Bob Dylan fiának, az 1969-es születésű Jakobnak Wallflowers nevű zenekara nem szállította tálcán a slágereket. Az egyetlen sikeralbumot, a Bringing Down The Horse címűt leszámítva alig mozgatta meg a hallgatóság érdeklődését, és átmenetileg pihenőpályára állt 2005 végére. Ekkor aztán a fiú úgy döntött, itt az ideje egy szólólemez megjelentetésének. 2007-ben látott neki a Seeing Things című szerzői dalokat tartalmazó kiadványának. A nagylemez szembement a Wallflowers gitárcentrikus rockzenéjével, teljes egészében akusztikus hangvételű, balladisztikus nótákat tartalmazott, olyan nyugodt, hátradőlős felfogásban, mintha csak a világ legismertebb rocksztárja elmélkedne bohém napjairól nyugdíjas évei küszöbén. 

Az a Rick Rubin lett a lemez zenei producere akit általában szuperprodukciókhoz hívnak, olyan előadók anyagaihoz, ahol háttérmuzsikusok tömegét kell alkalmazni, ahol a dal végső formába öntése hetek munkája, szóval ahol ki kell dolgozni a hangzást a végsőkig. (Lásd. RHCP - Blood Sugar, Tom Petty - Wildflowers, Nine Inch Nails - Further…) Itt éppen az ellenkezője történt: Full minimál hangszerelés, szinte egy szál gitárral kísért nóták, lényegében olyan, mintha csak Jakobot hallgatnánk.

Nagypapás lazasággal, magától értetődő természetességgel mesél az ördögről, a környezeti szépségekről, az eljövendő derűs napokról. Nézzük csak, milyen sorokat faragott ki tolla a nyitó téma számára:   „It doesn't always have a shape / Almost never does it have a name / It maybe has a pitchfork maybe has a tail / But evil is alive and well. It might walk upright from out of the inferno / May be coming horseback through deep snow / It's ragged fat and fat, it's hungry as hell / But evil is alive and well”

Mint látjuk a gonosz számtalan formában felbukkanhat a legkülönbözőbb helyeken, akár viseli a jól ismert megkülönböztető jeleit, akár nem, köszöni szépen, jól érzi magát. Mindezt minden vészjósló előjel nélkül, mondhatni tárgyilagosan vezeti elő Dylan, aki aztán a Valley Of The Low Sun-ban sem emeli fel a hangját. Itt is ugyanolyan prózaian, díszítések nélkül elmélkedik, akárcsak az album további részében. Miután ezekben a szerzeményekben csupán egy akusztikus gitárt hallani, s hozzá némi dallamjátékot egy másik gitártól, illetve egy szimpla dob+basszuskíséretet, tényleg nagy kérdés, mit csinált itt Rick Rubin, (ha jelen volt egyáltalán, s nem csak a nevét, illetve a stúdióját adta a produkcióhoz).

Ez a lemez Bruce Springsteen Nebraska albumára emlékeztet, mely egy házi körülmények között felvett, natúr anyag, minden különösebb szakértői hozzápiszkálás nélkül, azonmód nyersen, ahogy a világra jött. Ez a spontán lazaság itt is visszaköszön, már a harmadik tételt halljuk, és érezhető, hogy a szerző a világon semmivel nem törődik, ha 10 emberhez jut el a muzsikája, ha 10 millióhoz, az sem számít. Hiszen úgyis mindenki azt kapja, amit megérdemel. Everybody Pays As They Go. „Lehetsz te a mészáros, vagy a bárány, akit kiszemel, ki-ki úgyis azt kapja, amit megérdemel.”

Mintha egy vándor mormon misszionárius fakadna dalra, aki leszámolt a világi dolgok hívságaival, annyira letisztult, lecsupaszított szerzemények ezek. A titkuk pedig abban van, hogy a harmóniák kellemesek a fülnek, nem érik el a dark country előadók (David Eugene Edwards, Jay Munley, Slim Cessna) zordságát, ha elő is bukkan némi vészjósló hangulat némelyik tételben (I Told You I Couldnt Stop) az nem válik tartóssá, érezhetően az előadó lelkivilága derűsebb, optimistább, mint az említett kortársaké.

Ez az optimista világlátás leginkább a lemezhez készült videós nótában kerül összefoglalásra. (Something Good This Way Comes) Olyan, mint a szerző önéletrajzát foglalná keretbe. Amíg kitárt ablakon át beszűrődik a világ, s egy jó nő oldalán nézzük a naplementét, addig nem lehet baj. Almás pite a sütőben, madarak az égen, szöcskék az úton, hát persze hogy valami jó fog történni… Bájos, szinte mosolyogtató naivitás, amit talán csak a vidéki ember érez magáénak, aki távol él a nagyvárosok nyüzsgő sokaságától, és televíziót csak a kirakatban lát, amikor véletlenül mégis városba viszi a sors.

Kitűnő hang, jobbnál-jobb dalok, ritkaság számba menő hangvétel, egy olyan albumon, melyen nagyítóval sem lehet hibát találni. Nem is lehet kérdés a végső sommázat, illetve a pontszám, mely lefedi az értékeit, ha lefedi egyáltalán. Olyan ritkán születik hasonlóan mély, átgondolt, mégis könnyed lemezanyag, hogy a tízes nem eléggé árulkodó a minőségre vonatkozóan. És már most hozzá kell tenni, hogy folytatása következett! Nem is akármilyen…  10/10