Polgárpukkasztó különcök gyülekezete. Oliver ‘Oliwa’ Newell, a szóban forgó zenekar bőgőse előszeretettel öltözött nőnek és csábos pillantásokat küldött a kamerába. Ezt még a többiek sem annyira kedvelhették, mert számos videóban igyekeztek a "fickót” eldugni a néző elől. Vagy hátra rakták, vagy a vágásokkal próbálták éppen csak észrevehetővé tenni. Persze nem lehet egy ilyen extrém figurát csak úgy eltüntetni. De hát ő így érezte jól magát… Oké…

Rob Kolar, brit származású dalszerző/énekes volt az együttes motorja, és ő sem volt igazán férfias jelenség. De megelégedett azzal, hogy néha a körmeit festette, és a szemeit húzta ki. Ilyesmit végül is a glam bandák is műveltek annak idején… Mondjuk a szakállhoz a kifestett szem elég különös látvány, de hát Los Angelesben működtek, ahol ez úgyszólván fel sem tűnik. A show business világában ennél sokkal extrémebb dolgok is vannak.

A két hölgy sem volt éppen hétköznapinak nevezhető perszóna, különösen Kolar nővére, Rachel produkálta magát, egyik kedvenc fellépő öltözéke a teljes testhez tapadó párducruha volt. Egyébként: Simán elképzelhető, hogy a felhajtás miatt volt az egész, és otthon a négy fal között levették a fellépőruhát a hozzá való szereppel együtt.

Azonban ha már a banda megjelenéséről beszélünk, akkor hadd emeljem ki a gitárost, Aaron Robinson-t. Ő az én emberem. Ő volt a kakukktojás ebben a díszes társaságban. Vajon hogy kerülhetett oda? Rejtély. Szép nyugisan leült és kizárólag a zenére figyelve muzsikált. Talán nem véletlen, hogy bármelyik videójukat nézzük, a többiek mindig állnak, ő mindig ül, a többiek mindig kiöltöznek, ő viszont soha. Minden felvételen marad a farmer, pulcsi, póló stílusnál. Szemmel láthatóan őt csak a zene érdekelte, nem a felhajtás.

És most jön a lényeg: Annyira jó számokat írtak, hogy nem érdekel, ki hogy nézett ki, minek öltözött, a végeredmény felülírja a megjelenést. Be fogok az írásom végére illeszteni néhány kevésbé irritáló videót, annak bizonyítására, hogy Kolar valószínűleg a XXI. század egyik legnagyobb dalszerző/énekese. (A maga stílusában) Ma már Kolars néven nyomul ez a brigád, Olivia nélkül. Nekem mindig a B-52’s jut eszembe róluk és a Love Shack, ami nem olyan rossz egyáltalán. 

Ezt a lemezt szívből ajánlom mindenkinek, aki vidám, jó hangulatú, életörömmel átitatott dalokat szeret hallgatni. A többi meg nem fontos. Táncolni, bulizni ilyen zenékre kellene... Az első egy visszafogottabb darab, a Let it Live Free, majd jönnek a tempósabb, hangosabb nóták, olyanok mint a Tales That I Tell... yes, yes, yes!  A hangszerelés nem mindig telitalálat, ezért:  7/10