Miután a vártnál is lassabban csordogálnak 2023-ban a figyelemre méltó lemezanyagok (az utóbbi időben nem találtam egyet sem) egy évekkel korábbi kivételes cuccra próbálom rávetíteni a magam módján a reflektorfényt: a svájci CardiaC kíméletlen hardcore dolgozatára. Az abszolút kompromisszum-mentes, kerítésszaggató old school zúzás, amiben csak úgy ficánkolnak a szebbnél-szebb riffek és markáns énekdallamok, ráadásul mindez spanyolul! Annyira fülgyönyörködtetően sercegnek itt az sz-ek és az ito-k, hogy a mai napig képtelen vagyok betelni vele, ez az igazság.

Hozzá kell tenni, maga a zenekar közel sem egységes színvonalon és felfogásban osztja az igét, mert nagyon is szeretik keverni a latin zenei elemeket a döngöléssel, azonban erre a lemezre kizárólag a szigorúbb felfogású nótáikat pakolták fel, és milyen jól tették! Itt nem üti fel a fejét sem egy kósza hajlítás, sem egy eltévedt akusztikus gitár melódia, itt az első perctől az utolsóig magával ragadó erődemonstráció van, mégpedig a legfelső fokon. (Talán a hetedik nótában van egy kicsit több szirup a kelleténél, de ezt sem kell szó szerint értelmezni, a zenei alap itt is penge, csak az énekes kalandozgat kicsit – ennyi belefér)

Itt fontos egy kitérőt tenni: a hardcore metal berkeiben mindenki iszonyú kemény és vagány próbál lenni, sajnos éppen ettől válnak rengetegen önmaguk paródiájává. A forma nem fedi le a tartalmi hiányosságokat, hiába bólogatnak átszellemülten a zenekari tagok, ha a muzsikában semmi ötlet, semmi mondanivaló, semmi fantázia nincs. Az igazán jó hardcore zenében a formajegyek csak eszközként szolgálnak a mondanivaló közvetítéséhez – nem a tetoválásoktól és a fejkendőktől, vagy embertelen hörgésektől lesz valaki menő – az érvényesüléshez több kell.

A genfi CardiaC – ha csak ezt az egy lemezt nézzük – ott kellene legyen valahol a közvetlen élvonalban – már csak a meghívott vendégek miatt is. A névsor impozáns: Sen Dog (Cypress Hill), Billy Graziadei (Biohazard), Scott Middleton (Cancer Bats) és Drop (Samael). Ez így tényleg nem néz ki rosszul, mint ahogy az egész zenekar megkérdőjelezhetetlenül hiteles, csak hát - mint már említettem, nem egységes náluk a zenei alkotási folyamat, szokásuk keverni ezt a markánsan agresszív énjüket a populárisabb dallamokkal. Itt a második nótában hallható egy viszonylag lágyabb háttérvokál (Diapositivas Y Negativos), és a már említett hetedik tétel (En L.A. De me Decian) mutat kommerszebb stílusjegyeket, azonban összességében hasít az anyag. Nyilván nem akartak a sztárvendégek előtt beégni a svájciak, ezért mindent beleadtak, és ez mind a hangzásban, mind a dalok minőségén hallható.

Külön kiemelném a frontembert, mert ritka karakteres, brutálisan öblös, gyomorban rezgő hangja van. Ricardo Chimichanaga korábban egy Beholder nevű spanyol együttesben énekelt, mielőtt csatlakozott volna a többiekhez. Vele sokat nyertek a társak. Nélküle ez a társaság feltehetően félkarú óriás lenne. Annak ellenére, hogy Bastien C. Antony kifejezetten erőteljes, ügyes dobos, Fabien Ferraglia is megadja a basszusnak, ami kell és Julien Emery is kiváló gitáros.

A nagylemez leginkább a kilencvenes évek hőskorát idézi, s bár a nyelvezete spanyol, nem igazán hasonlít sem a legvadabb mexikói hordák világához, sem a spanyol undergroundhoz, igazából furcsa is egy kicsit, mintha valamelyik Biohazard lemezt hallgatnánk spanyolul, valószínűleg ezért is nyerte el a tetszésemet. Az összes korabeli HC-zenekar közül talán a Biohazard áll legközelebb hozzám – sajnálom is, hogy nekik anno nem állt a rendelkezésükre a mai technika. A CardiaC jobbára belőlük, és persze az akkori kortársakból merít, s ha nem is újították meg a zenei világot, ezzel a kilenc nótával maradandót alkottak. Energikus, zúzós, reggeli pörgéshez vagy esti izmozáshoz tökéletes háttérzene. 9/10