Egészen hihetetlen, mondhatni szürreális élmény 1956-ból ennyire kifinomult, frissnek ható, modern jazzt hallgatni. Teljes meglepetésnek nem nevezném Buddy Collette (1921-2010) első nagylemezét, melyet zenekarvezetőként jegyzett, hiszen neve és tevékenysége Herbie Mann, Fred Katz és Chico Hamilton lemezeiről ismerős számomra, azonban ezek a felvételek jó része valamivel a Tanganyika után keletkezett. ( A Chico Hamilton kvintett már ’55-ben hasonló utakon járt Buddyval ) Így hát ez egy úttörő jellegű kiadvány, az első olyan jazz albumok egyike, ahol merészen tágítgatták a műfaji határokat, bár alapvetően még a bebop gyökerek fonták körül a szerzeményeket. Elég ehhez a gyönyörű fuvoladallamokkal kábító kezdő tételt, a Green ...

Vigyázat, a cím félrevezethet! A világon semmi köze ennek a lemeznek a free jazzhez. Az nem tartozott Gene Ammons (1925-1974) érdeklődési területéhez. A tenorszaxofonos a hagyományos swinging jazz egyik prominens alakja volt, zenekarában pallérozódott többek között Miles Davis, vagy Sonny Stitt is. Már 1956-ban önálló lemeze jelent meg, viszonylag rövid életpályája során (49 évesen hunyt el) közel 40 további albummal gazdagította a zene világát. Ezen a kiadványon funky jellegű, lazább, mégis ezer szállal a tradíciókhoz kötődő muzsika hallható, igen népes társaságban.

...

Egy zseniális hard bob album 1974-ből, McCoy Tyner diszkográfiájából. A dinamikus, veretesen hullámzó muzsika már-már a fúziós jazz határait súrolja, nagyon hasonlít a jóval ismertebb Time For Tyner albumra, 1969-ből. Bobby Hutcherson az összekötő láncszem a kettő között, és az ő fáradhatatlan vibrafonja. Ám ezúttal nem kvartett formációban szerepeltek együtt Tynerrel, hanem egy kibővített kis csapattal zenéltek, amely összesen 9 tagot számlált. Nem csak a hangszeresek miatt, a kompozíciók nagyszerűsége okán is kiemelkedő album a Sama Layuca .

...

Immáron második lemezével próbálkozik betörni a köztudatba az iráni énekesnővel felálló Lowen zenekar, Londonból. Hogy miért pont onnan? Nos, Iránban ezt a fajta kőkemény zúzást nem igazán kedveli az ország vezetése, hogy finoman fogalmazzunk. Nina Saeidi pedig nem is szívesen menne vissza szülei egykori lakóhelyére, ahol nem csak metalt játszani illegális tevékenység, hanem a nők szerepe úgy általában meglehetősen beszabályozott. Londonban szerencsére nem kell ilyesmitől tartani, a jó öreg szigetország látott-hallott már mindent, ami az erősítők csövein kifér…

...

Minden alkalommal kisebbfajta döbbenet ugyanazon jazz muzsikus rövid időn belül megjelenő két különböző hangulatú lemeze. McCoy Tynernek 1975-ben az Atlantis , illetve a Trident című albumai kerültek a boltokba. Az előbbi még egy 1974-es összeülés eredménye volt, melyet San Franciscoban tartottak Tyner, Azar Lawrence szaxofonos, Juini Booth bőgős, Wilby Fletcher dobos, és Guilherme Franco kongás közreműködésével, míg az utóbbi 1975 februárjában került rögzítésre. Ezen Elvin Jones dobos és Ron Carter bőgős kísérik a zongoristát. Mint már annyiszor, itt is bebizonyosodott, a kevesebb néha több. Remek kis anyag született!

...

Szintén óriási meglepetést szállított még a nyáron a stoner rock tarka palettáján alkotó ausztrál Emu trió. A srácok hetvenes évekbeli power rockot nyomatnak fiatalos hévvel, iszonyat energiával. Ez az első lemezük, remélhetőleg nem az utolsó is egyben. Nehéz ügy, mert manapság ezt a bődületesen nyers, mégis kulturált rockzenét kevesen kedvelik. Ebben keveredik a Cream féle pengés blues rock a Hendrixtől (is) jólismert gitárnyihogtatással, elemi erejű dobolással, és az embertelen torkú vad üvöltésekkel. Határozottan nem piskóta kategória, annak ellenére, hogy semmi extrém vonás nem hallható itt. Szimpla rockzene, extra erőtartalékokat mozgósítva.

...

Mindig nagy öröm olyan stoner rock bandáról írni, ahol már az első hangjegyektől érezhető az igényesség, a zenei tehetség, a műfaj iránti alázat és a közönség iránti elkötelezettség sajátos keveréke. Egy ilyen üde színfolt a Wellington központú, Új-Zélandról származó Sidewinder . A zenekar öt tagot számlál, s központi alakja a gyönyörű hangú énekesnő, Jem Tupe . Az együttes énekest váltott a 2022-es bemutatkozó album, a Vines óta, azon még Jason Curtis kezében volt a mikrofon, és meg kell mondjam, bármennyire is kedvelem a rockboszorkányokkal ékeskedő stoner/doom formációkat, bármennyire is hibátlannak találom Jem itteni működését, képtelenség minőségi különbséget fellállítanom a kettő között. Mindkét album ...

Sráckoromban ronggyá hallgattam egy kazettát: Living Death – Worlds Neuroses. Nekik és a Sodom zenekarnak köszönhetően indultam el tizenévesen a thrash metal irányába, ami ugyan hamarosan vakvágánynak bizonyult, arra mégis jó volt, hogy megismerjem a műfaj alapjait. Voltak ezek között szép számmal mára feledhető kiadványok, amelyekre szót sem érdemes vesztegetni, és voltak amolyan örökérvényű gyöngyszemek is, mint ez a káprázatos borítójú nagylemez. Hát nem csodálatos eme csontfejű ármádia? 12 évesen abszolút menő volt, és ha jól megnézzük, ma is mutatós… na de a lényeg a zene!

