Kenny Barron egy 1943-as születésű, napjainkban 78 éves jazz zongorista Philadelphiából. 1968 óta jelennek meg szólólemezei, a sorban a Peruvian Blue volt a harmadik. Érdekesség, hogy nem volt állandó kísérőzenekara, sőt ugyanazokkal a társakkal is ritkán vett fel egy albumot, úgy tűnik szerette a változatosságot. Ez tulajdonképpen ezen az albumán is érzékelhető: a hagyományos zongora mellett használ elektromos billentyűzeteket is. A modernebb hangszerelésű saját darabok közé szakállas örökzöldeket is közbeszúrt, igaz, ezeknek frissített a hangszerelésén. A szakma jobban ismeri és elismeri őt, mint a közönség (többször jelölték Grammy-díjra) így hát érdemes egy kicsit belefülelni ebbe a lemezébe.

Az első felvétel a közel tíz perces címadó darab. Ez Barron saját szerzeménye, és úgy ahogy van kiváló. Ebben a szólista elektromos zongorát használ, majdnem jazz-rock keménységű a darab, erős a sodrása, rengeteg benne az esemény, gyönyörű a hangszerek eloszlása, s a háttérben működő ritmikai hadosztály is kitett magáért. Kétszemélyes volt eme hadtest: Sonny Morgan és Richard Landrum ügyködtek az ütőhangszereken. Albert Heath dobolt, David Williams játszott bőgőn, illetve basszusgitáron, Ted Dunbar gitározott, és természetesen Kenny Barron zongorázott.

Mindezekből kitűnik, ez egy olyan jazz album, melyen nincs fúvós közreműködő, legalábbis egyetlen forrás nem jelöl ilyesmit, pedig az első számban is hallható valamilyen fuvola vagy furulya... Érdekes. Akárhogy is van, nem szűkölködik finomságokban az anyag, mindegyik muzsikus uralta hangszerét, lehetőséget is kapott a villongásra. A zongorista éppen annyit van jelen, amennyit egy-egy szám karaktere megkíván. A második darabban, a Blue Monk című feldolgozásban például elbillen felé a mérleg nyelve, mert ide ez kell. Majd jön egy rövidebb, impresszionista hangvételű ”időkitöltés” The Procession címmel, ez mondjuk nem izgalmas, de vacsorák háttérmuzsikájaként elmegy.

A Two Areas megint hozza ugyanazt a színvonalat és részletgazdagságot, amit a Peruvian Blue, ez a két kompozíció együtt adja a lemezfelvétel kemény magját, a többi igazából kötelező jellegű kör a szakma irányába. Ezekben mernek kísérletezni, elszakadni a gyökerektől, vegyítik a modern hangzást a régivel, kicsit megmutatják, hogy ért a fúzióhoz más is, nem csak Miles Davis, vagy Herbie Hancock. Itt megint elektromos billentyűzet vette át a főszerepet, s a gitáros is szépen közbelép.

Aztán a Here’s That Rainy Day érkezik, s ezzel egy olyan hangulat, amit a cím is sugall, nem több és nem kevesebb. Technikás billentyűfutamokkal ékesített múltidézés, ami nem igazán illik ide, de Barron ezen a lemezen végig ezt csinálta: egy ilyen, egy olyan. Egyet a fiataloknak, egyet az idősebbeknek. A lemezt záró In The Meantime például elég veretes jazz rock nóta, akár instrumentális Mini együttes is lehetne, ebben harap csak igazán a gitár, tényleg öröm hallgatni.

Összességében egy furcsa ötvözet a lemez, nem biztos, hogy mindenkinek bejön ez a két világ, de nem is lehetetlen, mert a zongorista minden tételben elsőrangúan játszik, akár elektromos, akár akusztikus a hangvétel, neki mindkettő jól áll. 7/10