Az Indigo Girls története a 80-as évek közepére nyúlik vissza, amikor Amy Ray és Emily Saliers az Atlantai Egyetem két hallgatója úgy döntött, korábbi hobbizenélgetéseik helyett kicsit komolyabban veszik a dalszerzést, és lemezek kiadásával próbálkoznak. A korai próbálkozások eredménye egy kislemez lett 1985-ben, amit kétévi klubtevékenység után az első, kis kiadásban megjelent album a Strange Fire követett. (Ezt a lemezt később kiadta az Epic, egy Sidney Youngblood feldolgozással kiegészítve) Az igazi nemzetközi debütálás 1989 februárjában történt meg, amikor Indigo Girls címmel megjelent első, Epic kiadónál jegyzett lemezük. A lemez az Egyesült Államokban kétszeres platinalemez lett, a duót pedig jelölték a legjobb kortárs ...

Ez egy elképesztően laza trip-hop album! Tulajdonképpen az egyetlen, amit rendszeresen elő-előveszek, amióta ismerem. Megfoghatatlan vonzása van, valahogy úgy elkapták a kilencvenes évek fű-áztatta lebegését, hogy nem lehet tőle szabadulni. Igazából nem is annyira trip-hop, inkább downtempo, vagy chillout, az biztos, hogy jó sok elektronikát kevertek a hagyományos rock hangszerekhez, mert ha nem is dominánsan, de van basszusgitár, gitár és dob is. A billentyűket akár meg sem kell említenem, annyira természetes. Kicsit olyan mintha a betépett Pet Shop Boys ébredezne kókadtan egy party után és megpróbálna jazzt játszani.

...

Ginger Baker , a Cream legendás dobosa az elsők között foglalkozott a rockzene és az afrikai törzsi ritmusok összeházasításával a hetvenes évek elején, ami annál is egyszerűbb volt a számára, mivel akkortájt ott élt a fekete kontinensen. Air Force nevű zenekarában is számos kiváló színes bőrű muzsikus megfordult, így például a nigériai szabadságharcos-énekes Fela-Ransome Kuti is, aki ezen a lemezen is kitett magáért, nem csupán énekével, s orgonajátékával erősítette a csapatot, hanem dalt is jegyzett, a Tiwa című remek szerzeményt.

...

A Belgrádban született, a lemez megjelenésekor Párizsban működő Bojan Zulfikarpasic az egyik legérdekesebb kortárs zongorista, illetve billentyűs, aki a  sityakos mandró  távoztával támadt súlyos űrt legalább valamennyire képes volt tartalommal megtölteni, ha nem is töltötte be teljesen. Nem akármilyen volumenű fickóról van szó, még ha sokaknak ma talán semmitmondó is a neve, a műfaj kiemelkedő előadói között tartják számon. Ő maga úgy írja le zenéjét, mint Bach, Ravel, Debussy, a Beatles, és a brazil népzene elegyét, ami szerintem kissé félrevezető lehet, mivel klasszikus ízeket igen, beat harmóniákat és jellegzetes latin dallamokat nem hallok ki műveiből.

...

A hihetetlenül gazdag hazai világzenei kínálatból nem fogott meg egy lemez sem annyira, mint e szóban forgó. Kissé mindegyiket szeretem, füleimnek barátságos a vonulat, de ritka kivételektől eltekintve, túlságosan nem hoz lázba egyik sem. Számos oka van annak, miért tartom kiemelkedőnek ezt az anyagot, ezek közül próbálom megfogalmazni a legfontosabbakat. Kezdeném talán azzal, hogy itthon tudomásom szerint az öblös funky hangzást nem társította senki népzenével, ezért már alapjában véve eredeti ötletről van szó. A magam részéről nem éppen a  Cool and the Gang  emlőin nevelkedtem, de a vaddisznó módra röfögő basszusnak van egy ellenállhatatlan húzása, amitől pillanatok alatt le lehet menni alfába. Márpedig itt úgy szólal meg a ...

A történet úgy ahogy van nyúlfarknyi: egyetlen lemez és kész. A londoni zenekar még azelőtt feloszlott, mielőtt igazán befuthatott volna. Persze erősen kétséges, hány fiatalt érinthettek volna meg ezzel a tipikusan régi, mondhatnám békebeli muzsikával. A Trees és a Fairport Convention neveit lehet említeni velük kapcsolatban, a hangulat, a dallamos, dúdolható harmóniák okozta nyugis érzés azonos. Mégis, a két korai előd munkássága valahol egészen más. Ők jobban tisztelték a zenei gyökereiket, ezért dalaik a mai fülnek szinte népdalnak hatnak, illetve azonnal kihallik belőlük a népdal, míg a 18th Day of May zömmel saját kútfőből merített, azaz műdalokat írt.

...

A kaliforniai Laaz Rockit zenei átalakulása nagyon hasonlít a Pantera történetéhez. Mindkét együttes dallamos hard rockban utazott korai lemezein (nevezhetjük akár glam metalnak is) hogy aztán egy teljes újjászületés következtében lényegesen szigorúbb külsővel és muzsikával szerezzen hírnevet magának. Mondanom sem kell, ez a hírnév a Laaz Rockit esetében nem szárnyalt túl magasan. Sajnos manapság alig-alig jegyzik valahol ezt a társulatot, pedig nem volt szégyenkezni valójuk a thrash metal berkein belül - ahová végül megérkeztek a már említett korai kitérők után. Annyit azért meg kell jegyezni, hogy a debütáló City's Gonna Burn 1984-ben lényegesen fémesebben szólt, mint a Pantera féle I Am The Night , mely lemez a vérciki kategória ...

Kis túlzással azt mondhatnám, a spanyol Lunavieja (Újhold) bemutatkozó albumának bevezetője izgalmasabb, mint maga a lemezanyag. Ha meredten nézzük a fenti grafikát (amely bravúros a maga nemében) és hozzá elkezdjük hallgatni az első tételt, akkor egy olyan film kezd el peregni a képzeletünkben, amely sokat ígér. Baljóslatú kántálás és boszorkányság elevenedik meg lelki szemeink előtt és már látunk is egy kissé groteszk, bizarr lényekkel népesített filmet, egy olyan történetet, amiben egyszerre vannak meghökkentő és megmosolyogtató, fantázia szülte elemek és valódi, hús-vér emberek...

...

Az első Kraftwerk kiadvány mindössze négy felvételt tartalmaz. Egyik sem rigófütty. De mindegyik borzasztóan izgalmas, érdekes szerzemény. A RuckZuck egy korai Organisation nóta alapjaira épül, és kifejezetten vidám, már persze Kraftwerk mércével mérve. Nagyszerű a fuvola-dob-basszus hármasa, a sodrás, amit együtt létrehoznak, s amit nemes egyszerűséggel csap szét az orgona egy keresztvágással. A középrész a legérdekesebb, itt van a legtöbb variáció, még ipari hatások is fellelhetők, majd visszatér a bevezető rész fuvolajátéka. A Stratovarius első felében űr-zene tölti ki a teret, ezt váltja fel a húzós-zúzós progresszív rock.

...

A cím magáért beszél, s ha hozzávesszük a rajta szereplő hangszereket, máris sejthető, különleges csemegéről van szó. A hatvanas évek közepén a folk-jazz, vagy world-jazz fogalma még csak kialakulóban volt, ha tettek is néhányan (Charles Lloyd, Chico Hamilton) ilyen jellegű kirándulásokat, maga a terminus (és az alatta futó áramlat) csak évtizedekkel később jött létre, ezért Herbie érdemei elévülhetetlenek a népzene, azon belül például az arab/török folklór jazzel való ötvözésében. A felállás tehát: Chick Ganimian -lant, Reggie Workman -bőgő, Potato Valdes -konga, Bruno Carr -dob, Roy Ayers -vibrafon, Hachig Thomas Kazarian -klarinét, Jimmy Owens -szárnykürt, Mohamed Elakkad - arab citera, még négy ütőhangszeres, valamint ...

Túl sok információ vagy ismertető nem szükséges ehhez a végtelenül egyszerű blues rock zenéhez. Egy most startoló német trió próbálja megidézni a nagy elődöket. A zenekar tagjai: Charly Csongar - gitár, ének,  Felix Fischer - dob és Philip Konopatzki - basszusgitár. Angol nyelven szólnak a nóták, van bennük fantázia, de nem hagynak maradandó nyomot az emlékezetben. Ringatódzó basszuskíséret, jazzes frazírokat használó dobos, kissé sematikus gitárszólamok. A legfőbb gond az énekhanggal van, bár nem hamis, meglehetősen színtelen. Esetleg egy énekes (-nő) csatlakozása sokat dobna a bandán. 

Pozitívum a jó ízlés, a hetvenes évek megidézése ebben a modern korban (nem mintha egyedi lenne, de kell hozzá bátorság - már ha ezzel ...

Az Electric Byrd alapvető és fontos lemez, hiszen ezzel érkezett el a trombitás a fúziós korszakának csúcsára. Egy hosszú latin téma boncolgatásával indul, amit szép lágy felvezetésből indulva érkezik el a kaotikus örvénylésig. Ez a minimálból a sűrűbe történő kavarás tipikusan jellemző erre az időszakra, zenészek ezrei alkalmazták, több-kevesebb sikerrel. A kulcsot itt Donald Byrd alakja és trombitája adja, nélküle kissé száraz lenne a főzet, azonban amit a kutyulás fölé fúj, az tényleg zseniális. Csak Miles Davis- t tudom hozzá hasonlítani, és fordítva. (Úgy tudom soha nem zenéltek együtt.)