...

Furcsa-furcsa, nagyon is különös albumot tett a közösbe a portugál Earth Drive zenekar, egy jóhangú énekesnő köré épült négytagú formáció. Az együttesnek ez immár a negyedik nagylemeze, így hát nem nevezhetők rutintalan kezdőknek, s valóban, a zene minőségére egy szavunk nem lehet. A fő kérdés, hogy mi is szeretne lenni ez a gyermek? Hasonlít erre-arra, elindul erre-arra, ám arról nem sok fogalmam van, hol is szeretne kilyukadni. Nem tartozom a zenei produkciókat kórosan felcímkézők táborába, annyi csak a gondom itt, hogy nem igazán áll össze a kép.

...

A kortárs rockszíntér egyik legszorgalmasabb alakja, a Kyuss legendás dobosa Brant Björk (sz.1973) idén is előállt egy albummal. Nála ez nem számít meglepetésnek, évről-évre szállít egy rakat nótát a stoner rock szerelmeseinek, csupán a formáció neve változik, volt már Brant Bjork and the Bros, B.B. and the Low Desert Punk Band, egyszerűen csak Brant Björk, illetve ott a Stöner, mint éppen futó főzenekar, szóval nála mindig ketyeg a gépezet, újabb és újabb nóták, albumok, koncertek, hiszen ettől szép az élet. A legújabb kiadványa Brant Björk Trio néven fut, rajta kívül Mario Lalli basszer (Yawning Man) és a jól bevált Ryan Gut (Stöner) dobos közreműködnek, ebből máris kiderül, hogy a zene semmit sem változott: ...

El lehetne morfondírozni azon, mennyire hiteles egy olyan Los Angeles-i punk rock brigád, ahol a tagok szemlátomást nem szűkölködnek a jóban, költészetük csak nagy jóindulattal címkézhető fel ”utcai” jelzővel, külön zenekari fazonszabász gondoskodik a kellően szakadt, ámde dögös megjelenésről, de azt hiszem ez az eszmefuttatás túl régi nóta ahhoz, hogy most a The Last Gang kapcsán ismét elővegyük. Hogy ők lennének a punk mozgalom utolsó mohikánjai, ezt kötve hiszem, amit előadnak nem több szépen csomagolt plasztik-tánczenénél, mégis odaférnek a képzeletbeli tányérra, mert muzsikájuk teljes mértékben fogyasztható.

...

Captain Beefheart , azaz Don Glen Vliet 2010 óta nincs közöttünk, lemezei azonban, melyek ma is elérhetők, megőrizték összetéveszthetetlen ráspolyos hangját, bizarr humorát, excentrikus egyéniségének önkifejezési formáit, azaz a dalait. Összesen 13 stúdióalbumot készített 1967 és 1982 között, és mint az köztudott Frank Zappa lemezeinek is egyik rendszeres vendégszereplője volt. Ő játszotta el Willie The Pimp szerepét a Hot Rats albumon – ezt sokan tudják, azt viszont már kevesebben, hogy mesterien szájharmonikázott, és ezt is kamatoztatta Zappanál, csakúgy, mint saját szólólemezein. Ajánlatom tőle az alig ismert Clear Spot album 1972-ből.

...

Nincs igazán jó sajtója Magyarországon a kortárs holland bandáknak, őszinte sajnálatomra. Vannak köztük egészen izgalmas thrash, death, és nem utolsó sorban stoner/doom bandák. Mint például a nemrégiben nagylemezzel jelentkező Mould . A Mould elvileg már csak azért is ide illik a Zenehallgatás blogba, mert női énekessel adják elő dalaikat, és a rockboszorkányos együttesek hivatalos gyűjtőhelye köztudottan itt található, ám a látszat csalóka. Semmiféle garanciát nem jelent a muzsika minőségére nézve egy énekesnő alkalmazása, lásd példának okáért a botrányosan gyengére sikerült új Blues Pills anyagot (és másokat).

...

Mondhatom nagy meglepetés volt számomra a Meltem zenekar Mare Nostrum című bemutatkozó nagylemeze. A trió Barcelonában alakult 2022-ben, és egy olyasfajta világzenei doom rockot játszik, ami a jelenkor kínálatában bőven a rendhagyó esetek közé tartozik. Leginkább az olasz Aktuala lemezei jutottak eszembe a muzsikájukról, még a hetvenes évekből. Azért is nagy volt a csodálkozásom, mert Barcelonából ( és általában Spanyolországból ) nem szoktuk meg az ennyire sötét tónusú zenéket. Innen inkább oldottabb hangvételű stoner rock, retro hard rock zenekarok szoktak érkezni, nem ennyire komor, befordult cuccok. De… ami jó az jó!

...

Hosszúra nyúlt szünet után folytatom a blogírást egy brutálisan kemény hardcore banda új lemezével. Az Extinction A.D. 2013-ban alakult az államokban, fennállása óta összesen négy nagylemezt készített. A To The Detested előtt még nem ismertem őket, amit őszintén sajnálok, mivel ez a kiadvány az elmúlt hónapban nagy kedvencem lett. Minden szépet és jót el lehet mondani róla, amitől a HC műfaja érdekes-értékes lehet: reszelős, szaggatott gitártémák, markáns ének, lehengerlő kórusok, és nem utolsó sorban messzemenőkig hibátlan hangzás! Úgy szól a lemez, mint egy szuperszonikus betonkeverő!

...

