Elkészült végre a 12. Soulfly album is, a már februárban beharangozott Totem. Az is régóta tudott dolog, hogy Marc Rizzo már nem tagja a bandának, és a gitárt Arthur Rizk vette át, míg a doboknál a fiatal Zyon Cavalera közreműködik. A basszusnál Mike Leon, a mikrofonnál Max Cavalera, mint azt már megszokhattuk az utóbbi években. Az egyetlen kakukktojás tehát Rizk ebben a felállásban, és úgy vélem a legtöbben pontosan miatta, azaz Rizzo mellőzése miatt tekintettek kevésbé körömrágós üzemmódban a megjelenés elé, hiszen mégis egy meghatározó ember távozott, aki játékával alapjaiban szabta meg a banda fazonját. A félelem alaptalan volt! Nagyon szépen szól az egész lemez az első számtól az utolsóig. (majdnem)

Személy szerint jóval laposabb, ötlettelen, közhelyektől hemzsegő tákolmányt vártam, mert bizony ennek voltak előjelei, ám Cavalera alaposan rácáfolt azokra a kritikákra, melyek már előre temették legújabb próbálkozásait. Nagy gonddal összerakott, izmos anyagot tolt az arcunkba, méltó követőjét a legendás Prophecy, vagy Primitive albumoknak. Még akkor is így van ez, ha kissé más a hangzás, más a stílus, mint korábban. Ez most nem egy brutális zúzda törzsi felhangokkal, sokkal inkább egy érett, összetett metal album, egyéni ízekkel.

Azon kevesek közé tartozom, akik bármelyik Soulfly korongot, bármikor végig tudják hallgatni, ezért nehezen is rangsorolnám ezeket, annyit azonban még az én füleim is észleltek, hogy az utóbbi kiadványokon Max egy kicsit beleragadt saját csapásirányába, ebbe a világzenés, szigorú szövegmondásos, tördelt ritmusú nu metalba, ami időközben már régimódivá vált. Így érzem a Totem esetében is, de ez bájosan régimódi muzsika, mely ezer szállal táplálkozik a Sepultura thrash gyökereiből, miközben a legújabb trendekkel is próbálja a maga módján felvenni a versenyt.

Ez persze nem megy. Egy fenékkel két lovat bajos megülni, mégis jó hallani, mennyire ügyesen egyensúlyozik a zenekar a modern és az oldschool zenei megoldások között. Ha ezt dalokra lebontva nézzük, akkor az első nyolc tétel inkább minőségi thrash, míg az utolsó kettő lágyabb volumenű nóta, nem kifejezett dzsungel metal. Nem hiszem, hogy a Soulfly XII, vagy a Spirit Animal nagy kedvencek lesznek, mert ezek még a korábbi kísérletezéseknél is könnyedebb nóták, kimondom bátran popzenei hatásokat villantanak fel, ám mint mondtam az első nyolc szerzemény mindezt feledteti.

Elsősorban a döbbenetes hangzásával, a markáns, gördülékeny énektémáival fog meg a lemez, ezek sokkal dallamosabbak, mint eddig megszoktuk. Valószínűleg lesz majd fújolás emiatt, pedig csak annyi az egész, hogy el kell engedni a vaddisznóként röffenő gurgulázást, és oda kell figyelni arra, amit ez az ember művel, mert iszonyúan jó a maga műfajában. Ugyan nem írt most fogós, elsőre tutira beütő témákat, mégis úgy pörög le a játékidő, mintha csak pár perc lenne. A kis Cavalera tisztességesen megadja a bőröknek, bár nem vetekedhet Joe Nunezzel, mint ahogy Rizk is hiába villant fel egy-egy Rizzotól ellesett motívumot, ettől még nem ér fel Marc szintjére, de én azt mondom, nem is kell. Ez már egy másik banda. És lássuk be, rájuk fért egy kis változás.

A Superstition klasszikus cséphadarása magasra emeli a fordulatszámot, majd a Scouring The Vile folytatja a hangulatfokozást, ezek élő koncerteken alaposan átmozgatják majd a közönséget. A Filth Upon Filth egy ősöreg thrash riffel kombinál, amire a szóló igazán remekül érkezik, aztán a Rot In Pain gondolom sok régi rajongót mosolyra fakaszt, a Venom/Sodom hangulatú döngölés miatt, ami itt hallható. Itt megint egy Rizzo-féle villanygitár-téma üti fel a fejét… Nem hiszem, hogy jó ötlet volt ezeket annyira erőltetni, mert ha Max annyira ragaszkodik eme védjeggyé vált szólókhoz, akkor ugye nem engedi el az emberét… de értem persze, mi volt a cél.

Cavalera megpróbált egy olyan lemezt kiadni, ami ízig-vérig Soulfly, mégis vannak újszerű, különleges vonásai, és minden méltatással együtt azt gondolom, ebbe egy kicsit beletörött a bicskája. Önmagához képest valóban egy ízléses, energikus, harapós lemezt készített, de ha szétnézünk kicsit a XXI. század hasonló műfajú alkotói között, akkor azt vehetjük észre, hogy ilyen azért van bőven. Többször lejátszós zene, nem varázsol azonnal, de nem is rettent el senkit, azt hiszem a legjobb jelző rá a kellemes.   8/10