...

Ez a lemez is Dana Colley baritonszaxofonos munkásságához tartozik, akárcsak a Morphine albumok. Az énekesnő Monique Ortiz , aki egyébként a  Bourbon Princess karizmatikus (és karizmos) basszusgitáros hölgye, a dobos pedig Larry Dersch (ex-Common Ailments Of Maturity) Sajnos a mai napig nem született folytatása. Kicsit könnyedebb a stílus, bár kétségtelenül nem rádióbarát. Ködös, füstös, jellegzetes underground muzsika, olyasmi, amilyet egy lepattant csehóban hallasz New Yorkban a 625. utca 134. sarkán, és egyből felkapod a fejed, micsoda remek szólamok!

...

Igazából nincsenek szabályok arra, hogyan érdemes felépíteni egy lemezanyagot, mint ahogy az sincs kőbe vésve, hogy minden áron darabokra szabdaljuk a zenei folyamatot, hiszen bizonyos esetekben ez csak megköti az alkotók kezét, itt és most mégis úgy érzem, az Ode And Elegy túllőtt a célon. 55 perces látomásuk nem képez szerves egységet, érdemes lett volna dalokra, vagy kompozíciókra bontani, sőt, az sem lett volna rossz ötlet, ha két kislemezt adnak ki helyette. 

...

Jaj, de kellemes ez a szörnyű garázsbanda, azt el sem lehet mondani! Imádom ezt a brutális noise punk felfogást, ahogy pofán csapnak már az első pillanatban, és ha nem tetszik menekülhetsz a Retro Rádióhoz, vagy a Billie Eilish szárnyai alá! De ha felfogtad, mit csinálnak, akkor óriási élmény. Persze zenélni itt is tudni kell, nem elég ütni-verni a dobot, rázni valami kolompot és kész... nem úgy van az! Szakértelemmel zajongani, na, az a művészet, és nem viccelek ezzel, ahogy ők sem, tényleg baromi jó muzsika ez, nem is tudom, mikor hallottam utoljára ennyire szabadjára engedett kreatív fantáziát. Hát abból nekik van bőven... ja, hogy kik ezek? Máris mondom:  Calvin Whittington - dobok, Ellis Roundy - gitár, ének    Ron Lowell  - ...

Ez a lemez két dologra bizonyíték: Egyrészt a hetvenes évek zenei öröksége kiapadhatatlan, ismeretlen kincsekkel teli, másrészt a korai glam rock/sleaze rock vonulatban is akadtak kiemelkedő előadók. Ilyen volt a mindössze két lemezt megért angol  Silverhead zenekar, akiknek bemutatkozó albuma túlzás nélkül remekmű. Sajnos egyáltalán nem lettek ismertek, még annyira sem mint a rájuk hasonlító Slade , nem beszélve az akkoriban sztár státuszban működő T.Rex ről.

...

Ez a lemez a sorban előtte megjelent Alice Coltrane album abszolút ellentéte. Teljesen kusza és zavaros, de a jó fajtából! Valódi ínyencfalat, csak olyanoknak ajánlom, akik már hallottak ezt-azt és kedvelik a különleges megoldásokat. Hárfa alig hallható, helyette van itt elektromos orgona, hegedűk, meg a szokásos csengettyűk, szélharangok, nagybőgő és egy bizonyos Jack De Johnette a doboknál. Pusztán hangszeres megoldásaiban felette áll az előzőnek, de nekem jobban tetszik a Journey , annak egységes, fenséges hangulata van. Ez a lazára vett változatosság nekem egy kicsit sok, bár hibát nem találok egyik felvételében sem. A korong olyan kísérletező kedvű rock bandák világát idézi, mint a korai Kraftwerk, a Gong , vagy a Soft Machine . ...

Ez volt Freddie Hubbard első albuma a Columbia Records nál, ahol később még hat másik kiadványa jelent meg.  Ezeket én egyelőre nem ismerem. Alapvetően őt a CTI produkciók miatt tartom nagyra, illetve azok a felvételei is fontosak, melyeken más lemezein trombitált. (Hancock, Hutcherson, Henderson)  A hetvenes évek közepétől jelentősen felhígult a jazz színtér, hiszen ez volt a disco aranykora, ami az összes irányzatra rányomta bélyegét. A High Energy nem annyira kommersz lemez, mint amennyire lehetett volna, összevetve mondjuk Hancock, vagy Herbie Mann hasonló jellegű munkáival. Egy jóval fülbarátabb, kicsit puha muzsika ez, a trombitajáték azonban továbbra is kimagasló. Autóvezetéshez, vagy filmzenének kiváló. A cím kicsit megtévesztő, ...

Az ötvenes évek vége felé Herbie Mann érdeklődése a bebop gyökerektől fokozatosan a különböző népek zenéi felé fordult, ezzel egy időben a négy-öttagú formációktól elszakadva egyre inkább a big band felállás érdekelte. Előbb Machito zenekarával készített afro-kubai albumot ( Flute to the boot ), majd Common Ground című lemezén távol-keleti dallamokkal kísérletezett. Ugyanakkor 1965-ben Brazíliában az akkoriban rendkívül népszerű (máig nagy tiszteletnek örvendő) Gilberto Gil - Antonio Jobim kettős felvételein is közreműködött.

...

Erre az albumra érdemes odafigyelni minden punk beállítottságú zenehallgatónak! Mindenkinek, akiben van egy csepp lázadó vér. Mert ez kérem a XXI. század talán legerőteljesebb punk rock lemeze! Az első nótától az utolsóig elsöprő lendülettel nyomják a brit örökifjak a morcos rock’n rollt, és minő meglepetés, még zenélni is tudnak!

Annyit azért el kell mondanom elöljáróban, hogy a lehető legkevesebb időt töltenek el lejátszómban a frontcsajos punk formációk, mert ezek elviseléséhez kötélidegzet kell általában. Össze-vissza erőlködő némberek ordítoznak ész nélkül, a legcsekélyebb mondanivaló nélkül, ál-lelkesedésből és mű-lázadásból – minderre nem vagyok vevő. De ami jó az jó, ez a szabály. Még akkor is, ha ...

A kétezres évek egyik nagy felfedezettje volt az Elbow , Manchesterből. Derék jó britek, enyhe Elton John beütéssel, kissé bedagadt szemekkel, és hát úgy zenéltek, mint a legnagyobbak. Az énekesük, Guy Garvey volt a hab a tortán. Egyedi hangszín, tekintélyes hangterjedelem, és óriási arc. Megszólalásában, fazonjában is Andrew Strongot idézte a The Commitments ből, bár nála lényegesen finomabban adta elő magát, kivéve amikor fémpálcájával ütötte azt a böszme darab vasat, mert akkor állat volt tényleg.

...

A kanadai együttes negyedik albuma a Rising Sun címet viseli, és megint csak más, mint az előzőek. Hangszerelésében sokkal gazdagabb, kifinomultabb. Ezen már helyet kapott a nagybőgő, a marimba, a zongora, a három fúvós kevesebbet játszik, mindennek helye van, az ének megint háttérbe szorult, és csak amolyan „csorda-vokál” formájában kísért néha. Vannak jó kiállások, megtörik néha a lendületet, változtatják a tempót, és a legszebb az egészben, hogy mindez olyan hangulatú, mint a lemez borítója.

...

A baszk származású Chivo angol nyelvű felvételein a kilencvenes éveket, közelebbről a Seattle-hangzás prominens bandáit idézi, több-kevesebb sikerrel. Az énekhang kiváló, legalább olyan markáns és erőteljes, mint amilyen annak idején a Soundgarden, Stone Temple Pilots, vagy Pearl Jam zenekarokban volt (Még az Ugly Kid Joe is eszünkbe juthat), a dalok sem rosszak, sokfelé kanyargó, erőteljes felvételek, azonban a zenei alap nem több mint dallamos darálás.

...

A zene világában ritkán fordul elő az alma oly közel esése a fához, mint ahogy ez a Dylan családban történt. Bob Dylan ’69-es születésű fiát Jakob névre keresztelte, s mikor az már az ujjait mozgatni kezdte, adott a kezébe egy gitárt. A srác aztán elkezdett énekelni, dalokat írni, és láss csodát, meglepően jó számokat jegyzett. Ez annál is furcsább, mert a papa művészetét a mai napig nem tudtam megemészteni, fülsértően hamis énekét és szájharmonikázását a jó ízlés elleni merényletek közé sorolom.

...

Ez a lemez úgy ahogy van gyönyörű. Nem pusztán jó ízlésről, kiváló hangszerelési ötletekről beszélek, hanem elsőrangú dallamokról, fogós témákról, olyan szerzeményekről, melyekre bárki büszke lehetne. Ezek a srácok olyan szinten muzsikáltak, ami nagyobb elismertséget érdemelt volna, és nem tudnám megmondani, hol lehetett a hiba. Talán a név, vagy a borító? Sokszor a formai dolgok is számítanak. A lényeg persze a zene, ez ma is ugyanolyan szép, mint akkor volt.