Harmadik nagylemezéhez érkezett a kaliforniai The Ghost Next Door . A 2014-ben alakult, jelenleg négy tagot számláló zenekar jellemzésére bőven válogathatunk a műfajok közül. Magukat alternatív metalnak címkézik honlapjukon, de éppúgy alkalmazzák rájuk a progresszív jelzőt, mint a dark, azaz beborult rockot is, és ha ehhez hozzáteszem, hogy legújabb lemezük helyenként grunge-os, néhol sludge-os, néhol vegytiszta HC, akkor az már elég erős stíluskavalkád. Valószínűleg nekik mindegyik tetszik.

...

Mit is írtam legutóbb a Groundhogs lemeze kapcsán? Akár egy mai stoner-blues banda albuma is lehetne… Nos, ez így a Sacri Monti friss anyagának meghallgatása után már erősen megkérdőjelezhető. Olyan brutálisan erős blues alapú rockzenét szállítottak le a napokban, ami mellett a régi jó alapművek fénye is elhalványul. Úgy tűnik nincs okunk temetni a rockzenét, csak egy kicsit körül kell nézni a piacon, s máris akadnak gyöngyszemek. A Sacri Monti nevével ellentétben nem olasz zenekar, még csak nem is európai formáció, hanem egy masszív ötösfogat San Diegoból. A bandának ez már harmadik nagylemeze a sorban ( Sacri Monti – 2018, Waiting Room for the Magic Hour – 2019) és egész egyszerűen elsöprő erejű, szó szerint letaglózó ...

Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de érdekes: Az Egyesült Államok északi részén, és Kanadában február 2-án van a Groundhog Day, vagyis az Erdei Mormota Napja. Népi megfigyelések szerint, ha ezen a napon a mormota kinéz a vackából és meglátja az árnyékát, korán fog tavaszodni, ha nem, akkor visszabújik… Ismerős nem? Valójában nekik is vannak medvéik, nem is kevés, mégis inkább ez a mókás kis állatka lett az időjós, a medve helyett. A Groundhogs nevű brit zenekar nem erről a jeles napról nevezte el magát, hanem John Lee Hooker ”Ground Hog Blues” című nótájáról. Ezek után nem meglepő, ha az együttes a blues rock műfajában tevékenykedett és alkotott maradandót.

...

Nem értékelem nagyra Sierra Ferrell legújabb megjelenési formáit, és ezt nem a lemezmegjelenésekre, vagy a rendszeresen leszállított élőzenés videóira értem, hanem a művésznő külsejére. Bizarr öltözködése nagyjából a befogadhatóság határát súrolja. Ugyan a blog neve Zenehallgatás, és nem győzöm eleget hangsúlyozni, a zenét hallgatni kell, mindaz, ami mögötte van (zenekari image, lemezkiadó, klipek) másodlagos, ebben az esetben mégis kissé irritáló a dolog. Hiszen pontosan az általa képviselt hagyományos country folk az a műfaj, amelyik egyáltalán nem igényli a parádét, a színes show-műsort, a meghökkentő hajviseletet. Ez a zene egy gitárral, utcai ruhában is tökéletesen eladja magát. Különösen, ha az előadó olyan ...

Motoros Ringyók a Pokolból… Grrr!!! Vagy inkább szajhák? Végül is mi a különbség? Talán csak egy árnyalat, vagy még annyi sem. Az elnevezés Zs-kategóriás akciófilmek látványvilágát idézi, és ez részben fedte is a valóságot. Azért csak részben, mert a Zs-kategóriás alkotásokban is egészen csinos hölgyek villogtatták adottságaikat, míg erről a négy kikent-kifent énekesnőről nehezen állítható ugyanez. Ám ez ízlés dolga, ebbe nem érdemes belekötni, megtettek ők mindent a szebb összhatás kedvéért, és annak idején a New York-i klubok közönségének tökéletesen megfeleltek. Mi több, még Lemmy is felkarolta őket, és vitte a bandát egy európai turnéra. (Hiába, a rock’n roll szív…)

...

Bizonyos távolságtartással közelítettem meg a New York-i Spotlights legutóbbi nagylemezét, mivel nem annyira stílusom ez a fajta entellektüel rockzene, de mire a Quintero-házaspár szerzeményeinek végére értem, be kellett látnom, azon ritka bandák egyike ők, akiket folyamatosan nyom a média, és mégis jók. Van ilyen is… Bevallom megtetszett, amit csinálnak, egészen biztosan bele fogok fülelni korábbi munkáikba is, mert eddig jobbára egy-egy zenei videójukkal találkoztam, és azok nem győztek meg igazán. Ez az album teljesen rendben van, annyi hozzá a kulcs, hogy nem kell kilóban mérni a zene súlyosságát, és akkor nem fogjuk kinyomni mindjárt az elején.

...

Kell egy kis életvidám, végtelenül laza ska punk zene? Akkor szerencséd van, mert a Supervillains 2002-ben a semmiből előugorva idepottyantotta bolygónkra névjegyét. A ”Patkók és kézigránátok” a mai napig nem avult el, és valószínűleg soha nem is fog. (Mindkettő hasznos lehet szorult helyzetben – gondolom ez lehetett a címadás mögött) Ha létezik alapvető korong a ska punk történelmében, akkor ez egyike a legfontosabbaknak. Fúvósokkal gazdagon megtámogatott, szemtelen, szókimondó, hanyagul az arcba mászó korong, egész egyszerűen bomba.

...

A Dead Head nevű dán death/thrash formáció kiadványa ugyan csak minialbum, mégis itt a helye a Zenehallgatásban. Már csak azért is, mert pont ide illik a svéd Deadheads lemeze mellé. A kiadvány egy szűk 28 perces egészen kiváló kis anyag. Ugyan nem nagylemez, de legalább nagyot szól! Minden szépet és jót ígér a következő Dead Head albummal kapcsolatban, amely majd  a nyolcadik lesz a sorban. Bizony, a dán banda már 1991-ben jelentkezett bemutatkozó lemezével ( The Feast Begins At Dawn ) ez azonban az akkori iszonyatos mennyiségű thrash anyag között nem keltett feltűnést. Annál inkább ez az idén márciusban kiadott remek kis cucc. Minőségi zúzás, igényes megformálásban!

