A 2022-es év számos kellemes meglepetéssel szolgált számomra zenei téren. Ezek között előkelő hely illeti a Pharm nevű progresszív/pszichedelikus rock triót, akik az abszolút semmiből robbantak be kedvenceim közé Vortex című bemutatkozó lemezükkel. Persze az abszolút semmi is volt kezdetben valami. Tehát ők is elindultak valahonnan, mégpedig Kelowna városából. Remélem, most segítettem. Hogy az hol van? Az Okanagan-tó partján. Aki még ezek után sem tudja, merre található, annak elárulom, hogy Brit Kolumbiában. Na jó: Kanadában, Vancouver és Calgary között. Világos?

A Pharm az valami olyasmi mint a Phish, csak kicsiben. Kívánok is nekik hasonló sikereket, mint amilyeneket az amerikai kollégák megéltek. Szóval: komolytalan rockzene, erre-arra csapongó zenei alappal, frappánsan jópofa vokálokkal, izgalmas basszusfutamokkal, és egy rakás olyan kis ötlettel, mint amilyen a furcsa narráció, vagy a váratlan megtorpanás két szólam között. Röviden fogalmazva: három lökött kölök csörömpöl örökös örömök között. Gyorsan hozzá kell tennem: professzionális minőségben!

Tényleg úgy szól a netre feltett anyag, mintha a Columbia Records állna mögötte, és mondjuk valamelyik elegáns New York-i stúdióban keverték volna hetekig. Pedig nem. Sanszosan ez is házi felvétel, de milyen! Annyit lehet róla tudni, hogy Kelownában készült, 2019 óta, és Chris Holmes volt a hangmérnök. Nagy valószínűséggel nem az a bizonyos Chris Holmes, aki pazar riffjeivel teleszórta a W.A.S.P lemezeit, mivel ez a zene a legcsekélyebb mértékig sem metal, arról nem beszélve, hogy Chris Holmes az utolsó információk szerint Cannes-ban telepedett le… a kis csóró…

Visszatérve a lemezhez: Elképesztően zseniális album. Minél tovább hallgatod, annál inkább magával ragad. A fő hatás szerintem a Pink Floyd (kísérletezős korszak, Pompeii koncert környéke) és ehhez csapnak hozzá minden más modern elemet, még egy kevés jazzt is, igazából nehezen meghatározható elegyet képezve. Csak annyit tudok mondani, hogy akárhányszor elindítottam, mindig végig is ment a lemez, nem lehetett félbeszakítani. Örömzene a legfelső fokon. Szerintem már a zenekari fotó is elárulja, hogy ezek a srácok valóban élvezik, amit csinálnak, s jórészt a maguk szórakoztatására alkotnak. 

Lucas Segall, Tegan Ramage és Matt Parson alkotják a Pharm legénységét, gitár – basszusgitár és dob formájában. Tehát itt nincsenek fura hangszerek, különleges vendégzenészek, nincs extra adalék, egy szimpla trió nyújt extrát önmagában. Mégpedig úgy, hogy az énekelt dalokat az instrumentális, mint mondtam enyhén jazzes, inkább jazz rockos, prog rockos felfogással vegyítik. Ez még nem akkora világbajnok húzás, sokan megcselekedték már, csakhogy ezek a nóták egytől egyig robbantják a hangfalakat. Itt nincs üresjárat, elkopott frázis, itt a kreatív fantázia a tetőponton mozgott, ezért van az, hogy még körülírni sem könnyű vállalkozás ezeket a tételeket. Meg kell hallgatni, és kész.

Elképzelem, ha a Pink Floyd, vagy a régi Genesis valamelyik tagja idén a saját neve alatt megjelenteti ezt a lemezt… Pffú… azzal tele lett volna a világsajtó, minden oldal az élen hozza, és a rajongók elképedve hallgatják, míg ennek a három kanadai fiatalembernek nem tudom, mennyi jut, de gyanítom elég kevés. Ha van egy kis igazság a földön, akkor legalább hazájukban messze elér a hírnevük, ha nincs… akkor most tőlem kapnak egy óriási tízest, az is valami. Csak megköszönni tudom ezt az 51 perc fölötti mesterművet. Aki teheti, rendelje meg, mert gyűjteménybe illő darab. De ha erre nem futja, legalább nyomjatok rá egy like-ot, semmibe nem kerül, és nagyon megérdemlik.  10/10