...

Kevesen tudják, hogy a Kraftwerk zenekar a kezdet kezdetén experimentális (kísérleti) rockzenekarként indult, s tagjai élő zenét jegyző muzsikusként tevékenykedtek. Ralf Hütter játszott orgonán, Florian Schneider fuvolázott, és Klaus Dinger dobolt, kivéve az első lemez első két számát, ezekben Andreas Hohmann szerepelt a helyén. Már az első Kraftwerk albumon roppant különös, ma is nehezen behatárolható zenét alkottak, mely mindenféle műfaji megkötést elutasított, mind ritmikailag, mind pedig a dallamok terén.

...

Az Olaszországban tevékenykedő Messa 2014 óta van a színtéren, s már a harmadik nagylemezénél tart, ám ha valaki eddig elkerülte eddigi munkásságukat, nehezen hibáztatható. Nem tartoznak az európai élvonalba, sőt még hazájukban is csak tanulgatják ezt a nevet a rajongók, de valami azt súgja, ez alaposan meg fog változni a jövőben. A csapatra érdemes odafigyelni, mert messze nem megszokott sem a fellépésük, sem a hangzásuk. A sötéten gomolygó doom metal hangulatot ambiente/világzene elemekkel fűszerezik, s bár ez legtöbbször gagyi megoldásokat eredményez, náluk közel áll a mérce a Dead Can Dance albumaihoz, ami mégsem bóvli kategória.

...

Van egy olyan sanda gyanúm, hogy Magyarországon aránylag kis létszámú hallgatóság kedveli a spanyol nyelvű nótákat, legyen szó akármilyen stílusról. Nem igazán szólnak ilyenek az autórádiókban, plázákban, a zene nyelve az angol nálunk, illetve a magyar. Holott nem feltétlenül kell érteni mindazt, amiről egy-egy ilyen dal szól, elég érezni benne a hamisítatlan latin hangulatot. Gondolom így vannak ezzel Enrique Iglesias vagy Luis Fonsi kedvelői.

...

Elképesztően laza, energikus, szemtelen és szókimondó társulás Norvégiából, a csodás fjordok környékéről, ahol elvileg semmi oka nem lenne az embernek a dühöngésre, és mégis... Valamiképpen pont innen szabadultak a világra 2011-ben ezek az ördögfiókák, akik képtelenek komolyan venni magukat.

...

A londoni The Quireboys bemutatkozó lemeze nem sokkal azután készült el, amikor az államokban egy bizonyos The Black Crowes hatalmasat tarolt a Shake Your Money Maker rel. Talán nem volt véletlen a két zenekar közti hasonlóság, már ami a hetvenes évek hangulatát és az erőteljes billentyű használatot illeti. A hangzás (és némiképp a siker is) egészen különböző volt. Az amerikaiak déli folk elemekkel díszítették az alap rock'n roll muzsikát, míg az angolok a The Facesből és Rod Stewartból merítettek.

...

Az 1969-es év részben a jazz és a rock fúziójának fontos állomása volt, részben alapjaiban változtatta meg a jazz együttesek felállásait. A három-négy tagból álló formációk helyét egyre inkább átvették a nagyobb létszámú csoportok. Ezen a lemezen közreműködnek: Donald Byrd (tromb.), Frank Foster (tenorsz.), Julian Priester (harsona), Duke Pearson (bill.), Jerry Dodgion (fuvola), Roland Wilson (bassz.), Jimmy Ponder (git.), Leo Morris (dob), Nat Bettis (ütőh.), John Robinson (ütőh.)

...

Amikor a címadó szerzemény elején megszólal a trombita, mindig olyan érzésem van, mint amikor a The Commitments című filmben Joey kezdi játszani a Moon River t és a többiek szó nélkül hallgatják. Megszentelt pillanat. Sajnos a vonósok ebbe a tételbe is bekúsznak, mégsem tudják teljesen elrontani, mivel ami szép, az szép, és ez tényleg szívből jön. A hangulatfestő hegedűket pedig könyörtelen szólók tiporják sárba, mert lássuk be, nem illenek ide.

...

Hosszúra nyúlt szünet után, közel 20 év teljes szélcsend elmúltával Annie-Marie Hurst feltámadt poraiból, és 2011-ben kiadott egy szólólemezt, aminek a címe Day Of All Days . Megdörren egyből a cucc, gyönyörűen szólnak a hangszerek, a hölgy hangja jobb, mint valaha, itt kellett volna folytatni az egészet! De nem tett több szólópróbálkozást, hanem visszament a Skelatal Family élére, ahol sajnos szánalmas nosztalgiabulikkal beérte.

...

Eredeti formációját kis időre félretéve Robbi Rob, a Tribe After Tribe frontembere összeállt Jeff Ament basszusgitárossal (Pearl Jam), Richard Stuverud dobossal, és Cary Ecklund gitárossal hogy Three Fish néven kevésbé törzsi vonalon is kipróbálja magát. Az eredmény egy igen jó lemez lett, ami ugyan nem ér fel szerintem a Tribe színvonalához, de sokszor megközelíti azt.

...

Miles Davis és viszonylagos gyakorisággal cserélődő alkotótársai 1968-tól 1975-ig csupa olyan megfoghatatlan zenei szövedéket adtak elő, amilyet manapság senki mástól nem kapunk meg. Igaz, a basszus és a dob kísérete több felvételen mondhatni primitívnek hat, ám ezeken a koncerteken ez biztosította a stabilitást, ez kellett a szólistáknak, hogy akkor léphessenek ki és be, amikor akarnak. Ez a hullámzó, néha elhalkuló, néha felerősödő különös muzsika az, ami miatt jóleső érzéssel hallgatom a trombitás elektromos korszakának élő fellépéseit.

...

Nem lehet eléggé kihangsúlyozni, mennyire ritka a fuvolás jazz album, különösen az olyan, amelyiken két dudás zenél egy csárdában, ezért érdemes figyelmet fordítani Herbie Mann és Buddy Colette közös lemezére is. Meg kell jegyezni, hogy ugyanebben az évben Mann már vendégszerepelt Bobby Jaspar Flute Flight című lemezén. A Flute Fraternity a korábbi Mann anyagokhoz képest egy gazdagabban hangszerelt, érdekesebb produkció. A fuvolán kívül mindketten játszanak klarinéton, és tenorszaxofonon is. A zongorista Jimmy Rowles , bőgőn Buddy Clark , dobon Mel Lewis közreműködik.

...

Ezt a lemezt valamikor 2000 környékén túrtam ki a Média Markt egyik 200 forintos ömlesztéséből, és dobtam is tőle egy hátast, mert iszonyat jól szólt. Ezen már pöpec a hangzás, tökéletes a keverés, és a húzósabb dalok mellett ( Lusitania, Wiser, Calm ) lágyan induló, összetettebb tételek is helyet kapnak, mint amilyen az All Uncovered . Némi szépséghiba az erőteljes R.E.M hatás, ami konkrét számokban, vagy dallamtöredékekben nem, de az énekes frazírjaiban mindvégig érezhető. Talán itt érdemes megemlíteni a The Watchmen kísérletező kedvét, ami egyértelműen a tucatbandák fölé helyezi őket.

...

Képtelen vagyok elragadtatás nélkül szólni erről a kiadványról, úgy hiszem páratlan remekmű született, amit csak a Metallica , vagy a Killing Joke korszakos műveihez lehet hasonlítani. Sőt, a T.A.T bizonyos értelemben még fölötte is áll ezeknek a lemezeknek, hiszen mögötte semmilyen kereskedelmi szándékot nem vélek kirajzolódni. Kis kiadó, kevés reklám, olcsó szakemberek, óriási zene. Gondoljunk bele, a mai napig alig született olyan energikus, vagyis kemény rock lemez, amely afrikai törzsi ritmusokra épül. Említésre méltó még a Sepultura vadhajtása, a Soulfly , és a Tribal Tech is, ám ezek inkább Dél-Amerika törzseinek motívumait használták, s bizony a paletta az afrikai rock műfajában kissé beszűkült. Ők pedig 1991-ben ...

" Csendes megközelítésben " - mondja a cím, de vigyázzunk ezzel! A megfogalmazás kicsit csalóka. Hosszú ideig valóban visszafogottság uralkodik, ám ahogy a játékidő telik, úgy válik egyre erősebbé a lüktető pulzálás, ami az album második felét jellemzi. Egyszer csak beindul a gépezet és sodor magával az ár... Szerencsére Miles Davis erős kezű kormányos, és itt van Joe Zawinul is a fedélzeten, valamint a fiatal John McLaughlin működik a gitárnál, Wayne Shorter pedig a szaxofonnál. Mit is lehetne erről a legendás anyagról mondani?

...

Napra pontosan meg tudom mondani, mikor hallottam először Antoninát énekelni. 2008. augusztus 19-én este vett fel egy ismeretlen valahol Lengyelországban, ahol éppen a Balti-tenger irányába igyekeztem autóstoppal. Útközben beszélgettünk, néha a rádiót hallgattuk. Amikor a varsói centrumba fordultunk, sofőröm jó érzékkel elindította a CD lejátszót, és abban a pillanatban beleszerelmesedtem ebbe a hangba. Azt éreztem, hogy aki ilyen gyönyörűen énekel, az valószínűleg maga is bűbájos, és már láttam is lelki szemeim előtt a fiatal szépséget amint akusztikus gitárjával a nyakában megigézi a lengyel férfiszíveket.