...

Legutóbb a Hanoi Rocks lemezkritikában említettem, hogy a finneknek a mai napig tartó leágazásai vannak Skandináviában, tulajdonképpen a skandirock műfaj korai előfutárainak tekinthetők. Ennek az ágnak legismertebb képviselői a kilencvenes években jelentkeztek, a Turbonegro, a Hellacopters, a Backyard Babies és társaik által. Most egy olyan svéd zenekarral folytatnám, amelyik szervesen illeszkedik e vonalba, csak nem sikerült akkora ismeretségre szert tennie, mint nagynevű elődeinek.

...

Nem tudom, egy mai zenehallgató számára mit mond, egyáltalán mond-e valamit a Hanoi Rocks neve? Vajon hányan tudnák azonosítani legalább az évtizedet, hogy konkrét albumokról ne is beszéljünk? Egy zenekar, mely elsősorban annak köszönhette hírnevét, hogy a Guns’N Roses tagjai előszeretettel hivatkoztak rájuk mint hatásokra, bár nem annyira a közös zenei gyökerekről volt szó, mint inkább a zenekari image kialakításáról. Slash többször is kijelentette, emblematikus cilinderviseletét Andy McCoy gitárosnál látta először, míg Axl korai hajviselete az énekes Michael Monroe stílusát idézte. Mindezen glam rock stílusjegyek ellenére a Hanoi Rocks kezdeti éveiben még nem igazán volt glam banda, sokkal inkább a punk rock és az alternatív ...

Az úgy volt, hogy amikor Nikodém Pista bácsi betolta az egyik műsorába ezt a zenét, akkor egyből láttam mi a jó. Meg hát ő is mondta. Ebből tudtam, hogy ez nem lesz piskóta, és nem is lett! Bevallom, soha életemben nem hallottam Dozer nevű bandáról, mondhatom a meglepetés erejével hatott rám maga a tény, hogy már 1995 óta léteznek a derék svédek. Fredrik Nordin – ének/gitár, Johan Rockner – basszus, Tommi Holappa – gitár és Seb Larsson – dob – ez a jelenlegi felállás, ami csak a dobos fronton tér el az alapító négyestől. Tehát Holappa és társai jövőre lesznek 30 évesek… Durva. Na, de a lényeg ez a lemezanyag, ami messze nem egy átlagos cucc, érdemes belefülelni.

...

Nézzük dióhéjban az amerikai Stoneground zenekar történetét. A népes létszámú csapat a kaliforniai Concord városban alakult 1970-ben, mégis nagy általánosságban San Francisco-i bandaként jegyzik őket, hiszen az öböl környékének közismert fellépői voltak – amolyan lokális hősök. Államok szerte nem sikerült komoly áttörést megélniük, annak ellenére, hogy ott voltak a tűzközelben. 1971-es bemutatkozó lemezük sem keltett feltűnést a rádiókban, dacára annak, hogy Tim „Big Daddy” Donahue, a közismert DJ és zenei újságíró volt a lemez producere. Az együttes második lemeze még ugyanabban az évben kiadásra került, majd nagyobb szünet és némi átszerveződés után visszatértek 1976-ban a Flat Out koronggal, amelyet még négy ...

Alapvetően ritka a fiatal művészek által készített kortárs jazz megjelenés, hát még az olyan, ahol vibrafonos áll a zenekar élén. Ez a hangszer lassan már csak múzeumokban látható, s a hétköznapi járókelők többsége meg sem tudná mondani, hogy néz ki, miképpen működik egyáltalán. A vibrafon egy olyan xilofon, egészen pontosan metalofon, ahol a fémlapocskák megütögetésével keletkezett hang hosszú függőleges csöveken halad keresztül, majd egy pedál segítségével elektromos úton hajlítható. Ily módon tremolo vagy vibrato hatás is elérhető. Rendkívül sokoldalú hangszer, hiszen a pedálra lépve egészen eltérő hanghatás érhető el egy pillanat alatt.

...

A kanadai Occult Witches is elkészítette idén legújabb albumát, sorban a harmadikat, Sorrow’s Pyre címmel. Jéremie Tremblay gitáros nevét ezúttal nem látjuk az alkotók között, úgy fest a kvintett négytagúra fogyott tavaly óta, a többiek változatlanok: Vnessa San Martin – ének, Danick Cournoyer - basszus, Alec Sundara Marceau – gitár, és Eliot Sirois – dobok. Miután ez az a banda, melyet a Stoner.rock blog, valamint a Zenehallgatás internetes úton közösen meginterjúvolt, magasak voltak az elvárásaim velük szemben és ezt a szintet szépen meg is ugrották. Zenéjük szemernyit sem lett lágyabb, modernebb, poposabb, csak egy kicsit sokszínűbb.

...

Egy újdonság, számomra meglepő történettel. Nyári nagy melegben, rockfesztiválok szezonja alatt megemelkedik nálam is a nosztalgiafaktor, néha egészen távoli emlékcserepek is megvillannak. Ma valamiért elém került egy 4 Non Blondes videó, amiről eszembe jutott, hogy kitudjahányban a Sziget fesztiválon láttam egy jó kis holland bandát, Cords névvel. Ebben egy gyönyörű fiatal csajszi volt a frontember, aki Linda Perry (4Non Blondes) egyik hasonmásának is elmehetett volna. Vörös raszta hajjal nyomult, magas szárú fekete bakancsban, menő cuccban, hát meg kell mondjam, volt mit nézni is, nem csak hallgatni. Na, és a koncert után…

...

