A Black Moth nevű brit zenekar Leedsben alakult 2010-ben, mint stoner/doom/fuzz formáció. A csapat viszonylag rövid ideig tartó pályafutása alatt három nagylemezt készített. Ezek egyike sem lett megkerülhetetlen mérföldkő, mégis, mindegyikben van valami. Mint ahogy ebben az egész gárdában ott volt az esély, hogy kitartó, szorgalmas jelenléttel befussanak, s egy jól sikerült lemezzel esetleg nagyot szóljanak. Gyönyörűen keverték a Black Sabbath alapú koszos riffelést a pszichedelikus lebegtetéssel, a szép, hajlékony női ének is sokat dobott a hangzáson, a két gitár is megadta a módját, valahogy mégsem tudtak komoly hírnévre szert tenni. Ezért is szólnék most róluk bővebben.

Az első lemez, a The Killing Jar (2012) idején még csak négyen alkották a zenekart: Harriet Bevan énekesnő, Jim Swainston gitáros, Dom McCready dobos, és Dave Vachon basszer. A bemutatkozó anyag reményteljes volt, nyers, erős, és kellően érdekes a maga nemében. Elsősorban Harriet énekmegoldásaira gondolok. Nagyon kellemes hangszínt hozott, amolyan lefekvés előtti pihentető tónust, melyet időnként egy-egy punkosan szemtelen felhang tett különössé. Mint egy kikapós cigányasszony, aki alaposan kiosztja a kölykeit esténként: - Az anyátok istenit, nem takarodtok rögtön ágyba!

Hogy aztán ugyanő a férjeurát is rendre oktassa: - Ki nem szarja le, miről dumálsz nekem te részeg disznó, azt hiszed érdekel? - Mindez persze belemagyarázás, de nem annyira légből kapott. Tényleg volt Harriet hangjában egy adag hanyagul odavetett pökhendiség, amitől a zene amolyan stoner punk szerűség lett. Nem véletlen, hogy a banda wikipédiás szócikkében a hatások között ott van a The Stooges és az L7 is. A basszus ugyan mélyen dübörgött, a gitár is fémesen csengett, a dalokban mégis az ének vitte a prímet, és ez egy nyegle, mindenkire nagy ívben rápiszkító perszóna torkából jött.

A második kiadvány volt a 2014-es Condemned To Hope, már valóban két gitárral a fedélzeten, egy újabb női tag, Federica Gialanze jóvoltából. A zene csak annyit változott, hogy kicsit terjedelmesebbek lettek a gitárszólók, nyilván a két hangszeres igyekezett kihasználni a rendelkezésre álló helyet, illetve Federica néhány dalban vokálozott is, ami Harriet dalvezetéseit kissé visszhangosította. Ezen a lemezen hallhatunk néhány Black Moth mércével mérve slágeresebb darabot is, mint amilyen a Set Yourself Alive, vagy a White Lies – ezekre akár táncolni is lehetett egy rockdiszkóban, amennyiben 2014-ben még léteztek rockdiszkók… A lassabb, elmélyültebb témák kedvelőinek pedig ott volt a tekervényes The Last Maze, vagy a kábultan magával ragadó Stinkhorn.

A Black Moth harmadik, egyben utolsó nagylemeze Anatomical Venus címmel került a hallgatóság elé 2018-ban. Ezt az anyagot a Rozsdagyár kritikusa, Kovenant 9 ponttal értékelte, és magam is hasonló véleménnyel vagyok róla. Talán a legjobb a három közül. Bár ezt nehéz eldönteni, mert olyan hatalmas eltérés ezek között a lemezek között nincs. Aki egyszer ráérzett Harriet dallamvezetésére, az valószínűleg mindhármat imádja, aki nem talált benne semmi extrát, az azonnal mellőzte ezt a formációt tokkal-vonóval, énekesnővel és gitárosnővel együtt.

A hangzás minden korábbinál teltebb, súlyosabb, dinamikusabb lett, mármint hangszeres szempontból. Sajnos ez egy kicsit az ének rovására ment, mert amennyivel dögösebben odatették az alapot, annyival került hátrébb az ének, ezzel együtt képtelen lennék akár ezt, akár bármelyik korábbi Black Moth anyagot leminősíteni, vagy törölni a gyűjteményemből. Ami azt illeti, titokban még reménykedem egy esetleges visszatérésben is, mert ugyan sok hasonló zenekar működik manapság, pont ezt a tónust, ezt a hangszínt, ezt a fülnek kellemes, mégsem direkt slágeres zenei világot nem találom sehol. Hiányoznak a kortárs színtérről. Itt látható két zenei videó ugyanarról a nótáról, jól hallható mennyire másképp szól élőben ugyanaz a téma! (Az első videóban 1:30 után indul a zene) A teljes nagylemezek pedig az interneten elérhetők.