Kiemelkedő jelentőségű darab a tekintélyes Joe Henderson életműben. Rendkívül könnyen körülírható anyag, ha csak a közreműködőket vesszük elő, már szinte halljuk a zenét. Charlie Haden bőgőzött, Leon „Ndugu” Chancler dobolt, Alice Coltrane hárfázott és zongorázott, Michael White hegedült, Kenneth Nash kongázott, Baba Doru Oshun tablázott, valamint a nagy Joe Henderson szaxofonozott ezen az összejövetelen. Szinte már sok is a jóból! Aggodalomra még sincs ok, nagyon jól megfértek együtt, senki nem próbálta a szőnyeg alá játszani a másikat.

Joe Henderson kétségkívül nagy volt. Nagyságát utolérhetetlen lélekteli játéka adta, a semmivel össze nem téveszthető tónus – ami talán a hetvenes években pörgött a zenitjén. Mindössze négy tétel szerepel itt, mondhatni puritán egyszerűségű címekkel: Fire, Air, Water, Earth – a négy őselem, terjedelmes hosszúságban. A Fire például 11 perces, de lehetne háromszor ennyi is, azt sem éreznénk soknak – gyönyörűen hullámzó, varázslatos zene – amiben talán a szaxofon a legkevésbé érdekes, inkább a hárfa és főként a hegedű villog ékesen. A tűz, amely itt lobog valójában lelki tűz, az a láng, mely a soha ki nem apadó reménykedést táplálja.

Mindezt a leheletfinom kezdést némiképp ellensúlyozza Joe bácsi az Airben. Itt már megpedzi a nádat, ahogy kell, a maga érzékletesen (öreges???) modorában, sokszori nekifutással, jó darabosan, számomra kissé fárasztó módon. Hozzá kell tenni itt is vannak finom hajlításai, de az első darabhoz képest jóval súlyosabb a jelenléte. Nem biztos, hogy sok hallgató bírja cérnával a közel 10 perces kínzást. A háttérben persze a közreműködők sokat oldanak ezen a feszültségen.

Lényegesen érdekesebb (és főleg pihentetőbb) a meditatív hangulatú Water. A tablával erősen megcsapkodott, vízcsobogást mímelő szaxofon, a maga keleti fűszerek illatát hozó tekervényeivel vesz le minket a lábunkról, miközben egyfajta tér-időutazást élhetünk át a lemezt hallgatva. Talán valahol a Távol-Keleten járunk, a múlt század elején. A sorok közt megbúvó kisebb csendeknek is fontos szerepe van. Ezek által lesz szellős és áttetszően tiszta Henderson játéka.

Az Earth című 13 perces zárótétel sommázata az egész lemeznek: Nem könnyen emészthető, mégis lelki megkönnyebbülést okozó darab. Az egyik személyes kedvencem. Amiképpen a fenyegető, baljós bőgő bevezetőből előkígyózik a szaxofon az valami csoda. Aki még soha nem hallotta Hendersont játszani, annak érdemes ezzel kezdeni a vele való ismerkedést, szerelem lehet első (vagy második) hallásra. Szívfájdalom csak annyi, hogy mindössze 42 perces a kiadvány, de mivel ez egy hosszabb lélegzetvételű session-zenélés végterméke, soha nem lehet tudni, mikor kerül elő esetleg terjedelmesebb formában az egész. Az lenne a kincs a javából, bár ami itt van, az sem piskóta. 9/10