Évek óta készülök lemezajánlót írni Jason Newsted első és egyetlen albumáról, amely a nem túl szerencsés Heavy Metal Music címet kapta 2013-ban. Szerettem volna nagyon megadni a módját, és az egekbe emelni ezt a kivételes anyagot, szerettem volna viszonozni mindazt, amit a felvételektől kaptam számtalan edzés közben (nélkülözhetetlen háttérmuzsikáim egyike), buszon, metrón, villamoson való zötykölődések alatt, amikor sokszor egy ilyen zene a túlélés egyik eszköze – azonban akárhogy is nézem, bármennyire is szeretem, be kell látnom, mégsem sikerült túl jól.

...

A mai napon 3 éves a Zenehallgatás blog , egy egyszemélyes, támogatás nélküli, független zenei oldal. Ha úgy tetszik egy műkedvelő ”zenekritikus” saját kis zenei univerzuma. Annak idején szerettem volna szerzőtársakat találni egy olyan platformhoz, ahol nem számítanak a műfaji kötöttségek, sem az évek (hiszen a zene kortalan) ám a hirdetéseimre jelentkező néhány alany azonnal meggondolta magát, amint kiderült, nincs anyagi támogatás a blog mögött. Így maradtam egymagam, mint szerző. Most néhány mondatban áttekinteném az eddigi eredményeket, helyenként zenei videókkal fűszerezve az emlékeket.

...

Egy Torontóban született, görög felmenőkkel rendelkező kanadai énekes/gitáros/rapper Ko Kapches , azaz művésznevén Ko . Már nem annyira fiatal a fickó, hiszen 1986-os születésű, azonban meglehetősen aktív. KO Nation nevű csatornáján rendszeresen közzétesz valami újdonságot, legutóbbi posztja épp egy hónapos, de én most az első lemezét ajánlanám 2009-ből, mert szerintem ez volt eddig tőle a legjobb. A zenéje valami egészen különleges, egyszerre illik rá a reggae és az alternatív rock, a rap és az R&B.

...

Enrico Rava Triesztben született 1939 augusztus 20-án, tehát hamarosan betölti 85. életévét. Valamennyi életrajza megemlíti, hogy harsonásként indult, egészen addig, amíg Miles Davis torinói koncertjének hatására át nem tért a trombitára (1956-ban). Pályafutása alatt több száz hanglemezen közreműködött, igaz, zenekarvezetőként, saját neve alatt alig ötvenen. Nem az a kifejezett törtető, határozott kezű zenekarvezető, inkább a szerényen szorgoskodó fajta, aki az egyenrangú csapatmunka híve. 

...

A Maligno (Ördögi) elnevezésű mexikói doom metal zenekar eredetileg Black Sabbath tribute-bandaként indult 2004-ben, majd a Monterrey környéki srácok hamarosan önálló lemezzel is jelentkeztek 2006-ban. A bemutatkozást még három másik nagylemez követte, sorrendben: Universevil (2008), The Funeral Domine (2011) és Mundo Ciego (2015). Ebben a cikkben ezekről a lemezekről lesz szó. Dallamos mexikói doom metal csípős mártásban a műfaj ínyenceinek!

...

A punk rock elkötelezett híveit megrázta a hír, mi szerint 2024 májusában elhunyt Doug Kane , a The Generators dalszerző/énekese, mondhatnám generátora. Nem gondolnám, hogy Magyarországon sokan hallottak erről a zenekarról, holott 1997-es megalakulásuk óta több mint 20 hangzóanyagot megjelentettek. A felhozatal színvonala kétségtelenül vegyes, annyi azonban bizonyos, hogy Doug kivételesen tehetséges frontember volt. Személyisége annyira eggyé forrt az együttessel, hogy a többiek közmegegyezéssel a feloszlás mellett döntöttek, mondván képtelenség nélküle folytatni. Talán ez még változni fog az évek elteltével, bár ami azt illeti magam is nehezen tudom más hangján elképzelni a régi nótákat. Emlékére most elővettem és leporoltam ...

Nagy örömmel hívom fel a magyarok figyelmét egy szerzői kiadásban megjelent amerikai lemezanyagra, melyet a Connelsville (Pennsylvania) városkában működő Lost Psychonaut adott ki egy hónapja. Ez a négyesben működő urak első hivatalos nagylemeze, mivel a 2020-as saját néven megjelent kiadványuk még csak 5 felvételt tartalmazott bő 30 percben. Most egy 10 tételes hangzóanyaggal próbálnak betörni az európai köztudatba, szerintem nem is reménytelenül. Előre jelzem: ontani fogom a dicsérő jelzőket! Szuper kis rockzene a láthatáron!

...

Az új Hail Spirit Noir lemez megjelenésének apropóján ajánlom első albumukat. Nem elírás, szándékos fanyalgás. A görög zsenik 2021-es Mannequins albuma olyan szinten kiverte nálam a biztosítékot, hogy az idén internetre került új zenéiknek nagyon nehezen sikerült adnom legalább egy esélyt a meghallgatásra, de végül sikerült. Nos, a 2024-es Fossil Gardens legalább megint rockzene, bár köszönő viszonyban sincs a debütalbum zsenijével, sem az azt követő Oi Magoi albummal 2014-ből. Nem is vártam már tőlük ilyesmit. Úgy tűnik az első két kiadványukkal ellőtték minden puskaporukat.

...

Airto Moreira (sz.1941) brazil származású ütőhangszeres is Miles Davis kísérőcsapatában tett szert nemzetközi hírnévre, ezért több szólóalbumával is próbálkoztam, de nálam valahogy egyik sem működött igazán. A Miles oldalán készült felvételek színvonalához, vagy a Return To Forever lemezekhez a saját neve alatt született anyagok véleményem szerint nem érnek fel. Egy érdekes kísérletezés volt ezek között az 1993-as, javarészt improvizatív Killer Bees . Különös kiadvány, nem szokványos jazz, időigényes a befogadása, nyitott szemléletű zenehallgatók számára egy próbát megér.

