Az úgynevezett motoros rock nagyjából a nyolcvanas évek végén gyűrűzött be Magyarországra, elsősorban a The Cult révén, akik Electric és Sonic Temple albumaikkal sokat tettek a műfaj népszerűsítéséért. Hogy hol a hiba ebben a mondatban? Igazából olyan műfaj, mint motoros rock, nem létezik, soha nem is létezett. Az angol nyelvterületeken általában nem mondják: biker rock, vagy motorcycle rock – hiszen ez egyfajta életérzés, nem lehet zeneileg meghatározni. Motoros rockerek persze jelen voltak már a filmeken ősidők óta – még Brando előtt megjelentek – videóklipekben a már említett nyolcvanas évek derekán lettek népszerűek. Lásd Mötley Crüe – Girls, Girls, Girls – mint legismertebb példa.

Az igazi motoros bandák azonban mellőzték a Mötley-féle nyávogást, vagy a Poison slágerlistákra illő refrénjeit, mert egy valamire való aszfaltlovag elsősorban a koszos, tépett öltözékével tűnt ki (na meg a csillogó motorjával – már aki megtehette) illetve az ehhez illő nyers megszólalású dalokkal. Az angol Zodiac Mindwarp már ’86-ban bontogatta szárnyait, ezután jött a már említett Electric lemez a The Cult révén, és 1988-ban debütált nagylemezével a New York-i Circus Of Power is. Egy kultikus társaság abból a korszakból. Ott is, akkor is, és a mai idők távlatából visszatekintve is kiemelkedtek kortársaik közül.

Ezt ugyan az akkori média nem igazán így látta, sőt, ami azt illeti magam sem. Nem tartoztak akkortájt a kedvenceim közé, mivel nem is hallottam tőlük soha egyetlen számot sem, egészen addig a pillanatig, amikor az MTV Headbangers Ball című műsorában (hol másutt?) leadták a Heaven And Hell című zenés videót, amit azon nyomban VHS kazettára rögzítettem is. Valami egészen bizarr élmény volt. Csak annyit érzékeltem a zenéből, hogy nem tipikus hard rock, van benne egy jó adag grunge is, meg metal is, és annyira beborult dallamvilága van, amilyennel épeszű ember nem áll ki a közönség elé. De hát ezeken a fazonokon az is jól látszott, hogy nem teljesen felelnek meg annak a meghatározásnak, amellyel általában a normális embereket jellemezzük. Azóta ezerszer láttam ezt a videót, mégsem tudtam megunni. A férfias, harcias, szabadságszagú rock egyik legszebb példája.

Maga a nagylemez egy southern, azaz déli ízű gitártémával indul, a Swamp Devil formájában. Óriási kezdés! Piszkosul sötét, doom metalba hajló arcul csapás, magával ragadó gitárszólamokkal, és olyan sorokkal, mint pl. „Move your tail just like an alligator” ! Mondja ezt egy csajszinak emberünk, hiszen a Mocsári Ördög itt egy tüzes hölgy személyében jelenik meg. „Prayin’ to the Sun, prayin’ to the Moon, prayin’ for your ass, ’cause it’s all coming down, soon” – nos, a műfordítástól most eltekintenék, elég legyen annyi, hogy a költői hasonlatban egy mondatba lett sűrítve minden, ami szép és kerek. (Na jó, szinte minden, ami szép és kerek, hiszen a motoros embernek ott vannak az aszfalt koptató gumik és abroncsok is)

Apró szomorúság: a southern rockos, slide gitáros elemek eltünedeznek a lemez későbbi részében, pedig igazán átszőhették volna a teljes korongot. Súlyosan merengő nótákban azonban nincs hiány, mert a második tétel, az Evil Woman (semmi köze a Sabbath-coverhez) szintén hatalmasat hasít a képzeletbeli tortából. Felesleges is ismételgetni, mennyire sötét, mennyire súlyos darab. Ezután kapjuk a Heaven And Hell-t, Jerry Cantrell közreműködésével, ez a három így egyben elképesztő nyitányt képez. Le merem írni, minden idők legjobb első három rock nótája egy lemezen.

Sajnos a negyedik egy kötelező jellegű ballada lett, itt nagyot ugrik lefelé a tetszési indexem, bár nem mennek át Winger és Dokken stílusba, de amolyan Tesla-szerű dalolgatásba már igen, és az ilyesmit legfeljebb a motorosok barátnői kedvelhették akkoriban, vagy már ők sem. Kár érte, sokat ront az összképen, mehetett volna simán a végére. (Circles) Innentől kezdve azonban egészen a záró dalig nagyjából egyenletes a színvonal. Kiemelkedően nagy téma még a Mama Tequila című, kongával induló, woodoo nóta, (itt visszajön kicsit a Dél szaga) Ez lett a lemez másik videóklipes darabja, talán még jobban sikerült, mint a Heaven And Hell.

A Mama utáni négy felvétel ugyan kellemes, mocskos, erőteljes témákat hoz, de egyik sem nyújt igazán különlegeset. Szintén karcos-harcos tételek, de sajnos ezeken már érződik, hogy túl hosszúra nyúlt a játékidő, a közel 60 perces korong nem minden pillanata telitalálat. Minden hibájával együtt a kiadvány üde színfoltja a korszaknak, egyformán szerezhet örömet a régi és mai zenehallgatónak egyaránt, legyen doom metalos, vagy motoros rocker, vagy simán csak rockzene kedvelő. A Circus of Power – érthetetlen, miért – nem tudott komoly elismertségre szert tenni általa, de egy olyan lemez, amit sosem késő felfedezni.  8/10

Figyelem! A banda napjainkban is aktív, amint azt az alábbi videó is bizonyítja.