Az élet megéri, hogy éljük - Jópofa lemezcím, s mögötte jópofa a muzsika is. Megleptek a watfordi srácok negyedik nagylemezükkel. Bizony, ennek a ska/britpop vonalban mozgó angol kvartettnek ez már a negyedik kiadványa a sorban. Az első, a Response még 2015-ben jelent meg, és én még soha korábban nem hallottam róluk, de attól tartok, rajtam kívül sem sokan, magyarok. (S nem magyarok egyaránt) Talán ezért is megérdemlik a figyelmet, no meg a fúvósokkal való aktív együttműködés miatt, mert a trombitás rockzene végképp nem tartozik a túlságosan gyakran előforduló produkciók közé.

Hogy ez mennyire rock, ki-ki döntse el maga, tény, hogy a dalok nagy részét a rádiókhoz igazították, de még így is van bennük elég spiritusz, élőben pedig kifejezetten jó a banda. Ezt ugyan csak a videók alapján tudom így kijelenteni, mert személyesen még nem láttam őket, de nem tartom elképzelhetetlennek, hogy egyszer összefutnak útjaink, mert kifejezetten tetszik az énekes nyegle, pimasz hanghordozása.

Ez a bizonyos énekstílus bizonyára sokakban az Oasis slágereit idézi, szerencsére nem beszélhetünk direkt nyúlásról, itt senki nem nyávog, nem próbál John Lennon nyomdokaiba érni, mégis, valamennyire ott van a harmóniákban egy kis Gallagher-íz. A mostanában teljesen talajvesztett, megsápadt Gallagherek azonban örülnének egy ilyen dalszerzőnek, mint Billy Sulliven, mert a Spitfires-szerzemények jelenleg jóval életerősebbek, még azt is merem mondani, kiforrottabbak, mint az Oasis egykori frontembereinek újkori próbálkozásai.

További jó pontot jelent a szememben a lokálpatriotizmus, ami valósággal sugárzik a dalaikból. Watford nem egy leányálom, ezt tükrözik szövegeik, tudjuk, hogy megpróbál összeroppantani, de nem küld soha padlóra, tehát szeretjük. Körülbelül ilyen a viszonyulásuk ehhez a helyhez: ha nem is a világ közepe, számukra mégis valami olyasmi. Mindez tetten érhető és megtapasztalható a (Just Won’t) Keep Me Down című videóban.

A videóban érezhető Madness/Clash párhuzam is nagyon adja magát, még akkor is, ha a Spitfires nehezen viselhetné magán a punk címkét, az is bizonyos, hogy hatásaik között jó néhány hasonló stílusú brit előadó van. A műfaj tipikusan brit, bár vannak más országbéli követői és rajongói, a kályha, azaz a kiindulási pont mégis a szigetországban található (nem megfeledkezve arról, hogy a műfaj jamaicai találmány).

A teljesen lökött címadó nóta igazi telitalálat, a kisvárosi melósok nagy kedvence lehet, a vokálok miatt inkább a női oldalról, mondjuk el tudom képzelni, hogy ezt hallgatják és dúdolják a helybéli pénztárosnők és konyhai alkalmazottak, mert olyan álmodozós, elrepülős hangulatot áraszt. Ez persze nem jelenti azt, hogy más életkörülmények között dolgozó hallgatóknak nem tetszhet az anyag, mégis olyan érzésem van, hogy a fő célközönség mégis ők. A mindennapok leküzdéséhez való energiát próbálja emelni a Spitfires a maga eszközeivel.

Jobban örülnék, ha a jelenleginél egy kicsivel harapósabbak, karcosabbak, vadabbak lennének, és mondjuk a hallgatóság átlagéletkorát felfelé tornáznák a jelenlegi 20+os közegről inkább a harmincasok közelébe, de ha azt nézzük, hogy a korábbi lemezeiken ennél lényegesen lágyabb és csillogóbb megszólalást alkalmaztak, akkor be kell látni, hogy jó úton jár a csapat, és talán a következő lemezére tényleg bekeményít.

Most a krediteket megérdemlik a folyamatos napsütésért a szobában (kint sem lehet ok a panaszra) a néhány túlságosan csöpögős szerzeményüket (Tower Above Me, Have It Your Way) leszámítva egy folyamatosan pörgő, hangulatos lemezt készítettek, melyet inkább háttérzeneként tudok ajánlani a kevésbé rozsdás alapú zenék kedvelőinek. A pontszám nem azért hetes, mert nem zúznak ezerrel (csak a félreértések elkerülése végett), hanem mert akad néhány elcsépelt szólam a kelléktárukban.  7/10