...

A lemez koncepciója azon a felismerésen alapszik, mi szerint mozgásából következően minden égitest kiad magából egy hangot, így a naprendszerben teljes harmonia uralkodik. Ezt próbálták a maguk eszközeivel kifejezni a következő zenészek: Neil Ardley - szintetizátorok, John Martyn - gitár,  Billy Kristian - basszus. Geoff Castle - zongora, Richard Burgess - dob, Trevor Tomkins - ütőh., Barbara Thompson - fuvola, szopránszax., Tony Coe - klarinét,  Ian Carr - trombita, sz.kürt. Norma Winstone, Pepi Lemer - ének

...

Érdekes egy kompánia. Valószínűleg nem sok gótikus dark rock zenekarban énekelt afroamerikai frontember, s bár ez csak látványelem, mégis különlegessé teszi a szóban forgó bandát. Ránézésre az egész társaság rendhagyó esetek csoportosulása. 2019-ben előállni ezzel a Killing Joke/Fields Of The Nephilim/The Cult ihletésű, helyenként punk felfogású underground zenével? Ráadásul épp Los Angelesben, ahol ez a legkevésbé sem divat? Mindez alapjában véve őrültségnek tűnik. Ám minden zavaró tényezőt félretéve a lemez nem rossz egyáltalán. Sötét és monoton, mint egy igazi dark rock korong a hőskorból, még egy éteri hangzású háttérénekes hölgy is díszítgeti a nótákat, végeredményben egyszer-kétszer meg lehet hallgatni. ...

Ugyanazt lehet elmondani erről a görög zenekarról, amit általában a 2000 utáni évek innen származó csapatairól: megbízhatóan, fülnek kellemesen, kifinomult stílusban adják elő a hírneves amerikai elődök által lefektetett rock sémákat. Túl sok meglepetés, váratlan hangszeres megoldás nem hallható, azonban kellően kemény, férfias, mégis dallamos az összhatás. Olyan emberek tudják ezt nagyra értékelni, akik a kilencvenes évek rockzenéjén nőttek fel, és azt a bizonyos kásás, még nem brutális, már nem rádióbarát hangzást kedvelik.

...

Mindössze egy hivatalos nagylemeze készült ennek a Southamptonban alakult zenekarnak. Az együttes az Earth Wind And Fire és az IF csapásirányát követte: fúvósokkal gazdagon megtámogatott fehér funky zenét játszott. Ma már nehéz elképzelni, hogy a hetvenes években ezek a basszusgitárra épülő dallamos rock felvételek simán megszólalhattak bármilyen diszkóban, vagy zenés helyen, ahová a szórakozásra vágyó közönség hétvégén összegyűlt egy kis táncmulatság kedvéért.  John Cartwright volt a basszer, Bruce Roberts a gitáros, a dobos pedig Pete Hunt. Ehhez a trióhoz társultak a rezesek: Ron Taylor altszaxofonos, és Chris Gower harsonás. Közreműködött még egy bizonyos Don Shinn nevű zongorista.

...

A Vólosz városában alakult stoner banda nagylemezét képtelenség alacsony hangerőn hallgatni. Igazi hangfaltesztelő darab: a karcos-dallamos tételek megállás nélkül követik egymást, olyan érzést keltve, mintha egy vidám, napfényes hangulatú Soundgarden t, vagy Pearl Jam- et hallanánk. A rock műfaj szerelmesei számára valóságos gyöngyszem ez a rövidke kiadvány, ugyan a félórás terjedelmet éppen csak átlépi, egyáltalán nem készteti ásításra a hallgatót. Számos gyönyörű pillanattal szolgál mindazoknak, akik a torzított gitáros nótákat kedvelik. A szövegvilág lehetne valamivel tartalmasabb (jobbára összetákolt közhelyekből építkeznek a dalok) de legalább az angol kiejtés kifogástalan, és nem utolsó sorban kiváló az énekes. ...

Mivel nem vagyok annyira a mainstream jazz híve, az igazán izgalmas Byrd periódus ezzel a lemezzel kezdődik számomra. Talán Miles Davis hatására, (talán nem) Donald Byrd elindult a fúziós funky irányába, mondhatni úttörő volt e téren, és a mai napig maradandó értékeket hozott létre. Gyorsan szögezzük le: ez nem a partizó, diszkógömböket villantó funky zene, hanem funky jazz, annak is a legkifinomultabb, legösszetettebb formája. A zongoránál Cedar Walton , altszaxofonon Sonny Red, Walter Booker bőgőzik, és Billy Higgins dobol.

...

Alice Coltrane negyedik szólóalbuma valószínűleg a hárfaművész legjobb lemeze. Ma a kritikusok azt mondanák rá ethno jazz, csakhogy a címke ekkoriban még nem létezett. A felállás nem megszokott: Majid Shabazz- csengők, csörgők, Tulsi - tamburi,  Vishnu Wood - oud,  Rashied Ali - dob, Cecil McBhee és Charlie Haden bőgősök. A szaxofonnál Pharoah Sanders. Ez a szereposztás már magában sokatmondó.

...

Négytagú lengyel gárda bemutatkozó lemeze Krakkóból. Lelkes fiatal srácok alkotják a jobbára stoner/doom hangvételű csapatot. Sokrétű szerzeményeiket nehéz beskatulyázni. Egyfajta álomszerű, lassan szertefolyó tejfehér ködben botorkálnak, ahonnan aztán egy-egy váratlant lépve a semmi kapuján dörömbölnek. Teszik ezt névtelenül, (még facebook oldalukon sincs róluk bővebb info) azonban angolul, már ami a dalszövegek nyelvezetét illeti. Sajnos a számcímek azonnal leleplezik a technikailag abszolút profi, fülnek is kellemes tételeket: Apocalyptic Funeral, Blue Tears, Ashes, Ain't No Grave .

...

A spanyol Ojos De Brujo (Boszorkányszemek) zenekar 1996-ban alakult, Barcelonában. 2011-ben felléptek a Sziget fesztiválon is. Egyedi módon ötvözték az ősi hagyományokat a legújabb megoldásokkal. A két flamenco gitáros hozta az alapot, erre jött a markáns, ám a szokásosnál finomabb női ének, illetve a férfi rappelés. Volt egy kissé funky ízű basszusgitár, és egy csomó kiegészítő hangszer. Összesen kilencen alapították, így befért egy komplett kis fúvós-szekció is, több ütőhangszeres, dobos, miegymás. Fantasztikusan lazán tudtak megszólalni, úgy nyújtották, tágították, formálták a dalokat, ahogy csak akarták.

...

Ez a lemez egyike Herbie Mann legkorábbi kiadványainak. 1955-ben, a felvételek elkészültekor 25 éves volt, akárcsak kollégája, az akkoriban teljesen ismeretlennek számító Sam Most . Mindketten ott voltak a fuvolás-jazz bölcsőjénél, amit előttük talán Frank Wess, Buddy Colette ringatott, illetve később a Duke Ellington Orchestrában Norris Turney. Azonban a szigorúan csak fuvolaszólamokra kihegyezett jazz albumok között ez az egyik legkorábbi. A fuvolát központi hangszerként alkalmazni úttörő jellegű kísérletnek számított, hiszen a swing elsőszámú fúvós hangszere a trombita volt. Később népszerűvé vált a klarinét és a szaxofon is, de a fuvola – talán szűkebb hangterjedelme miatt – a háttérbe szorult.

...

Egyszemélyes produkció. A darálós témák közé ilyen szólókat nyomatni csak a legnagyobbak tudnak. Meg aztán a japán harcmodor, ez mégiscsak egzotikus zamatot, utolérhetetlen ízt ad a fickó játékának, aki nem hallja, nem is tudhatja, milyen különleges. Egy brutálisan erős funky basszus vonal támogatja a karcos szólókat, súlyos, döngölős témák éppúgy jelen vannak, mint lebegősebb tételek, a High-Top például tiszta lúdbőrzés, a Bass Man pedig már-már táncparkettre való őrlés, a Medeski Martin Wood trió jut eszembe róla. Holott nem jazz, és mégis. Sok jó gitárost ismerek, sok jó albumot, azonban ilyen súlyosan, ám egyszerre játékosan egyik sem tud szólni, azt hiszem, ebben Akira Takasaki egyedülálló. Vannak nála gyorsabbak, ...

A zene americana/country/blues keverék, miközben Kanadában, egészen pontosan Montrealban nyomul a banda. Már felállásukat tekintve is rendhagyó esetek, hiszen a hárfa a rockban valódi ínyencfalat. Az első lemezük nem lett igazán erős, ez a második sem bombasztikus, viszont újra és újra meghallgattatja magát, ahogy mondani szokás van benne valami. A számok többsége kiválóan megírt és hangszerelt darab, apró (?) szépséghiba Paul Simon szellemének direkt megidézése néhány felvételben.

...

