A Plastic Ohara néven alakult magyar formáció különös albuma méltán pályázik a minden idők legjobb hazai jazz rock lemeze címre. Már amennyiben létezik ilyen cím, mert ez erősen kétséges. Az sem teljesen egyértelmű, hogy esetükben jazz rockról beszélhetünk, bár van súlya a dobnak és a gitárszólamoknak, mégis inkább jazzbe húz ez az egész. A műfaji meghatározás felettébb nehéz feladatát hagyjuk is el, inkább adjuk át magunkat valami merőben szokatlan, bizarr, szürreális álomhoz hasonló zenei utazásnak. Itt semmi nem lesz előre kiszámítható, de hogy mégis legyenek kapaszkodók: nincs ének, nincs szimpla 4/4, nincs swing, nincs bebop, nincs egy árva leharcolt frázis. Durván sűrű az anyag, leginkább progresszív jazznek mondanám.

Ha a műfajok vegyítését, vagy a malac módra röfögő basszust, esetleg a töredezett dobtémákat, vagy  alapvetően a furcsa hibrideket kedvelő zenehallgató sosem hallott eme zenekarról, az nem akkora műveletlenség talán. Ugyan a Warner Music Hungary dobta piacra a kiadványt, reklámra vagy promóciós anyagra nem tellett tőlük. Vélhetően eladhatatlannak ítélték a lemez tartalmát, és ebben nem is tévedtek. Roppant szűk réteg ad esélyt egy ennyire formabontó albumnak, ráadásul a borítóval, a hülye névvel, magával a borzasztóan idétlen csomagolással még inkább kirántották a zenei anyag alól a szőnyeget.

Hiszen ebben a muzsikában nincs semmi plasztik, semmi O’Hara, semmi olyan dolog, amire a név utalna. A borító furcsa grafikája helyett sokkal többet ért volna egy zenekari fotó, ha már újoncok szerepeltek a hangszereknél. Ráadásul ott volt a teljesen elmebeteg belső borító, ahol minden tétel címe alatt egy kusza történetet lehetett olvasni, mert valaki szerint ez így volt frappáns. Pedig nem. Inkább zavaros és követhetetlen. Ha ugyanez a zene egy jobb ízlésű tervező által készített tokban kerül a polcokra, illetve kap egy minimális népszerűsítést valamelyik jelentős hazai fórumon, akkor ma simán legendás anyag.

Ennek megítéléséhez szerencsére nem kell az antikváriumokat járnunk, mert minden egyes szerzemény az interneten elérhető, vagyis mára már közkinccsé vált. A meghallgatások számából ítélve alig pár száz ember ismeri, holott többre lenne hivatott. Mint Miles Davis elektromos korszakának kedvelője, úgy vélem legalább egyenrangú a kései (’80-as évek) Miles Davis lemezekkel (ha nem jobb!), magyar viszonylatban ennyire tömény, meghökkentő, abszurd muzsika talán soha nem született még.

A Plastic Oharában Brezovcsik Gábor volt a fő dalszerző, ő a lemezen klasszikus gitáron hallható, az elektromos gitárnál Keszei Krisztián szerepelt, Váczi Dániel szaxofonozott, Szerető Dániel tolta a basszust, és Halmos András dobolt. A fúvósokat erősítette Katona Gergő szárnykürtön, és Lukács Gábor szaxofonon. Ez azért egy egészen komoly felállás, bár a nevek túl sokat nem mondanak, a hangszerek felsorolásából kitűnik, hogy extrém fúzióban utazott a gárda. Rögtön a nyitó nótában belecsapnak a lecsóba, s bár ez egy kétperces szösszenet csupán (Alfa) az mindjárt hallható, hogy összhangzatból jelesre vizsgáztak a zenészek. Gyönyörűen szól minden hangszer, mintha egy jazz-iskola növendékei adnák elő vizsgadarabjukat. Ebből a könnyed darabból aztán fejest ugrunk a brutális örvénylésbe, amit a Kívülről Be-Felém nyújt. (Ezek a dalcímek… ssz…)

Ebben van aztán Mahavishnu Orchestra, meg Return To Forever, meg Weather Report, meg egy rakás olyasmi, amit én magam konkrétan senkitől nem hallottam, a szaxofon bágyadt elernyedésére gondolok, egészen avantgard hatásokkal fűszerezve, miközben végig dallamos, jól befogadható a kompozíció. Amit a doboknál Halmos András művel, az valami csodálatos. Persze a legtöbb hallgató valószínűleg a fúvósokra figyel, mivel ők viszik minden tételben a prímet, csakhogy amit alájuk rak a dobos, abban rengeteg a kreatív elem, olyan dolgok, amiket nem lehet megtanulni, ösztönösen pattannak ki az emberből.

Szintúgy kiváló az elementáris erejű basszus, valósággal leharapja a fejünket. Csak kagylózza az ember, miket művelnek itt ezek az urak. Azt csak ők tudják, miért kellettek olyan dalcímek, mint: Csontmikulás, Itt Minden Ferde, Colombo, Siva tánca és más hasonlók, valószínűleg alábecsülték ténykedésük jelentőségét. Véleményem szerint korszakalkotó lemezanyagot készítettek, melyet bármikor elő lehet venni, nem okoz csalódást. A zenei kísérletezés legszebb példája. Bravúros cucc!   10/10