A színhely ismét Portugália. Erre a lemezre a Rastilho Records Bandcamp oldalán kattintottam rá a napokban a különleges borító alapján. Jó választás volt. Egyébként a Devil In Me vezetett el a Rastilho Records oldalára, így kötődnek össze láthatatlan szálakon keresztül a zene legkülönbözőbb műfajai. Akusztikus gitárzenét rejt a furcsa grafika O Gajo és két társa előadásában. Hogy mit jelent a Gajo – ezt talán nem kell magyarra fordítani, hiszen a cigány eredetű kifejezések mára már közismertek a magyar nyelvben. Jól tudjuk, hogy eredetileg olyan emberek megjelölésére használták a romák, aki ”nem közéjük való”, amolyan kívülálló. Eredeti jelentése paraszt.

Mindennek a lemezanyaghoz semmi köze, de talán nem véletlenül választotta magának Joao Morais ezt a művésznevet. Az általa játszott akusztikus zene nem igazán hasonlít semmire, meglehetősen egyedi. Nem igazán jazz, bár vannak jazzes elemei, ezek igazán kis mértékben vannak jelen, nem kötődik a klasszikus előadókhoz sem (mint a legtöbb akusztikus gitáros)  és nem is népzene, miközben teljesen egyértelműen a mediterrán folk alapjain nyugszik. Ez volt annak idején a harmadik album tőle, és persze az idő múlik, nemrégiben készült el a legutolsó, a Nao Lugar.

Teljesen letisztult, néha gyermekien egyszerű megoldások hallhatók itt, melyek aztán váratlanul olyannyira életre kelnek, hogy már rég nem lehet követni a szálakat. De csak pillanatnyi a kuszaság, máris visszatérnek a finom, lágyan simogató dallamok. O Gajo mester, mégpedig nagy mester a szó legszebb értelmében, szerzeményei a brazil André Geraissati alakját juttatják eszembe, nem is annyira a zenei hasonlóság, mint a két gitáros közti lelki párhuzamok miatt.

Ami a tartalmat illeti, kissé megtévesztő az első benyomás. Nahát, ezt én is el tudom játszani – gondolnák sokan, csak éppen kitalálni nem lenne képes a legtöbb zenész ilyen játékosan kacskaringós, ennyire könnyed, ennyire élettel átitatott témákat. Egyik sem ivódik belénk azonnal, de mindegyik azonnal barátságos a fülnek, mindegyik „felhívás egy keringőre” – ha úgy tetszik kóstoló az előadó lelkivilágból.

Bár O Gajo kedveli a szólóban történő önkifejezési módot ezúttal két kísérőtársa is volt: Carlos Barretto nagybőgőn és José Salguiero dobon kísérte őt 10 hangulatos témán keresztül. Közreműködésük valóban csupán kíséret, a jazzhez szokott fül, (mint amilyen az enyém) várna egy kiadós bőgőszólót, egy kis ritmikai őrültködést a dobon, ilyesmi azonban nem következik be, mintegy igazolván, hogy valóban nem színtiszta jazz amit hallunk, hanem amolyan crossover gitározás. (Az egyetlen igazán meglepő, váratlan dolog a hatodik felvételben van, címe A Negra Fúria Ciume – ebben egy vendégzenész kapott szerepet)

Összességében egy csúcs minőséget képviselő, szőlődombokon érlelt, pihentető, délutáni szieszta hátteréül (is) tökéletesen működő, nagyszerű gitárlemez, melyen a főszerepet a nylon húros gitár játssza, ez is valahol ritkaság a kortárs gitárzenében. Hallgatása közben egészen izgalmas képzetei támadnak az embernek. Ha mondjuk Rodrygot és Gabriellát, összeültetnénk André Geraissatival és O Gajoval, na az lenne a csemege a javából…  9/10