Pege Aladár Montreux Inventions című lemeze kiemelkedő jelentőségű a magyar jazz történetében, de még azt is megkockáztatom világviszonylatban sem készült ennél sokkal jobb bőgős anyag. A felvételek első hallásra teljes döbbenetet válthatnak ki a hallgatókból. Aki nem ért a jazzhez, azért ámul el, aki ért hozzá, azért. A tökéletes hangszeres tudás párosul a klasszikus képzettséggel, a könnyed, önfeledt játszadozás keveredik a Bartóknál is súlyosabb momentumokkal. Annyira formabontó az anyag, hogy nem igazán lehet egyetlen jazz bőgős lemezéhez sem hasonlítani. Ultra-vaddisznócsorda erősségű, totál eszement improvizációk a Nyóckerből. Apám, ettől leesik az állad!

Nem messze a Rákóczi tér híres-hírhedt örömtanyáitól, a Víg utcában látta meg a napvilágot Pege Aladár 1939-ben. Nagykanállal szívta magába a zenét, hiszen apja (Pege állítása szerint) az ország legjobb bőgőse volt. Fiának nem is volt más dolga, minthogy folytassa a családi hagyományt, és lehetőség szerint jobb legyen még az atyánál is. Nagyon korán el is kezdte a bőgőzés elsajátítását, tanulóéveiben a Moulen Rouge (főként külföldi vendégek számára fentartott mulató) kísérőzenekarában, ahol elmondása szerint hajnali 4-ig húzták. Ez azért megadja az alapokat.

A Montreux Inventions a Pege-diszkográfia első darabja! Az 1970-es svájci jazz fesztiválon június 18-án lépett fel Pege Aladár, a saját triójával, azonban a lemezanyag nem a fesztivál felvétele, hanem a hazaérkezés után, szeptemberben rögzített anyag. Társai voltak a felvételek elkészültekor: Pecek Lakatos Géza - dob,  Szakcsi-Lakatos Béla - zongora, Németh Sándor – szaxofon, illetve Ráduly Mihály - fuvola, Szabóky Márta – zongora. (Mihály a Játékautóban, Márta a Scherzo című tételben hallható)

Brutális, miket játszottak fel ezek az emberek, de még mielőtt ebbe belemennénk, ugorjunk vissza kicsit a Montreux-i jazz színpadra. Kik is szerepeltek itt azon a bizonyos nyári napon? Például Dexter Gordon, Gerry Mulligan, vagy Sadao Watanabe. A következő napon: Santana, Yusef Lateef, Bill Evans. Ezek közé a legendák közé tudott odaférni egy ismeretlen magyar. Csoda tudja, hogyan. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a keleti blokkot nem egyedül ő képviselte, mert ott volt még cseh és lengyel vendégművész is.

Ami a lemezanyagot illeti, mint említettem ez még a jazz műfaján belül is meghökkenést keltő produkció. Elegendő másfél perc az első darabból (Hulló levelek) és azonnal érezzük, hogy ezek a muzsikusok komolyan veszik a dolgukat. Pege klasszikusok iránti vonzódása azonnal beköszön, de mi ez? A mélységes, fűrészelős vonóhasználatot egyszer csak vidáman csilingelő zongora töri meg, és kezdetét veszi az örömködés. Amit aztán a művész előbb ujjpengetéssel, majd vonózással folytat kb. az őrülethatárig.

De még csak az elején vagyunk! 5 és fél perc alatt lehullanak a levelek, és máris jön az Impressziók című, avantgarde ízű, közel negyedórás, hullámzó zongorával nyitó súlyos tétel. Ebben nagyjából félpercenként kapunk egy-egy váratlan hangulatváltást, mintha több zenekar ülne össze, s egymást váltogatnák. Az abszolút csúcs szerintem a szaxofon jajongása, bőven a fájdalomküszöb fölé kúszik, alig várja a hallgató, hogy vége legyen… de azért jöjjön még újra!

Mindezekből már érzékelhető, hogy Mingushoz hasonlóan Pege is csapatjátékos volt, akkor érezte igazán elemében magát, amikor hasonló felfogású és tudású társak vették körül, a lehetőség szerint minél több. Az Impressziók zúzása után muszáj volt egy könnyed feloldást betenni, ezért itt a Scherzo finoman lebegő futamai felüdülésképp hatnak, de 3 és fél perc után megint érkezik egy csúnyán harapó darab, a Róna blues. Veretes akkordok a zongorán, harsány szaxofon, és villámsebességű ujjak a bőgőn, egy jófajta hard bop szerzemény bontakozik ki, amely – természetesen – vonós brillírozásban forrja ki magát.

Aki sokat hallgat bőgős jazzt, az jól tudja, hogy legtöbbjük kifejezetten kerüli a vonó alkalmazását, még szólólemezeken is, míg Pege azt vallotta, nem is lehet igazán mester az, aki nem él a vonó nyújtotta lehetőségekkel. Ezen a lemezen ez hatványozottan igaz. Szinte minden egyes darabban alkalmazta ezt, ezzel egyéni zamatot adott az alapjaiban véve ódivatú bebopnak.

A címadó számban kapja a legnagyobb teret a bőgő, ki is használja a lehetőséget egy pengés szólóhoz, de mire ezen elámulnánk, a zongora-szaxofon párosa kaotikus villongásba kezd, amitől szinte szikráznak a hangfalak. Megint kell egy kis pihi az őrjöngés után, erre alkalmas a Moon River – véleményem szerint nem túl eredeti – feldolgozása. Ezt az egy szerzeményt lehagytam volna a lemezről, mert az eredetihez képest sok különlegességet nem nyújt.

Van még a Nehéz lesz nélküled, a Péter, és a Játékautó. Három óriási darab. A Nehéz lesz nélküled olyasmi, mintha a Moulen Rouge mulató zenekara megbolondult volna, és a szokásos talpalávalót eszeveszetten tolná a táncosnők talpa alá. Még ennél is zakkantabb a Péter. Szakcsi elektromos orgonán nyúzza az idegeket, mintha a Mikrobi, vagy a Mézga Aladár kalandjainak háttérzenéje öltözne jazz-köntösbe. Őrült Köbüki csapatja a köbön.

Az utolsó csapást a Játékautó kínálja. Ráduly Mihály (Syrius) veszi át a szólista szerepét. Hajmeresztő fuvolafutamokkal indít, de aztán átszelídül kellemes-fondorlatos üzemmódba, s beéri egy-egy harsány átfúvással, szerencsére. A fő kísérőhangszer megint elektromos orgona, illetve Pege bőgője. Állítólag nagyon szeretett kísérni, függetlenül attól, kap-e helyet a szólózásnak, vagy nem. Itt a végén csak a 4. perc után megy bele egy kicsit a sűrűbe, de valójában ezzel már nem akar nagyot harapni, megtette ezt az előzőekben.

Mit is lehetne egy ilyen lemezről mondani? Minden szereplője alkotói korszakának csúcsán, vagy annak közelében járt, tudása legjavát tette bele az improvizációkba, így létrehozott egy időtálló, formabontó, a mai napig friss és izgalmas anyagot, ami ugyan nem könnyen hallgatható, nem könnyen emészthető kategória, de vitán felül remekmű.  10/10