az önsajnáltatás egyik szemléletes példája, ám pazar hangszerelésű darab is egyben. Itt az alap zenekart kiegészítő emberek hada kíséri: háttérénekesek, vonósok, sőt, mintha egy mély hangú tuba is kísértene, még ha csak villanásnyi is szerepe. Igazából ez a lemez leggyengébb száma, valószínűleg ezért dúsították fel annyira.

Ezt követően a címadó darabban – mint az összes többiben – a később énektanárrá lett J.D.Hughes remekel, ennyire érzékletesen kevés embert hallottam fuvolázni. Minden hangja tisztán ül a helyén, semmi bonyolult dallamot nem játszik, muzsikájától mégis életre kel az egyébként nem annyira izgalmas zenei alap is.

És valóban, itt nem emelhető ki senki más: Barratt nem volt ugyan kókler, de nagy formátumú énekes sem, a gitártémái is sematikusak, a basszust észre sem lehet venni, a dobos ügyes, de inkább az erős közepes színvonalán alkotott, miközben Hughes szó szerint ragyog ezekben a dalokban, akkor is, amikor csak egy-egy futamot csempész a versszakok közé, akkor is, amikor szaxofonra vált (Old Tin Box) és akkor is, amikor nagyobb lélegzetvételű témát bont ki. (Jule’s Delight) Az ő szerepeltetését alighanem a Jethro Tull népszerűsége hozta elő, s úgy vélem semmiben nem maradt el a világhírű kollégától.

Barratt dalszerzői vénája könnyen a legjobbak közé emelhette volna ezt az együttest, mert lecsupaszítva maguk a dalok markánsak. Akár a játékos Messenger, akár a pszichedelikus hangvételű Home Again is lehetett volna rockhimnusz, mondjuk a Pink Floyd előadásában, a Gravy Train valahogy elsikkadt a süllyesztőben. Négy nagylemez nem kevés, azonban semmilyen videófelvételt nem láttam róluk soha, és ez bizony érthetetlen valahol. Még ha nem is voltak egy King Crimson kaliberű társaság, a hetvenes évek legfontosabb lemezei között ennek az albumnak mindenképpen ott a helye. 9/10