Harold Vick (1936-1987) annak a Prince Robinsonnak volt az unokaöccse, aki sokat tett a jazz népszerűsítéséért már az 1920-as évek elején. Robinson autodidakta szaxofon- és klarinétjátékos volt, többek között Louis Armstrong zenekarával fújta a rezet, de Billie Holliday kíséretében is szerepet kapott. A jólelkű nagybácsi ösztönözte Haroldot a zenei pályára, tőle kapta első hangszerét is. A legendás Jack McDuff orgonista vette pártfogásába, s az ő lemezein szerezte első tapasztalatait a hatvanas évek elején. Életében összesen nyolc szólóalbumot készített, az 1963-tól 1977-ig terjedő időszakban. A Don’t Look Back volt a hetedik a sorban. Ezen már egy érett, profi zenészt hallunk, aki mélyen tiszteli a hagyományokat.

Az album kezdetben nem úgy szól, mint egy tipikus hetvenes években fogant jazz album, inkább az ötvenes évek végét idézi. Első taktusait hallva sokaknak beugorhat a Take Five Dave Brubecktől, ugyan nem annyira fülbemászó a dallam, a hangszerelés és a hangulatváltások szinte azonosak. A második szerzeményben Vick fuvolára váltja a szaxofont. Bár előfordulnak modern befúvások, és az alap is kemény, mégis inkább visszatekintés ez a felvétel is – paradox módon éppenhogy ellenkezik itt a zenei szemlélet a lemezcímmel. A fuvolázás csodaszép, de nincs benne semmi megragadó, semmi olyan foszlány, ami akárcsak egy kicsit is ott ülne még a fülekben.

Ahogy telik a lemezidő, úgy válik egyre elevenebbé, szilajabbá, frissebbé a kiadvány. A Senor Zamora már nem csupán egy profi, hanem egy klasszis játékost mutat, a szaxofon sodrása magával ragadja az ember érdeklődését, az i-re a pontot pedig Virgil Jones teszi fel gyönyörű, telt hangzású trombitájával. A csapatban közreműködött még: Billy Hart dobos, Joe Bonner billentyűs, Sam Jones bőgős, George Davis gitáros, valamint Kiane Zawadi, aki eufóniumon szerepelt. (tuba jellegű fúvós hangszer)

Az első három felvétel (vagyis a bakelit Lp A-oldala) mintegy étvágyhozó felvezetése után a B-oldal első száma, a Stop And Cop máris feltolja a tetszési index mutatóját a kerek tízesre. Itt sem lesz a fuvola sokkal könnyedebb, inkább metsző éle van, és ahogyan a zenei alaphoz illeszkedik, abban van valami jóleső borzongás. Jimmy Hopps játszadozása a kiegészítő ütőhangszereken, csengőkön sokat dob a színvonalon. Sajnos a Lucille negédes ömlengése ront az összhatáson, kár, mert ez egy tíz percnél hosszabb darab és csak a második fele lett igazán velős. Az albumot záró Prayer nem több, mint egy két perces kis szösszenet, amivel elbúcsúzik Vick a hallgatóságtól.

Volt már könnyebb feladat, mint a lemez értékelése, mert mindvégig hallható, hogy olyan valaki játszik, aki tökéletesen uralja mindegyik hangszerét, a játszótársak is kiváló partnerek ebben, a befogadó fülnek is kellemes a tónus, valami kis extra viszont nagyon hiányzik. Inkább az értékes háttérzene, mint a fejhallgatós-elmélyedős muzsika kategóriája. A hard bop kedvelőinek kiemelten ajánlott, a műfajon kívüliek számára már nem feltétlenül ez való első kitekintéshez a jazz birodalmába. 7/10