Miután ugyanúgy CTI lemez, mint a Red Clay , célszerű lett volna ezt a kettőt egy bombaerős dupla lemezen kiadni, hiszen a szóban forgó album teljes időtartama 36:24. Rejtély, hogy miért nem így történt. Mi a változás a korábbihoz képest? Csak annyi, hogy ez a kiadvány jobb lett! Mindössze három számos az album, kellően hosszú szerzeményekkel ( 1. Straight Life 17:30, 2. Mr. Clean 13:37 és 3. Here’s That Rainy Day 5.17) amelyek lazán és gördülékenyen hullámzanak a hangfalakból.

...

Érdekes formáció. A zenekar alapfelállásában nincs sem basszusgitár, sem bőgő, sem gitár, van viszont három rezes, mégpedig bariton-, tenor- és altszaxofonok formájában. Van még egy billentyűs, aki egy az egyben a hetvenes éveket hozza -,  továbbá egy dobos, és egy énekes-ütőhangszeres hölgy. Sokat nem énekel, de amit csinál, az abszolút rendben van. A kanadai forradalmárok a ködös Ottawában alakultak 2002-ben, és úgy döntöttek nem igazodnak sem a nemzeti hagyományokhoz, sem az aktuális zenei divathoz, hanem nyomnak egy kis afrobeat alapú tánczenét, amolyan csűrdöngölős módra, hátha van, akinek bejön ez a múltidézés. 

...

Valódi különlegesség a holland bőgős anyaga, zeneszámok helyett ugyanis hangulatok, témák, ötletek, miniatűr tréfák, amolyan hangforgácsok töltik ki albumát. Elmondása szerint szerette volna bemutatni a nagybőgő megszólíthatóságának teljes spektrumát, úgy vonóval, mint nélküle. Ehhez egy 1840-es G.F. Lott hangszert használt, saját készítésű vonóval. Kevés nagybőgős áll neki a minden kíséret nélküli szólóalbumnak, ezért már maga a próbálkozás is megsüvegelendő. Az eredmény pedig magáért beszél. Ugyan nem ez a legszebb bőgő tónus, amit valaha hallottam, számomra kissé kemény, száraz a hangja, de amit játszadozásai révén elénk tár, jól példázza mennyire sokoldalú, mennyire megunhatatlan a hangszer.

...

Freddie Hubbard első CTI kiadványa. Valószínűleg nem véletlenül hagyta el a Blue Note istállót a trombitás. A hagyományos felfogású jazz már kevésbé érdekelte. Kérdés persze, hogy a lemezeladási mutatók vagy a szabadabb lüktetésű zene iránti vágy vitte el a fúzió irányába. Soul / funky zenei környezetbe kerültek a fúvósok, a bőgőt felváltotta a basszusgitár , a zongorát az elektromos orgona  és sokkal keményebb, szinte rockos lett az egész alap, jazzre csak a szólók utalnak. De micsoda szólók! Elképesztő teljesítmény mindegyik.

...

A mai napig nagyon keveset lehet olvasni a legendás amerikai underground thrash alakulatról, akik között - mint felállásukból kiderül - két magyar származású zenész is szerepelt. Ezzel együtt a mai közönségnek ők teljesen ismeretlenek, mint ahogy hiányoztak a korabeli médiából is, miközben a nyolcvanas évek végén, vagyis a thrash metal virágkorában ez a lemezük vitán felül a legjobbak közé tartozott. Egészen biztosan komoly rajongótábort szerezhettek volna maguknak, ha kapnak egy kis támogatást. Minden akkori kisebb zenekar megpróbált többé-kevésbé hasonlítani a műfaj sztárjaira, az ő esetükben ez a példakép az Anthrax volt, de azt már nehéz lenne rájuk kijelenteni, hogy szemérmetlenül másolták volna az ő dalaikat, mindössze ...

Kiadó: Self Immolation      Ország: Ausztrália    Tagok: J.G. Thirlwell - hangszerek (és ismeretlen közreműködők, pl. fúvósok, háttérénekesnők, stb)

A világ egyik legkülönösebb zenekara, már amennyiben a JG Thirlwell művésznéven szereplő úriember bohóckodásait annak lehet nevezni. Inkább tartják szólóprojekteknek ezeket játszadozásokat a kritikusok és talán még ez is kicsit túlzás. A legfőbb élvezeti értéke ezeknek a lemezeknek akkor jelentkezik, amikor véget érnek és végre csend van. Állítólag a szóban forgó Nail alkotja a terjedelmes életmű fénypontját, de a vaksötétben már egy giliszta farka vége is világít, szóval a legjobb, ha ettől nem várunk semmi jót, és akkor helyenként zenére emlékeztet. Az ...

Sonny Sharrock: " Zenei stílustól függetlenül a gitárosok olyan szigetcsoportok, melyek befelé fordulnak, önmagukra figyelnek. Más hangszerek helyett csak egymásból táplálkoznak. Nem csoda, ha mind egyformán szólnak. Az én fő hatásaim mindig is fúvósok és dobosok voltak. Mindig örömömre szolgál, ha egy magazinban együtt említik Miles Davis t, Charlie Parker t vagy John Coltrane -t... Hogy tarthatja magát muzsikusnak bárki, aki nem ismeri ezeket a férfiakat? Ha abban reménykedsz, hogy valaha is komoly improvizáló lehetsz, tudnod kell, mit, hogyan, és miért tettek hozzá ők a rögtönzéseikhez. 

...

Alulértékelt remekmű. Sajnos a francia srácok bemutatkozása nem keltett túl nagy visszhangot, még csak a thrash metal kedvelők körében sem. Az Angersből származó négyes zenéjét röviden így lehetne definiálni: Anger from Angers . Hozzá kell tenni, ez a düh, mely belőlük kifakadt még mindig a finomabb formája az erőfitogtatásnak. Megvannak a thrash tipikus jellemzői (mennydörgő gitárok, markáns ének, szaggatott dobolás) azonban egészen kiváló progresszív elemek, mint testidegen sejtek hálózzák be az egész lemezt. Mindjárt a nyitószám egy zenedoboz csillogó hangjaival kezdődik, és csak a középszerű ének (mely aztán később egyre jobb és jobb lesz) teszi lapossá a nótát, amelynek a végén billentyű-hangok okoznak váratlan ...

Túl sok különlegességet itt nem találni. A leírás szerint a Mexikóvárosban működő trió merít hazája népzenei gyökereiből, azonban ezeknek a lemezen nyomuk sincs. Egy kellemes hangú hölgy énekel, szépen hullámzik a basszus, hibátlanul játszik a kis létszámú formáció, bármikor meg lehet hallgatni ezt a könnyed, alteros/indie rockos zenét, amiben váratlan fordulatok, vagy szélsőséges megnyilvánulások nincsenek. Talán spanyolul értők számára pluszt jelenthet a szövegek tartalma, bár a tagok művészneveiből, a zenekari névválasztásból (1972-es mexikói horrorfilm) arra lehet következtetni, hogy szándékoltan komolytalan az egész koncepció. Nem rossz, de nem is érdekes. 6/10

Kiadó: Szerzői kiadás    Ország: Mexikó     ...

Kiadó: Signpost Records    Ország: Anglia    Tagok: Carol Grimes - ének   David Skinner - zongora, ének   Terry Stannard - dobok   John Porter - basszusgitár    Phillip Crooks - gitár 

Mindössze egyetlen nagylemeze készült az angol formációnak, mely javarészt ismeretlen muzsikusokból állt össze, bár Carol Grimes már bemutatkozott a Delivery - Fools Meeting című lemezén, és vendégművészként szerepelt a Free gitárosa Paul Kossoff is. A seregnyi közreműködőnek köszönhetően pazarul hangszerelt, nagy formátumú lemezanyagot hallunk - egy bődületes hangú énekesnővel.

...

Ha valaki nem tudná mit jelent a cím: A Ssssh kb. annyit tesz mint nálunk a Pszt! Vagyis maradj csendben, figyeld a muzsikát! Éppen van mit figyelni, mert magas fordulatszámon pörögnek itt az események, ez kétségtelen. Már az első számban annyi váratlan felütés van, amennyit sok zenekar egész pályája alatt nem ér el. Az már más kérdés, mivé áll össze a kép? (Már ha összeáll egyáltalán.) 1969 a formabontó kísérletezések éve a rockzenében, és ez az angol csapat negyedik nagylemezén is tetten érhető: mintha egyszerre három zenekar felvételét mosnák össze a Bad Scene című nyitó tételben.

...

Kiadó: Warner Bros.      Ország: USA       Tagok: Michael Anthony - basszusgitár   David Lee Roth - ének      Edward Van Halen - gitár    Alex Van Halen - dob

Ezt a nyúlfarknyi, 31 perces nagylemezt egy mondattal el lehet intézni: Kemény alapú, extra dallamos, csajvadász muzsika. A kilencvenes évek elején csúcsra járatott hard rock zenekarok gyökerei valahol ezek között a dalok között erednek. Az Extreme, a Mr.Big, a Ratt vagy a Mötley Crüe muzsikája ezer szálon táplálkozik David Lee Roth énektémáiból, azt pedig mindenki tudja, hogy Eddie Van Halen iskolát teremtett játékával. Ez utóbbi mindenképpen a nagylemez fő értéke. Mindezek ellenére a lemezanyag tipikus és kiszámítható. Minőségi zene, mely a harmadik nóta után ...

