Pszichedelikus rockzene Argentínából, akusztikus gitárral, kellemes vokálokkal, spanyol nyelven. A hat tagot számláló szellemek (Los Espíritus) előadásmódjában valóban van valami kísérteties: imbolygó gitárdallamok, csúsztatott hangok, mélyen dobogó dob borzolják a kedélyeket, leheletfinoman. Azt mondhatnánk, ezek a szellemek nem falnak fel, nem visznek el senkit, csak mókáznak egyet velünk, elkapnak és próbára tesznek, félünk-e tőlük. Néhány perc után máris kiderül: semmi ok ezt tenni. A muzsika teljesen barátságos, a lemezanyag fülbemászó dalok gyűjteménye, a műélvezet nyelvtudás nélkül is működik.

A 2010-ben alakult zenekarnak ez a második albuma. Az első 2013 májusában került nyilvánosság elé, mondhatni egy viszonylag fiatal együttesről van szó. (13 év, csekélység...)  A társaság nem tétlenkedett az elmúlt években, a tagok öt albumnyi felvételt rögzítettek napjainkig. Santiago Moraes és Maxi Prietto felelősek az énekért, külön-külön is nagyon hatásos az előadásmódjuk, együtt azonban még jobb, annyira elkülönül a két hangszín, hogy minden hajlítás, minden kis rezdülés tisztán hallható.

Nem minden szerzeményre érvényes a pszichedelikus jelző – érzékelhetően szeretnek ködösíteni, mégpedig lila ködök formájában, de ugyanúgy jellemző rájuk az olasz kávéházi dalok ihlette keserédes hangulat is. Gondolok itt mondjuk az Ardecore zenekar lemezeire. Elvileg a két országban a latin véren kívül nem sok közös van, de ezt csak a fizikai távolság miatt érezzük, mert a kultúra nagyon is hasonló.

Természetesen előfordul egy kevés Pink Floyd áramlat is a zenében, különösen az elektromos gitár tónusában és szólamaiban, direkt témák kölcsönvételéről azonban nincs szó. Elég erősek a saját dalaik ahhoz, hogy ne kelljen másokéhoz nyúlniuk. Kivételt képez ez alól egyetlen felvétel, ami egyben az egyik legjobb tőlük, címe Gratitude. Ebben a Money című Pink Floyd sláger egyes motívumait lehet fellelni. (halványan) Rögtön utána a Negro Chico kezdő dallamai tökéletes kontrasztot hoznak, úgy hangzik, mintha egy öreg cigányasszony siratná a fiatalságát. Ez is egy egészen kitűnő nóta.

Van azért kevésbé telitalálat is, a Vamos A La Luna mindössze két sornyi szövege egy kicsit unalmassá teszi az egyébként jól hangzó, női énekkel fűszerezett szerzeményt. Talán ezért hallunk a 4. perc után egész kis női kompániát (kórust) egymással perlekedni. Az ötlet jó volt, a kidolgozás kicsit elcsúszott. De semmi baj, mert a hátralévő három dal megint csak szuper. Olyasmi, mintha a Calexico elhagyta volna a trombitákat, és még önmagukhoz képest is bensőségesebb hangulatú számokra váltott volna. Latin rockzenében ez a kiadvány egészen kiemelkedő, van benne valami mágikus hangulat, amiért érdemes újra és újra elővenni.

Nagy kérdés, hogy Magyarországon mennyire lehet izgalmas a spanyol nyelvű rockzene, mert ez Európának is csak bizonyos részein jut el a hallgatósághoz, de nem kizárt, hogy aki ad neki egy esélyt, annak tetszik. Ami engem illet, talán nem léptek be azonnal a legnagyobb kedvenceim közé, elképzelhető, hogy később másképp ítélem meg őket, de az biztos, hogy nem ez az egyetlen album, amit lejátszottam tőlük. Az értékelés: 8/10 de akár 10 is lehetne. A pillanatnyi közérzettől függ. Egyébként bőven van Los Espíritus videó a You Tube-on, csak jelzem.