Figyelemre méltó kis anyagot készített 2010-ben Észak-Írországban a Solemn Novena. Olyasmi mint egy erőteljesebb The Mission, vagy Ghost Dance, váltott énekkel, azaz férfi-női szerepek megoszlásával, éjsötét gitárfutamokkal, némi kis borzongató billentyűkísérettel felvezetve. A dalok nem igazán ragadnak meg a fülben, cserébe mellőzik a direkt slágeres megszólalást. A produkció jórészt Louise Crane énekesnő hang- és egyéb adottságaira épült – volna, de valamiért megsápadt a bemutatkozó album után. Kár értük, mert volt ebben a bandában potenciál, mégsem tudtak élni vele.

A gitárnál Marc McCourt, a basszusnál Stuart Hartland, a dobos viszont sehol nincs megnevezve, elképzelhető, hogy gép volt. Nehéz hallás után megmondani, mert 2010-ben már olyan dobprogramok készültek, amiket talán csak szakmabéli képes felismerni. A ritmusképletek némileg egyszerűek, de ettől még lehetett ez egy vendégzenész a stúdióban. (nem valószínű)

Louise szépen énekel, le is fut a lemez különösebb szépséghiba nélkül, ám mint említettem, sok nyom nem marad utána. Az nagyon jó, hogy dühösebb, karcosabb a hangzás, mint általában a műfajban megszokott, nincs például ballada, vagy zongorás elérzékenyülés, csak pont a lényeg kevés bennük, az egyéniség. Hiába próbálkoztak még egy ideig más felállásban (Raven Adore, The Eden House) egyik sem lett hosszú életű. Végül Louise Crane a saját neve alatt adott ki szólólemezt, ám ez sem sok vizet zavart, így hát vásárolt magának két nagy műmellet, hátha azokból többet profitál. Sok sikert hozzá! A lemez nem kihagyhatatlan, de aki a dark rockot kedveli, annak nagyon fog tetszeni. 7/10