Sajnos a belga srácok minden igyekezetük ellenére sablonos thrash metalt játszottak. Pedig a gitárosok apait-anyait beleadtak és a dobos is kifejezetten ügyesen verte a bőröket, mégsem voltak képesek maradandót alkotni. A lemezt éppen végig lehet hallgatni, ám sok csemegézni valót ettől ne várjunk. Ha kell egy megbízható színvonalon betonozó thrash brigád a háttérben, arra tökéletesen megfelel az album. Az énekes teljesítménye sokat ront a műélvezeten. Kezdetben ez még nem tűnik fel, mert rövid kis bekiabálásai jól harmonizálnak a zenével, ám ahogy megpróbálna kinyújtózni, és egy-egy kiadós üvöltéssel megemelni a regisztert, máris érződnek hiányosságai. Tisztességesen összerakott, intelligens muzsika, semmiképpen nem agyatlan ...

Szomorú tegnapi képek , vagy A tegnap szomorú képei - ezzel a lemezcímmel jelentkezik Argentínából, Mar Del Plata városából ez a spanyolul éneklő dallamos thrash metal zenekar. Csak felsőfokban lehet beszélni eme kiadványukról. Frontemberük egy egészen kiváló, ritkán hallható hangadottságú énekes, aki nem riad vissza a legkomolyabb kihívásoktól sem, gyönyörűen szólóznak a gitárok, nyakunkba liheg  a fáradhatatlan basszusgitár és a dobos technikai képzettsége is vitathatatlan. Az egyetlen apró szépséghiba, hogy a zenei alap túlságosan is fapados, azaz a nyolcvanas években jellemző, ezerszer felhasznált zúzásokra érkeznek a szép szólók és a kiművelt énekdallamok. 

...

A kazincbarcikai illetőségű Bedlam zenekar motorja Jánosi "Cicó" Szabolcs alapította a Nomad zenekart még 2004-ben ám a csapat csak alapos vérfrissítések következtében jutott el eddig a nagylemezig. (Korábbi énekesükkel a Végál.om.. albumot adták ki 2007-ben) 2014-ben tehát újjászülettek és hathatós médiatámogatással adták ki a Hotel Polimer t. Ezzel már az ország egyik legismertebb rockbandájává váltak, nem utolsó sorban a tévés tehetségkutató műsorokban feltűnt énekesnek, Juhász Marci nak köszönhetően. Nem tudom, mire jutott volna a Nomad, ha nem egy ennyire közismert arc a frontembere, de ezen ma már nem érdemes merengeni. A dalok jók, a zene gördülékeny és erőteljes, a hangszerelés kiváló, a szövegek pedig ...

Nagy volt a lemez visszhangja, de ez nem annyira a zenei tartalom okán robbant ki, inkább a politikai célzatú mondanivaló, a Vietnam ellen vívott háború értelmetlenségének kihangsúlyozása, sőt kifigurázása keltett nemzetközi érdeklődést. Így vagy úgy, akkoriban sokat lehetett olvasni róla, és ez nagyban hozzájárult az eladási sikerekhez. Mára mindez már aktualitását vesztette, azonban a zene eladja magát, a nóták ma is hallgathatók. Az első tétel, a We Can Be Together még egy felvizezett Mamas And The Papas feldolgozásnak hat, de aztán belelendül a banda, és egyre rockosabb, egyre nyersebb oldalát mutatja meg. Finom gitárszólók gazdagítják a hangzást, a meglepően háttérbe szoruló Grace Slick pedig iskolát teremtett jellegzetes ...

Egy Enghien nevű, alig 15 ezres belga kisvárosból származik a zenekar, mely mindmáig első és egyben utolsó nagylemezét 2005-ben világra szabadította. Nem lehet tudni mi lehetett a baj, miért nem lett folytatása a történetnek, mert az anyag már első meghallgatásra is lehengerlő. Bődületesen erős és ötletes thrash/death kombináció, ahol a szárnyaló gitárdallamok szigorú basszusmenetekre és földbe döngölő dobtémákra illeszkednek. A hangzás valami pazar, ez már bőven a XXI. század színvonala.

...

Kellemes blues témával indul a lemez, azt gondolnánk egy amerikai blues-rock formáció hasonló hangvételű bemutatkozását halljuk, majd meglepetések sora következik: minden szám más és más. A herflis blues alap teljesen eltűnik, és egyre inkább előtérbe kerül a progresszív rock. Óriási gitárszólók és mesteri orgonafutamok színesítik az egyáltalán nem egysíkú palettát. A sokszínűség egyben kissé hátrány is, a csapatnak nem volt igazi profilja, széles spektrumon mozogtak, még dalszerzőként is megállták a helyüket, csak egyéni stílust nem sikerült kialakítaniuk. Ezzel együtt ez egy kiváló anyag, sokszori hallgatásra sem válik unalmassá, éppen ellenkezőleg: idővel egyre jobban a felszínre kerülnek értékei. 8/10

Kiadó: ...

Lendületes, életerős és kissé sematikus rockzene egy olyan időszakból, amikor még messze nem emelkedett a csapat a nemzetközileg jegyzett sztárbandák közé. Nem voltak csöpögős balladáik, sem millió dolláros videóklipjeik, de már valamilyen szinten ismertek voltak élő fellépéseiknek, s a világ élvonalába tartozó lemezkiadójuknak köszönhetően. Megbízhatóan, kellő energiával tolták a fúvósokkal helyenként megtámogatott rock'nroll számokat, amelyek közül egy sem lett sláger. Ez nem feltétlenül baj, ám a nagylemez jóval inkább a hallgatható kategóriába tartozik, mintsem mestermű. Ugyanakkor mondjuk a nála lényegesen ismertebb Nine Lives című korongnál sokkal jobb. Ezzel együtt nem soroljuk a régi klasszikus gyöngyszemek közé. ...

Általában ha az EAST zenekar neve felbukkan egy beszélgetésben, rögtön rávágják, hogy Takáts Tamás volt az énekes. Pedig ez csak egy hosszú életű, számos tagcserén keresztülment formáció bizonyos periódusában (kései szakasz) volt így. Kezdetben az EAST énekes nélkül indult és az első lemezük még teljesen instrumentális volt, és csak erre az 1982-es második korongra vettek be egy énekest Zareczky Miklós személyében. És még ekkor sem vitték túlzásba! Tulajdonképpen olyan instrumentális progresszív rockot nyomattak, amiben volt egy kis ének is. Nem igazán értem, miért volt erre szükség, sokkal nagyobb népszerűséget ezek az énekes betétek nem jelenthettek, mert részben teljesen idegenül hatottak az akkori szoc-rock közegben ...

Méltánytalanul keveset tudnak ma az emberek Szabó Gábor ról, pedig kétségkívül minden idők egyik legjobb gitárosa volt, még akkor is, ha technikai értelemben nem volt képes meghökkentő bravúrokra. Sem villámsebes szólók nem voltak jellemzők rá, sem olyan újítások, melyektől elképedt volna szakmabeli, vagy a hétköznapi zenehallgató, ennek ellenére kiemelkedő tehetsége a mai napig tetten érhető.

...

Kiadó: Columbia    Ország: USA    Tagok:  Joe Zawinul - Yamaha hangversenyzongora, Fender Rhodes, ARP 2600 & Oberheim Polyphonic szintetizátor     Wayne Shorter - szoprán és tenor szaxofon    Alphonso Johnson - basszus    Jaco Pastorius - basszusgitár    Narada Michael Walden - dob (1,2)   Chester Thompson - dob (3-7)
Don Elias - konga   Alejandro "Alex" Acuña - ütőhangszerek

Véleményem szerint a bemutatkozó lemez formabontó sokszínűségéhez, kísérletező kedvéhez nem fogható a Black Market , de mindjárt utána következik azon a képzeletbeli listán, melyen a Weather Report legjobb lemezeit rangsoroljuk. Tudom, a legtöbben ezzel kezdenék a sort, vitán felül a legismertebb és leghíresebb lemezük, én mégis az első albumhoz ...

Nem sokkal második lemeze után feloszlott a Los Angelesből indult Captain Beyond , majd a zenekar 1976-ban újjáalakult, de igazán erőteljes, megfelelő énekest nem sikerült találniuk. A turnékon Steve Perry énekelt, aki később a Journey énekese lett, végül Willie Daffern , a Hunger frontembere vette át ezt a szerepet. Egyre inkább kezdett beindulni a banda szekere, sikerült lelkes hallgatóságot toborozniuk és leszerződniük a Warnerhez, akik piacra dobták az 1977-es Dawn Explosion albumot.

...

Ebben a produkcióban nem Neil Ardley a főszereplő, hanem az 1969-ben elhunyt Mike Taylor , az ő öröksége elevenedik meg a népes létszámú muzsikus tolmácsolásában, Neil Ardley vezényletével, gazdagon tálalt előadásban. Erősen rezes központú művek ezek, trombita, szaxofon uralkodnak a rockos alapokon, amíg be nem száll a csodás énekhang, amely ezen a lemezen, konkrétan az I See You című tételben szól a leggyönyörűbben. Szinte már túlságosan is érzéki, mesterkéltség vagy hűvösség igazán alig érezhető, nagyjából a harmadik percnél már hátborzongató, hogy énekelni így is lehet, hihetetlen.