...

Roberta Flack 1937. február 10-én született, tehát napjainkban 87 éves. Az Észak-Karolinában található Black Mountain a szülővárosa, egy mindössze 8000 fős település, mely természetesen büszke szülöttére, a gospel/soul egyik legismertebb előadójára, akit több alkalommal is Grammy-díjjal és más rangos kitüntetéssel díjazott a szakma. Az énekesnő tehetsége már fiatal korában kitűnt, amikor templomi orgonista édesanyja mellett énekelt Alrington város templomában. 9 évesen kezdett zongorázni, tinédzserként vették fel a Howard Egyetemre, melyet 19 évesen el is végzett, ám apja halála miatt vidéki zenetanításba kellett fognia karrierjének építése helyett. Első lemeze, az 1969-es First Take a korai soul/jazz egyik ma is elbűvölő ...

Amikor 1989-ben a Metal Hammer oldalain egy bizonyos Davy Vain arról beszélt, hogy bemutatkozó lemezükön minden nóta mögött egy nő áll, ez sokak érdeklődését felkeltette. Végre valaki, aki nem beszél mellé! „- Nekem ugyanis a szex a hobbim – vallotta a zenekarvezető – végül is kellemesebb téma, mint autókról írni, nem igaz? ” Az egyik dal szólt erről a partnerről, a másik arról, a harmadik nyíltan leleplezte, hogy hősünk néha letérdel imádkozni, amiért még működnek a golyói. ( Beat The Bullet ) Azóta nem kevés idő eltelt, és a Vain még mindig él és virul. Még mindig működik a … fullánk. De hogy mekkorát szúr? Ez itt a kérdés, erre voltam kíváncsi az új lemez meghallgatásakor.

...

Napjaink egyik legjobb okkult doom metal bandája a 2009-ben San Franciscoban alakult Castle . A zenekari felállás hivatalosan trió, de akik ismerik őket, jól tudják, hogy alapvetően ketten alkotják a magvát ennek a formációnak: Elizabeth Blackwell basszusgitáros/énekes és Mat Davis gitáros/énekes személyében. Ha még pontosabbak akarunk lenni, a torontoi származású Davis már évek óta írogatta dalait, fejben már rég összerakta a zenekarát, csak még megfelelő énekes és basszert nem talált hozzá, amikor egy fesztiválon rábukkant Elizabethre, aki mindkét posztot betöltötte. (Sőt, egy harmadikat is, mint az ilyen esetekben nem is annyira ritka.) Az alkotópáros idén szeptemberben fogja kiadni hatodik nagylemezét Evil Remains címmel. Addig is, ...

Nézzük csak mivel próbálja magát eladni a Fuzzy Grass Toulouseból: „ A 70-es évek energiáját ültetjük át a XXI. századba. Led Zepp dobolás, Kyuss basszushangzás, Pink Floyd billentyűk, Hendrixes gitár, és retro ének.” Szinte tökéletes körülírása a zenekar második nagylemezének, mely 2023 októberében jelent meg, de csak az elmúlt hetekben került a látóterembe. Azért csak szinte, mert ha a nagy király, Elvis Presley nem lett volna, akkor a franciák főzete sem lenne rock’n roll ihletettségű fuzzy, vagy nem lenne ennyire az. Zakkant Elvisek szép számmal előfordultak már ezen a bolygón, például a Zen Guerilla lehet egyfajta párhuzam, vagy a Laughing Hyenas, azonban a franciák nem ennyire egyértelműen koszolnak. A négyes igazán sötét ...

Ahogy a név is sejteti ez egy félkomoly (ha úgy tetszik kissé elmeroggyant) társaság Spanyolországból. S bár Hispania adott már néhány egészen jónevű thrash metal bandát a világnak (Angelus Apatrida, Aggression, Crisix) , ők nem egészen tartoznak ebbe a vonalba. Inkább crossover HC, és méginkább punk rock ez, markáns cséphadarással. Mondjuk, hogy egy olyan punk zenekar, akik szépen tördelik az ütemeket, a hallójáratokat és a sörösüvegeket. Mindeme nyalánkságokon túl még zenélni is tudnak, ami ebben az öszvér-műfajban igazán nem minden együttesre jellemző.

...

A jó öreg thrash metal nem fog kimenni a divatból, mert már rég kiment. Mégis akadnak olyanok, akik ezt nem veszik tudomásul, s élemedett fejjel thrasht hallgatnak, sőt! Thrash metalt játszanak! Bizony, ma, 2024-ben is előfordul az ilyesmi, hála a Mindenhatónak. Itt van például egy egészen kiváló lemez a Mexican Ape-Lord jóvoltából. Őszintén bevallom tudatlanságomat, sejtelmem sincs mire utalhat ez az elnevezés, mi vagy ki lapul a Mexikói Majom-Lord szóösszetétel mögött, mi több erről a bandáról sem hallottam korábban. Pedig az együttes 2012-ben alakult Bostonban, így tehát 12 éves múltra tekinthet vissza. Igaz, hogy ez alatt az idő alatt három nagylemez és egy EP mindössze a termésük, ami nem igazán sok. Ezzel együtt az új lemezük ...

Hát akkor hallgassunk egy kis zenét! És ha már nyár, akkor könnyed kis jópofa lazaság: amerikai ska-punk Indianapolisból! Mégpedig a hét tagot számláló The Operators jóvoltából, akik második lemezüket készítették el éppen. Ebből a hét muzsikusból három fúvós, szóval kivágják a rezet szépen, azaz tolják nekünk a rezet ezerrel. Hozzá adott egy tűzrőlpattant énekesnő, természetesen pepitában és kész is a jamaikai koktél a la’ Operators. Nem is kell ennél különlegesebb hűsítő a pálmafák árnyékában, jólfésült urak és hölgyek erdejében.

