Az alapvető jelentőségű jazz rock társulat második lemeze. Ugyanazon jelzők illenek rá, mint a nem kevésbé forradalmi bemutatkozásra, az Elastic Rockra: bámulatos, pazar, zseniális. Minden olyan gyűjtő polcán ott a helye, ki komolyan érdeklődik a jazz és a rock fúziója iránt. Bár a zenekarból több tag is a jazz irányából érkezett, náluk mégis a rock dominált, a szerzemények szerkezeti felépítése ezt tükrözi. A feszes dob- és basszustémákra aztán olyan szólókat rittyentettek a jazzerek, melyek mellett nem lehet méltató szavak nélkül elmenni. Azóta sem sok zenekar működött a zenetörténelemben, akik ennyire szerves egységgé tudták kovácsolni a fent említett két műfajt. Minden túlzás nélkül: kihagyhatatlan klasszikus!

Persze ezt nem kell ennyire szigorúan venni, éppen ki lehet hagyni a kiadványt, de azzal sokat veszít a hangszeres zenék iránt fogékony hallgató. Már a zenekari felállás is izgalmas, hiszen Ian Carr trombitája mellett Karl Jenkins jóvoltából meghatározó hangszer náluk az oboa. Rockzene oboaszólókkal, ez azért nem mindennapi jelenség. De inkább tekintsük át a teljes hangszerkészletet, hiszen ez mindennél többet elárul a zene jellegéről: Brian Smith – tenor- és szopránszaxofon, fuvola, Karl Jenkins - zongora, elektromos zongora, oboa, baritonszaxofon, Chris Spedding – gitár, buzuki,  Jeff Clyne – bőgő, basszusgitár, illetve John Marshall – dobok. A trombitánál természetesen az alapító Ian Carr.

Alighogy kezdetét veszi az első tétel, máris magával ragad a muzsika, úgy hullámzik a zenefolyam, akár a címben szereplő szakállas hölgy arcszőrzete. (Song For The Bearded Lady) Harci fanfárokra emlékeztetően fújja meg a riadót Ian Carr a trombitán, mialatt Jeff Clyne basszusfutamainak hátán hömpölygünk tovább, nyakig belemerülve a mindent elsöprő áradatba. A tempó aztán lanyhul kissé, amíg Carr felvillantja kivételes szólózási készségét, de már kúszik is be a képbe Chris Spedding a gitárral, hogy nyomatékosítsa bennünk, ez itt rockzene, méghozzá nem a bébipiskóta fajtából!

Valóban nem bébipapi a sűrítmény, melyet számunka a derék britek kikevertek, jóllehet sokkal lazább, könnyebben emészthető főzet ez, mint mondjuk az amerikai kollégák dolgozatai, gondolok itt főként Miles Davis kompániájára, mégis van benne annyi tekervényes fordulat, amennyi prog rock lemezeken is kevés. A Sun Child elképesztő oboaszólójáról például csak meghatottan lehet beszélni, olyannyira mesteri, hogy minden támogatás nélkül is megállná a helyét. Ehhez képest itt félelmetesen finom dolgokat hoz a dobos is, és a besegítő szaxofon is. Különösen a ritmusképletek zubognak át a hallgató agyán, megállás nélkül, mintegy bemelegítve a hallójáratokat.

Mindezt az örvénylést kissé ellensúlyozzák a Lullaby For A Lonely Child tiszta, nyugodt, kitartott hangjai, miközben a buzuki pengésére üveghang szerű ütőhangszerek csilingelését halljuk. Carr itt szinte csupán lélegzik a trombitán, alig-alig vált hangokat. A címadó nóta az album kivételes alkotása, sötéten kígyózó, sejtelmes kirándulás a tudatalatti mélyére. Egyre elvontabb, egyre ködösebb árnyalat villan fel a már-már kötelező jellegű aprítás közepette, amit John Marshall végez a dobon. Mondani sem kell, hogy gitárszóló nélkül ezt a tételt sem ússzuk meg, Spalding megint varázsol a hangszerén.  

Hátra van még az Oasis, a Joe Pimp balladája, és az Easter 1916. Ezek közül talán az Oasis a legkomolyabb, 9 perc fölötti ezerszínű, s illatú darab, mintegy kivonata a lemeznek, önmagában egy kisebb mestermű. Sajnos ugyanez nem érvényes a Ballad Of Joe Pimp című nótára. Ez egyértelműen az album leggyengébb tétele, az egyetlen énekes darab, ezt igazán elhagyhatták volna. Chris Speddig énekhangja nem tartozott a kellemesek közé, ráadásul ebből a témából túl sokat egy énekzseni sem tudott volna kihozni, mert ami azt illeti elég ócska. (Frank Zappa Willy The Pimp című nótájának egy nem túl eredeti koppintását halljuk)

Ha énekhangot nem is, egyfajta énekbeszédet tartalmaz a záró tétel is, az Easter 1916, ami tulajdonképpen a Song For The Bearded Lady alapja, egy kis szövegmondással fűszerezve, plusz gatyarezgető szaxofonszóló. Kiváló zárása az albumnak, egyfajta keretes szerkezetbe foglalja az elhangzottakat. Ahogy az utolsó hang is elcsendesedik, máris elégedetten sóhajthat fel a zenei csemegék kedvelője, ez igen! Ilyen jöhet még… még… S mint tudjuk jött is, egészen 1980-ig. Utána már „csak” koncertfelvételek és ritkaságok érkeztek tőlük, stúdiólemezek nem.   10/10