...

A nagylemez kiadási ideje bizonytalan: egyes források szerint még 1979 decemberében, azaz a felvételek elkészülte után azonnal piacra került, máshol ezt csak a következő év elejére datálják. Annyi bizonyos, hogy a munkafolyamat 1979 telén vette kezdetét. Az összeülés hasonló volt, mint több korábbi Hubbard-lemez során, és első ránézésre a felvételek hossza is azt sugallja ez megint egy szabad szellemiségű, műfajokhoz nem szívósan ragaszkodó, izgalmas jazz-rock album, ám valójában ekkor már olyan mértékű volt a popzene, elsősorban a diszkó (funky alapú soul-pop) elterjedése, hogy az a jazz berkeiben is otthagyta a nyomát.

...

A trombitás életművéből személyes ízlésemhez ez a korong áll a legközelebb, hiszen 1969-ben készült, a rockzene és a jazz fúziójának forradalmi időszakában, és ez jól hallható a szabadon szárnyaló, már nem annyira jazzes darabokban. James Spaulding itt bátrabban, kötetlenebbül fuvolázik, a korábbi zenésztársak is kalandozgatnak, izgalmas, eklektikus, kissé avantgard hangulat uralkodik. Hubbard trombitája ezen a kiadványon nem annyira erős, játéka nem annyira szóló orientált, ez inkább csapatmunka.  A nyitó Spacetrack a maga 17 percével jól tükrözi merre indult el akkoriban a fúziós-jazz. A szokványos három-négy perces nóták helyett divatba jött a „vég nélküli” zenélés. Az ortodox hívők számára szentségtörő korszak ...

Kevés olyan zenei előadó létezik, akiről képtelen vagyok elfogultság nélkül nyilatkozni. Ezen szűk elit tagjai közé tartozik a dán származású Kim Bendix Petersen vagyis King Diamond . Bármi amit valaha is készített valamilyen különös oknál fogva simogatja a hallójárataimat, annak ellenére, hogy egy extrém sikolyairól (is) elhíresült énekesről beszélünk. Nem tartom magam metal rajongónak, még rockernek sem, régóta már műfaji megkötések nélkül hallgatok zenét, de ettől a fickótól a mai napig lemegyek tízéves kisfiúba, és nagyon úgy fest, ez már nem is fog változni.

...

A banda már nem annyira punk, de a zene még nem teljesen dark... Valahol a kettő között. A külsőségek alapján (színes haj, szakadt cuccok) még senki nem különböztette volna meg őket a Sex Pistols/Exploited vonaltól, csakhogy ezen a lemezen már szaxofon is beleszólt a játékba, a ritmikai alap szaggatott kalapálás lett, az énekes pedig inkább nyávogós cica, mint feldühödött nőstényoroszlán. Mégis van egy utánozhatatlan, utolérhetetlen hangulata mindannak, amit csak kiadtak a kezükből. Egy ütött-kopott, feslett, mégis értéket tartogató ósdi festményhez hasonlítanak, amit ha közelebbről megnézünk és leporolunk, máris gyönyörűnek látjuk.

...

1985-ben a Skeletal Family frontlánya, Anne-Marie Hurst énekesnő összeállt a Sisters of Mercy gitárosával, Gary Marx- al, és megalakult a Ghost Dance . A Skelatal Family és a Ghost Dance zenéje közötti eltérés jelentős. Modernebb a hangzás, hiszen már a nyolcvanas évek a végéhez közelítünk ekkor, táncosabbak a dalok, populárisabb az egész, maradnak a nyers szólók, a nyegle énekhangok, az a pimaszos csibészség, ami Kim Wilde dalaiban is tetten érhető, de műfajilag ez is inkább diszkózene, mint punk, bár annak egész jó.

...

A történet dióhéjban: Egy Salvador Allende nevű ürge volt a góré a hetvenes években Chilében, míg a Pinochet bácsi át nem vette tőle a hatalmat, és ez sokaknak betette a kaput, ezért a kis Ana Maria Merino Tijoux kénytelen volt a festői Lille városában napvilágra törni 1977 június 12-én. Ott is maradt a család Franciaországban, egészen a nyolcvanas évekig, és csak 1993-ban költözött vissza a már nagykorúvá cseperedett Ana ősei földjére, ahol aztán megszületett a legendás Makiza .

...

Ez a csapat egy tradicionális folk zenekar volt, mely a keresztségben a kissé furán hangzó Lángoló horog nevet kapta, és otthonában Katalóniában meglehetős népszerűségnek örvendett. Az együttest Efrén Lopez és Mara Aranda alapította 1998-ban. Korai demóikat követően 1999-ben jelent meg debütáló albumuk, az U című lemez, mely meggyőz minket a népzene örök érvényűségéről, ősi erejéről, soha el nem múló hatásáról.
Számaikat hallgatva egy másik világba csöppenünk, nagyjából Spanyolhon mór megszállásának idejére, és valahogy úgy van, hogy innen nem is olyan jól esik visszajönni. Három albumra terjedő időutazást biztosít nekünk a csapat, kb. 3 órás intenzív feltöltődést. És hogy mivel is?

...

Valamikor 1968-ban járunk Londonban. A dobos Florian Pilkington-Miksa és basszista barátja Rob Martin megismerkedik a gitáros/billentyűs Francis Monkmannel, aki a Royal Academy of Music hallgatója. Hamarosan már együtt jammelnek kisebb helyi partikon. Darryl Way csatlakozik hozzájuk és megalakítják a rövid életű Sisyphus zenekart. Újabb tagcserék után alakul ki az alapító tagság, mely a Curved Air nevet veszi fel, Terry Riley “A Rainbow in Curved Air” című szerzeménye után. Hamarosan beszáll közéjük Sonja Kristina énekesnő, aki a Hair londoni produkcióiban vett részt korábban.

...

A mű születésének éve 1971, helye Párizs, szülőatyjai görögök. Demis Roussos , Vangelis és Lucas Sideras még 1968-ban költözött Franciaországba, ahol Aphrodite’s Child néven egy dallamos szerzeményeket jegyző, slágerlistákat ostromló zenekart hozott létre. Két olyan lemezük is kiadásra került, melyekre egy árva szót sem érdemes vesztegetni. Az Europa-Sonor stúdióban 1970-ben három hónapon keresztül készült harmadik darab azonban meghökkentett rajongót, szakembert egyaránt. Nem csoda, ha kiadatási nehézségek után csak némi szerencsével került a boltok kirakatába 1971-ben.

...

San Francisco, hatvanas évek vége, hippi-korszak. Mi történik, amikor a terjengő divathullámok forradalmi eszmékkel találkoznak? A kemény és könnyű drogok; a pszichedelikus, „tudattágító” zene; a színes ruhák, a hangzatos jelszavak, mind-mind a szabadság eszméjének fennköltségét hivatottak erősíteni, ám e forradalmi ifjak akkori tevékenységei a szabadosság fogalma köré legalább annyira köthetők, mint a valódi béketörekvésekhez. Mint minden mozgalomnak, ennek is voltak elkötelezett hívei, és az alkalmat remekül kihasználó „ragadványai” is.
Az első csoportba kell sorolnunk ezt a különös nevű együttest: It’s a Beautiful Day , vagyis „Csodás napunk van ma”.

...

Ez egy kortárs olasz szupergroup, a magyarok számára talán nem túl sokat mondó nevű Zu , Squartet , valamint Karate nevű zenekarok néhány képviselője állt össze, hogy Giampaolo Felici frontemberrel az élen veretes olasz kocsmadalokat/kávéházi búsongókat adjon elő akusztikus felfogásban. Maga a fickó viszi a hátán a produkciót, részben hamisítatlan dohányfüstös hangjának, részben kellően férfias megjelenésének köszönhetően. Felici figurája éles kontrasztban áll a tipikus itáliai amorozókkal szemben, igazi underground arc, egy az egyben úgy néz ki, mint a Fallal szemben című film főhőse. Az Ardecore másik énekese a beszédes nevű Sarah Dietrich, ki egykori névrokonához hasonlóan bolondítja a férfiszíveket Róma, Milánó, vagy ...

Nem sokkal születése után szülei elhagyták a kislányt, akit egy idősebb portugál asszony vett magához. Mivel a gyermek tehetségesen énekelt, csakhamar felfigyeltek rá, így juthatott el 16 éves korában a Portugál FTP televízió Eurovíziós Dalfesztivál selejtezőéig, ( Whitney Houston - One Moment In Time c. slágerének előadásával.) Miután bejutott a döntőbe, már „saját” számot írtak számára, ez volt a Chamar a Musica , mellyel aztán Portugáliát képviselte azon az eurovíziós döntőn, ahol a mi Friderikánk az emlékezetes 4. helyet szerezte meg.

...

Winnipeg- Manitoba, 1988, szimpla rock felállás: dob-basszus-gitár-ének, a dallamos gitárfutamok közé egy kis szájharmonika futam, ennyi az egész, startra kész az Őrzők csapata. ( A Watchmen c. amerikai képregény alapján) Az alapító tagok  kezdetben a saját számok mellett Billy Bragg, Tom Waits, Simon and Garfunkel felvételeit adták elő, és négy év előzenekarosdi után 1992-ben felvették a bemutatkozó lemezüket. A McLaren’s Furnace Room a banda próbaterme volt, hiszen a fiúk ekkoriban egy winnipegi hotel kazánházában fűtötték a hangulatot.