...

Akárcsak a Moon Wizard… Egy mellőzött gyöngyszem a stoner rock színes palettájáról. Éppen nem tegnap jelent meg a holland Skallebieter albuma sem, (már idén februárban közzé tették az interneten), de mivel nem fogadta Magyarországon általános örömünnep, érdemes kicsit foglalkoznunk vele. Abszolút kellemes, színvonalas rockzene Urkból. Nem annyira bonyolult a képlet: Sabbath-emlőkön hizlalt, kissé Motorhead-ízű rock’n roll amúgy szőrmentén. Rövid, de velős.

...

A négy tagot számláló Vilify zenekar 2020-ban alakult az ausztrál Newcastle városkában (300 ezres település Új-Dél-Wales államban) és már megalakulása évében elkészítette bemutatkozó EP-jét. Az ötszámos Clarity saját gondozásban jelent meg, ahogy a nemrégiben elkészült Fever Dream is. Dinamikus fiatal csapat valahol az újszerű metalcore és az old school hardcore határvonalán. Felállásuk merőben szokatlan, Kieran Jackson dobos ugyanis három tűzrőlpattant leányzó mögött püföli a bőröket.

...

Nem könnyű tisztán látni az amerikai Johnny Crash zenekar történetében. Egyes források szerint 1985-ben alakultak, másutt 1987 az alapítás éve, de akár így, akár úgy, annyi bizonyos, hogy évekig vártak bemutatkozó lemezükre, ami csak 1990-ben került a boltokba. Akkoriban nagyon ment a Guns ’N Roses, a Motley Crue, az Aerosmith, virágzott a hard rock és a glam, ebből fakadóan ők is megcélozták iránymutatónak minden idők legtutibb hajbandáját, ami nem volt más, mint az AC/DC. Zárjuk rövidre: A létező legjobb AC/DC album, melyet nem az AC/DC készített a Neighbourhood Threat . Egy igazi dögös, tökös, lüktető rock’n roll korong.

...

A Bresciában élő Andrea Van Cleef nevével még nem találkoztam korábban, ez egészen biztos, hiszen megjegyeztem volna. Nem csak a furcsa művésznév miatt érdekes a muksó: alapjáraton igen termékeny. Gitáros/énekes/dalszerző és zenei producer egy személyben. Saját neve alatt megjelenő anyagain túl a Humulus nevű stoner bandával is dolgozott, és ha keresgélünk a dolgai között, azt látjuk, hogy a You Tube tele van az ilyen-olyan alkalomból felvett élőzenés videóival. ( Safari Continental, Black Swamp ) Alapvetően a csendes, elmerengős dark country az ő világa, a minimálra vett hangszerelés, az a bizonyos rozsdás-ráspolyos hang, ami leginkább a nagyközönség számára Chris Rea munkásságát idézi.

...

Maradjunk még egy kicsit Salt Lake Cityben, ahol legutóbb a Moon Wizard kapcsán jártunk, mert úgy tűnik itt nagyon érzik a stoner/doom muzsikát. Míg a Wizard inkább a doom világához áll közelebb, addig az Iota inkább stoner banda, de egyáltalán nem egy tipikus stoner trió. Inkább egy piszkosul kemény, blues alapú rockbanda. Nem annyira könnyen behatárolható a zenei felfogás, meglehetősen szabad értelmezésű zene. A tagok ugyanazok mindkét lemez esetében: Joey Tuscano – gitár/ének, Andy Patterson – dobok, és Oz Yusri – basszusgitár. A recenzió apropóját a március 23-án megjelent Pentasomnia szolgáltatja, de egy füst alatt ajánlanám a Tales című bemutatkozást is, 2008-ból.

...

Let’s get stoned! Már csak azért is, mert szigorú ítészként jártam el a Scorched Oak esetében, úgy illik, hogy ezt valamivel ellensúlyozzam, és bemutassam milyen is a minőségi stoner/doom 2024-ben. Szerencsére nem kell személyesen produkálnom magam (ezt megúsztátok), mivel itt van nekünk a Moon Wizard gárdája Salt Lake City-ből. Ők már leszállították az év egyik legjobb lemezét, nekünk nincs más dolgunk, mint rámozdulni a finom falatokra! Hát rajta!

...

Maga a csoda! Legalábbis ez lehet róla az első benyomásunk. Nathan Tate Davis (1937-2018) Kansas Cityben született fúvós zenész csodálatosan zengő, bársonyos tónusú nyitószáma, a Makatuka (saját szerzemény) feltehetően minden zenehallgatót elvarázsol, aki egy kicsit is fogékony a jazz műfajára. Egy olyan kompozíció bontakozik itt ki 8 perc fölötti időtartamban,  amire a jóval ismertebb Davis is büszke lett volna. Minden jelen van itt, amitől izgalmas, szép, intellektuális kaland a jazz, az már más kérdés, hogy az albumnak nem minden egyes kompozíciója telitalálat.

...

Annak rendje és módja szerint elkészült a dortmundi Scorched Oak második nagylemeze is, mely a Perception címet kapta, pontosan úgy, ahogyan a beharangozó ígérte, de meg kell mondjam, nem durrant nagyot nálam az album. Semmiképpen nem nevezném rossznak, azonban az előző lemezhez képest semmi újat nem hozott, mondhatni ugyanazokat a dalokat kaptuk meg más szöveggel. Továbbra is nagyon tetszetős a keleti dallamvonal, a néhol megosztott, néhol együtt szóló férfi és női ének, továbbra is ott mozog bennük egy kivételes banda, valahogy azonban mintha fogyóban lennének az ötletek. Ezzel együtt a trió megérdemli a figyelmet, mert egyéni hangzásviláguk van, ami ritkaság.

