Jóideje nem publikáltam semmit a Zenehallgatásba, nem mintha nem hallgatnék tonnányi mennyiségű zenét, vagy nem találkoznék figyelemre méltó lemezekkel, csak éppen az energia hiányzott hozzá. És talán a keserű rádöbbenés hátráltatott, szinte csak magamnak írom ezeket az ismertetőket. Persze az sem haszontalan... Azonkívül ez a "szinte" nem egyenlő a nullával. Épp elég ahhoz, hogy a holtpontokon továbblökjön. Annál is inkább, ha hiánypótló írásokról van szó. Jöjjön hát néhány sor a Hurray For The Riff Raff (Éljen a csőcselék!) bemutatkozó kiadványáról. Arról a nyolc dalról, melyekkel 2007-ben átlépték a Rubikont... 

Annak idején mondhatni mindennapos szellemi táplálékom volt az anyag, illetve a dalokhoz készült nulla dolláros videók böngészése. Üdítő jelenségnek éltem meg Alynda Segarra énekesnő szedett-vedett csapatát, nem utolsó sorban már a megjelenésük miatt (vicc kategória határa) bár amivel igazán megfogtak az a hangzás. Az a fajta nyers, tömény country-gyökerű akusztika, hegedűvel erősen megtámogatva, ami a kedvenc műfajaim közé tartozik, lásd Elephant Revival, Rising Appalachia, Gillian Welch, stb...

Ami Alyndát illeti, nos nézzük meg ezeket a fotókat. Látszólag egyszerű a képlet. Csóró kis jelentéktelen veréb, egy dalosmadárka New Orleans szegénynegyedéből. Ennek a nőnek semmi más esélye nincs az érvényesülésre, mint a dalszerzés. Egyetlen vékony kis szalmaszál. Ebbe kapaszkodva azonban messze el lehet jutni, ha valaki jól csinálja. És ő tényleg jó. Óriási hang, hibátlan ének, tartalommal megtöltött szövegek. Mi történik? A hölgy robbanás szerűen elindul felfelé, és mára már az USA egyik legismertebb alternatív előadója. Az más kérdés, hogy a mai Hurray (mely több tagcserén átesett és "csak" Alynda maradt magnak) alig-alig hasonlít erre a régi bandára.

Itt még letisztult, Townes Van Zandt féle gitáros country volt az irány, olyan alapvető dalokkal mint a csodás June Bug Waltz (amidőn elszakadunk egymástól, testem tegyék a földre, hogy a kis rózsabogárkák masírozzanak körbe) vagy a Gillian Welch dallamokra épülő Daniella, vagy az a Lullabye, amitől a legmarconább rosszfiúk is álomba szenderülnek. Van itt bendzsó, harmonika, és sok szép hegedű dallam (Yosi Perlstien), nem is kell hosszan ragozni, egy igazi kincs azok számára, akik a nyugis, pihentető muzsikát kedvelik.

Végszóként azért ugorjunk csak vissza kicsit ahhoz a regényes életrajzhoz. A szegény kis puerto rico-i bevándorlóhoz, aki Bronxból New Orleansba költözve felpezsdítette kicsit az ottani folk mozgalmat, ezzel a full balos, underground névvel és hozzá a szakadt megjelenéssel. Ez kérem egy ügyesen kigondolt, teljesen amatőr módon végrehajtott haditett volt. Egy alulról érkező, nem a külső adottságaival befutó szupersztár mindig példaképe lehet sok álmodozó fiatalnak, hacsak utána nem néznek, hogy Alynda mennyire hiteles, mint Csőcselék-vezető forradalmár. Mert az anyukája véletlenül Ninfa Segarra, aki többek között New York alpolgármestere is volt egy ideig... Így azért kicsit más a sikersztori. Onnan azért könnyebb éltetni a csőcseléket. Miért is nem kaphatott legalább egy szép álnevet ez a lány, és akkor olyan népi hős lenne, mint Háry János... Na, de ez lényegtelen. Mert az első három Hurray-kiadvány valóban értéket, mégpedig komoly értéket képvisel.   9/10