Barbara Ann Humphrey, azaz Bobbi Humprey jelenleg 72 éves, és még mindig aktív, ami egy több, mint 50 éves zenei karriert jelent. 1950-ben született, a Texas állambeli Marlinban. Dallasban nőtt fel, onnan költözött 1971-ben New Yorkba, Dizzy Gillespie tanácsára, aki egy tehetségkutatón látta játszani, és fantáziát látott benne. Már megérkezése évében össze is jött a lemezszerződés az akkor 21 éves lánynak, aki mint a gejzír, úgy tört fel, néhány év múlva már a Montreux-i Jazz Fesztiválon mutatkozott be az európai közönségnek. Nem is akárhogyan!

Ezen az 1973-as fellépésen nem túlságosan ismert arcok kísérték, a bőgőn Henry Franklin, a gitárnál Barney Perry, a billentyűknél Kevin Toney, a dobnál pedig Keith Kilgo közreműködött. Nem volt nehéz dolguk, mert csupán négy felvételen keresztül kellett tevékenykedniük. Igaz, egyik sem volt éppen könnyed kis ujjgyakorlat, hiszen a legrövidebb is 8 perc fölötti tétel.

A műsort Al Mouzon Virtue című darabja nyitja, ezt a tételt kifejezetten Bobbi számára írta Mouzon, az 1972-es Dig This! lemezre. Attól a változattól azonban jelentősen eltér, lényegesen más a ritmikai felépítése, és az improvizált szóló miatt kétszer olyan hosszú. Humprey kiválóan szólózott már fiatalon, ösztönös érzéke volt a fuvolához, mely hangszeren rajta kívül nem sok nő szerzett magának hírnevet. (Konkrétan Nicole Mitchellről tudok, azt csoki!)

A zene elsőrangú jazz, de inkább nevezném fúziós funk rocknak, a basszusdallamok jobban dominálnak, mint a háttérben meghúzódó gitár. A fuvolázás Herbie Mann stílusára hasonlít, sok hanggal, gyorsan, lazán zsonglőrködik a csaj, valójában kíséret nélkül is élvezet lenne hallgatni. Maga a Mouzon-alapanyag erős közepes, a zenészek ügyesen színezik, hogy izgalmas legyen. Nagyon érdekes, ami 6:40 után történik. A kíséret csinál egy dinamikai váltás, de lassan, fokozatosan, és ahogy halkulnak el, a közönség közbetapsol (Gratulálok!) mert azt hiszik vége van, holott közel sem, mert mennek tovább tök finoman, légies könnyedséggel. Bravó!

Ezt követi Stanley Turrentine szaxofonos 1970-es Sugar című szerzeményének átirata, meg kell mondjam trombita és szaxofon nélkül ez kicsit furcsa így, de a fuvola gyönyörű dallamai, és a pompás orgonaszóló ezt feledtetik. Gitárszólót is kapunk, bár ez utóbbi nem tartozik a klasszis megoldások közé, teljesen hallgatható. A Sad Bag Dick Griffintől a lassú, szentimentális darabok kedvelőinek hozhat kellemes perceket, ám mielőtt teljesen elandalodnánk, egyszer csak beindul a fuvola, felébred a banda, és káprázatos, mennyire szépen megmentik ezt a totál lapos témát. Az élen Bobbi Humphreyval, aki hallhatóan a svájci közönség kedvence lett.

A koncertet a fuvolás emblematikus darabja, a bemutatkozó lemez nagy sikere, az Ain’t No Sunshine zárja, Billy Withers tollából. A dal ma már örökzöld, de akkoriban még csak két éve volt a köztudatban, így sokat lendített ez a feldolgozás is a népszerűsítésében, mert a fuvolázás itt valami eszement. Mondanom sem kell, a koncert verzió teljesen más szólók tekintetében, mint a stúdiólemezen. Kizárólag a vezérdallam azonos, minden más élőben improvizált, zseniálisan átgyúrt muzsika. Különösen a billentyűsre érdemes figyelni (a fuvola mellett), mert a fickó valóban vaddisznó volt a hangszerén. (Azért egy mondatot a basszusra is szánnék – mekkorákat húz már bele a sorok közé, nagyon jó!)

A koncertlemez teljes időtartama csupán 36 perc, ez nem túl sok, a magam részéről kétszer ennyit is meg tudnék hallgatni tőlük, de egy Montreux nagyszínpadon egy ilyen fiatal előadótól ez így is elismerésre méltó teljesítmény. Kár, hogy filmfelvétel nem örökítette meg a szeánszot. Bosszantó. 9/10