A Vízöntő együttes életművét a magyar zene kötelező jellegű tananyagai közé nem szokás sorolni. Arra ott van a Muzsikás, a Csík zenekar, vagy a Sebő. Sokkal inkább tartoztak ők az említettek még vonalba, ha egyáltalán… A magam részéről csak a kilencvenes évek elején futottam bele Kiss Ferenc Vízöntő kor című lemezébe, mondhatni véletlenül. Ekkor néztem utána a Vízöntőnek is, könyvtári segédlettel. Már akkor furcsa volt ezekkel a lemezekkel megbarátkozni, pedig a kilencvenes években jócskán akadtak a magyar népzenét „testidegen” elemekkel vegyítő bandák. Ők valahogy mások voltak, s mások még mai füllel hallgatva is. Ezzel az albummal kezdődött náluk minden. Mélyvíz – talán hozzá sem kell tenni: Csak úszóknak!

Érdekes így utólag megpróbálni összerakni a múlt szeleteit. Vajon miért éppen holland stúdióban, holland kiadónál jelent meg ez a kísérletező kedvű anyag? Csak nem éppen kísérletező kedve miatt? Igaz, már a hetvenes évek közepétől aktívan koncertező, Budapesten közismert zenekar volt a Vízöntő, a lemezkiadás is összejött nekik már 1977-ben, csakhogy az még eredeti népzene volt. Itt a Mélyvízen minden csak úgy tetszik, mintha…  Népzenének tűnő szerzői dalok, egészen folkos felfogásban. Ezt mondjuk odakint nyugaton könnyebben emésztették a hallgatók, mint Magyarországon. 1985-ben még mondhatni merev volt a hazai szemlélet. Úttörő jellegű próbálkozó volt a Vízöntő, s akik az utat törik, nem mindig járnak élen, gyakran csak hivatkozási alapnak jók.

Valami ilyesmi a helyzet velük is. Hosszú pályafutásuk alatt nyolc album nem túl sok. Ha háromévente készítenek egyet, máris sokszorosára nő ez a szám. Ebből következtethető, hogy nem volt annyira könnyű számukra az érvényesülés. No és a tévében, rádióban sem voltak gyakori vendégek. A Vízöntő zenéje az évek során folyamatosan változott, mondhatni elgépiesedett, vagy elsötétült, de itt még ragyogó szép tisztán szólt náluk minden. Itt találták meg talán a legjobban az arányokat a népi alapok és a saját kútfőből hozzátett ötletek között.

Alapvetően akusztikus a felfogás, csak a basszusgitár lihegése tűnik már első hallgatásra furcsának, de ezt könnyű megszokni. A lemezanyag lágyan, finoman csordogál át a hallójáratokon, s nem egy mai fiatal észre sem venné a valódi népzene és a Vízöntő-féle szerzői megközelítés között a különbséget. Annál is inkább, mert eredeti szövegtartalmat is kapunk, ami zavarba ejtő lehet, valóban könnyű összekeverni az autentikus népdalokkal. A dalokat Kiss Ferenc, Hasur János és Cserepes Károly írták, s hangszerelték.

Ami a hangszeres feloszlást illeti, Kiss Ferenc kobzon játszott, hegedült és énekelt, Hasur János citerázott, hegedült, Huszár Mihály basszusgitározott és Cserepes Károly szerepelt fúvós, valamint ritmushangszereken. Ez utóbbi talán a leginkább érdekes zenei elem, hiszen a nyolcvanas évek derekán vagyunk, a magyar népzenében nem megszokott a ritmikai sokszínűség, a legtöbb népi bandában egyáltalán nincs ritmushangszer, illetve ha van, az is egyszerű, periodikusan ismétlődő mérő. (Hol volt még ekkor a Besh’o Drom…) Cserepes igazán élvezetes pergetéseit jó hallgatni, mint ahogy Kiss Ferenc mély, öblös éneke is kellemesen zeng, a hegedűk is a jó ízlés határain belül cifrázzák, igazából semmi kivetnivaló nincs a népi alap ilyesfajta átdolgozásában, éppen ellenkezőleg, a lemez sokkal többet adott a magyar zenei életnek, mint amennyit ártott azzal, hogy saját képére formálta a zenei örökséget.   8/10