...

Akira Takasaki 1961-ben született Osakában, és 1981-ben alapította meg a legendás Loudness zenekart, akik az elsők között játszottak heavy metalt Japánban. Már a megalakulás évében elkészült bemutatkozó nagylemezük, melyet a nemzetközi piacon is jegyzett sikeres folytatások követtek. A gitáros azonban nem elégedett meg ezekkel, 1982-től szólólemezeket is megjelentetett. Az instrumentális gitárzene kedvelői számára érdekes élmény lehet mindegyik korong. A lemezek persze akkor jók, ha ezeken nem kizárólag a gitár dominál, ezért külön bónuszpont jár Akirának a basszusgitár és a dob alapos kihasználása miatt. A dobritmusok sok sűrű aprítással, tempóváltással ellenpontozzák a szárnyaló szólókat, de a basszus-kilengések is ...

A filmes Coppolák névrokona bizarr hajkoronával a fején, vörösre húzott ajkakkal, elképzelhetetlen cuccokban nyomatta a maga nagyszájú dumáját New Yorkból, Brooklynból, a fekete közösség kellős közepéről, és volt benne valami szokatlan, megmagyarázhatatlan őserő, amitől pulzált az egész jelenség. Összetevői: Egy kölyökkutya, egy örökmozgó, egy harsány fókalány, egy forradalmár költő, egy trágár nyuszi, egy futkározó teknősbéka a Föld nevű fura bolygón. Mindez együtt egy olyan énekes/dalszerzőt jelentett, akire érdemes volt odafigyelni. Akkor is ha susogott, morgott, énekelt, dúdolt, rappelt, verselt, vagy egyszerűen fütyült az egész világra.

...

A kétezres évek elején hosszú ideig alig lehetett látni-hallani valamit a beat nemzedék örökségéből, az akusztikus gitáros előadók, és a köréjük szerveződött zenekarok mintha eltűntek volna, s vagy csak a régi nagyok, (Dylan, Baez, Waits, Cohen) koncerteztek töretlen lelkesedéssel, vagy a tökéletes elszigeteltségben élő utolsó mohikánok jelentkeztek egy-egy albummal (Gillian Welch, Indigo Girls), aztán egyszer csak jött egy nagyon érdekes és váratlan fordulat, mondhatni robbanásszerűen megnőtt a dalszerző/énekesek, s zenekarok száma. Sorra lepték el a világhálót az Egyesült Államok legkülönbözőbb pontjairól érkezett „békeharcosok”. Mondhatni egy szolíd kis neo-folk-rock forradalom tört ki 2010 végére.  Néhány név a ...

Ezt az 1985-ben született, katalán származású nagylányt nem lehet nem szeretni, legfeljebb a szeretet mértéke lehet egyénenként eltérő. Dél-Amerikai népdalok jazzbe hajló átiratait adja elő, két fő hangszere, a tangóharmonika, és a zongora segítségével. A változatosság kedvéért vannak olyan szerzeményei is, melyekben egyik sem szerepel, csupán a hangja ragyog felénk, szájtáti népekre, akik Chilével kapcsolatban annyit tudunk  merre van, és mi a fővárosa. Pascuala ha úgy tetszik vidéki lány, hiszen bár Gironában született Valparaisoban él, nagyjából országa középpontjában. Arca és megjelenése szinte sugározza magából a természet szeretetét és frissességét, s ez nemkülönben igaz a zenéjére is, mely játékos, vidám, ...

Fred Katz (1909-2013) a Chico Hamilton kvintett csellistájaként vált ismerté, amikor az amerikai dobos létrehozta legendás hírű, formabontó zenekarát Los Angelesben. Ebben az 1955-ben alakult formációban kettejükön kívül Buddy Collette szerepelt fuvolán, Jim Hall gitározott és Jim Aton bőgőzött. Chico ekkor már pár lépéssel a divat előtt járt, tudatosan próbálta tágítani a jazz határait, furcsa ritmusképleteket játszott, különös hangszíneket produkált a dobon, a megszólalást egyre inkább a kamarazene irányába vitte el. Miután szüksége volt többek között egy csellista szerepeltetésére, itt léphetett színre Fred Katz.

...

Ataraxia , azaz lelki nyugalom, ami 1985 óta, azaz 36 éve fémjelzi a Modenából származó együttes ténykedését, és ez már csak azért is elismerésre méltó teljesítmény, mert az első lemez, az 1990-es Prophetia óta a tagok nem cserélődtek közben. Legfeljebb érlelődtek kicsit. Az első anyagok még kazettán jelentek meg a kilencvenes évek elején, ezeken a minimális zenei körítés (kitartott szintetizátor hangok, monoton dobgép) mellett a mély regiszterekben kalandozgató énekhang, Francesca Nicoli elképesztően erős orgánuma uralkodik. A rájuk oly jellemző középkori hangulat már ekkor, azaz a kezdetektől érvényesült, csak a hangszerek használatában nem mutatkozott meg igazán. A hallgatóság nagy része azt az Ataraxiát ismeri/kedveli, ...

Hihetetlen, de egyenesen a szibériai pusztáról érkezett a zenei világba Vladiswar Nadishana , aki gyakorlatilag mindenen zenél, a teáskannától a furulyán át a különböző népi hangszerekig. Túl sokat nem árul el magáról a honlapján, de Szentpéterváron tanult és jelenleg Berlinben él, már amikor nem saját triójával koncertezik. Egészen könnyed, lebegős, kissé elvont zenét tolnak, a Codona után szabadon, bár itt náluk kicsit oldottabb hangulat uralkodik a koncerteken. A körítésből, vagyis a színpadi megjelenésből kiderül, hogy Wlad szigorúan ragaszkodik a hagyományokhoz, és fontosnak tartja a keleti népzenei gyökereket, ugyanakkor a modern hatásoktól sem idegenkedik.

...

Nem szokványos a dupla album szerkezete: Három hagyományosnak nevezhető nóta után a banda élő fellépéseiből kapunk ízelítőt. Az első három dal sem egységes, az Ain’t Wasting Time No More egy southern ballada, slide gitárral és zongorával a Lynyrd Skynyrd stílusában, majd egy fájdalmas gitárjajongással felvezetett, orgonaszólóra kihegyezett instrumentális tétel jön ( Les Bres ), amit a Melissa akusztikus gitáros country rock felvétele követ. Ezután lépünk be igazából a szentélybe, ahol az Allman-testvérek megmutatták milyen is az élő jammelés. A legenda szerint képesek voltak egész éjjel improvizálni, míg rájuk nem virradt.

...

1989 december 14-17 között vette fel Horace Tapscott zongorista ezt műsorát, Los Angelesben, a Catarina bár ban, ennek hallható néhány darabja a másfél órás kiadványon. Bár élő felvételekről van szó, ez a kis létszámú közönség tapsait és ovációját leszámítva nem igazán érezhető. John Carter klarinétos itt vendégszereplő volt, nem minden számban hallható, ám amikor igen, az maga a gyönyörűség. Ritkán hallani klarinétot így szólni. Kicsit hasonlít Paul McCandless oboajátékához, de annál nyersebb, és keményebb, néha szaxofon jajongását hozza, annyira harsány. Kihegyezett, ám érzelemgazdag szólóin túl kísérőjátéka is ötletgazdag. Rá lehet kattanni rendesen a tónusára.

...

Minimalista hangszerelésben készült remek lemez. A hölgyet többnyire akusztikus gitár kíséri, némi ritmikai segítséggel, szellemkölyökként kísértő harmonikával, ez minden. A hangszerek oly szerényen, udvariasan vannak jelen, hogy szinte észrevétlenek. A hang uralkodik, a kedves, tiszta, életvidám, elbájoló énekhang, amihez foghatót nem tudnék mondani, pedig sok előadót hallottam már. Azt nem állítanám, hogy íme itt a világ legjobb énekesnője, de hangjának zamata utolérhetetlen. A zömmel 3-4 perces dalok Violeta Parra munkásságának állítanak emléket. Ezek közül mind hosszúságában (14:22), mind hangulatában kiemelkedik az El Gavilán , ami egy komolyabb hangvételű ballada, doromb és gitár mellett csapong és gyönyörködtet a ...

Ha az Iron Butterfly nem oszlik fel, feltehetően soha nem ismeri meg a világ a Captain Beyond hangfestészetét. A gitáros, Larry "Rhino" Reinhardt , és a basszusgitáros Lee Dorman alakították a zenekart, miután kiváltak a Butterflyból. Közös erőfeszítéssel olyan zenei elegyet kívántak létrehozni, mely szakít a szokásos sémákkal, komoly erőfeszítést igényel a hallgatótól, mint befogadótól és a zenésztől, mint előadótól. Ez csak részben valósult meg: túlságosan progresszívnek nem nevezhetnénk ezeket a pörgős rock tételeket, de ami a dobolást illeti, abban valóban szenzációs teljesítményt mutatott fel Bobby Caldwell , aki korábban Johnny Winter blues zenekarában működött.

...