...

Ha a legutóbb tárgyalt Circus Of Power – Magic & Madness album kapcsán megjegyeztem, érthetetlen, miképp nem futottak be ezzel a lemezzel, akkor nem tudom, mit mondjak a szimplán zseniális Mantissa zenekarról? Ők legalább olyan remekművet tettek le az asztalra a Mossy God formájában, és minden szempontból megfeleltek a kor elvárásainak, ehhez képest a második lemezig alig tudtak valahogy elvergődni, majd nyom nélkül eltűntek. Pedig akinek a Circus Of Power, vagy a Love/Hate, esetleg a Mother Love Bone tetszett, annak valószínűleg bejöttek volna az ausztrálok is.

...

Az úgynevezett motoros rock nagyjából a nyolcvanas évek végén gyűrűzött be Magyarországra, elsősorban a The Cult révén, akik Electric és Sonic Temple albumaikkal sokat tettek a műfaj népszerűsítéséért. Hogy hol a hiba ebben a mondatban? Igazából olyan zenei műfaj, mint motoros rock, nem létezik, soha nem is létezett. Angol nyelvterületeken a legritkább esetben mondják: biker rock, vagy motorcycle rock – hiszen ez egyfajta életérzés, nem lehet zeneileg meghatározni. Motoros rockerek persze jelen voltak már a filmeken ősidők óta – még Brando előtt megjelentek – videóklipekben a már említett nyolcvanas évek derekán lettek népszerűek. Lásd Mötley Crüe – Girls, Girls, Girls – mint legismertebb példa.

...

Az Atlantában alakult Blackberry Smoke soha nem tartozott a southern rock jelentős, vagy kiemelkedő zenekarai közé, annyit azonban el kell ismernünk, rendre szállították a hagyományos country rockot az elmúlt 20 évben, és a műfaj melletti kitartásuk elismerésre méltó. Ami engem illet, az idén megjelent lemezük az első, melyet teljes egészében végig tudtam hallgatni. Az a baj ezekkel a mostanra nagypapakorba lépett srácokkal, hogy dalszerző vénájuk nem igazán átütő nótákat eredményez. Mit szépítsük, általában hangulatosan előadják a csontig lerágott Lynyrd Skynyrd, Allman Brothers témákat. ( Ahogy most is. )

...

Ez egy szelíden visszafogott kis hangulatzene, elsősorban azok számára, akik siratják, sőt eltemették a rockot. Akik szerint semmit nem tudnak a mai bandák, csak szánalmasan csipogni. A műanyag-termékek tengerében esély sincs olyan előadókat találni, akik megütik a mércét. Lassan már azt is el kell felejteni, hogy egyáltalán még létezett olyan kor, ahol arra használták (egyesek) ezt a műfajt, hogy mindent kiadjanak magukból. Hiába, nincs mit tenni, Hendrix elment, Lemmy elment, és még hosszan sorolhatnánk… Akik azóta feltűntek, azokat jobb meg sem hallgatni, nincs már se íze, se bűze itt semminek…

...

Ugyan a Zenehallgatás.blog jelmondata úgy hangzik ”Nagylemezekről kis terjedelemben” most pontosan ennek a megfordítása következik. Egy mindössze négy felvételt tartalmazó minialbumról lesz szó, melynek összesen 25 perc az időtartama. Mégis kincset ér. Egy olyan szerzőpárost mutat be az új-zélandi Isaac Chambers és a Dub Princess művésznéven szereplő Megumi Hope személyében, amilyenből manapság alig van már a világon. Igényes könnyűzene természetbarát megközelítésben – műfaji kötetlenséget felvállalva, minden magamutogató póztól mentesen.

...

A korábban tárgyalt Song Of Songs lemezhez képest éppen csak egy árnyalattal halványabb teljesítmény az 1975-ös Love Dance . Szintén figyelemre méltó, kiváló zene, de közel sem annyira szerteágazó, intellektuális kaland, mint néhány évvel korábbi elődje. Ha úgy tetszik sokkal jazzesebb jazz, ami a műfaj ortodox rajongói számára könnyíti a befogadást. A borító a díszes ing miatt funky felfogást, vagy inkább kíséretet sejtet és van is ebben valami, de éppen csak a háttérben duruzsoló finom basszusfutamok miatt. ( Cecil McBee )

...

Tipikus CTI kiadvány, mégsem tipikus CTI kiadvány. A szokásosnál árnyaltabb fúziós jazz a legendás Freddie Hubbard életműből, mely csak szólóalbumból több mint 60-at tartalmaz. A legjobb lemezeit ekkora már maga mögött hagyta a trombitás, itt lényegében saját ötleteit, frazírjait, jellegzetes megoldásait halljuk újra és újra, mégsem lehet ez egy kézlegyintéssel elintézni, hiszen a világ egyik legjobbja volt a hangszerén. A kiadvány egy négyszámos LP formájában került a boltokba 1974-ben, majd a CD megjelenés alkalmával kapott még egy terjedelmes bónuszfelvételt. (A címadó darab egy másik változatát)

...

A holland származású Hans Dulfer (sz. 1940) neve leginkább onnan lehet ismerős, hogy Candy nevű lánya a kilencvenes években mellszélességgel emelkedett ki a női szaxofonos mezőnyből. Annál is inkább, mert nem volt ilyen mezőny. Azért a mellszélességben van valami, de ezt most hagyjuk. A hölgy esetünkben csak annyira érdekes, hogy nevét nagy valószínűséggel szándékosan szőtte címbe az atya, hiszen az 1970-es lemezfelvételek idején már 1 éves volt. Candy felhői, egyszersmint Cukorfelhők – ez volt a muzsikus második szólóalbuma, egyike a hetvenes években készült négy remek lemezének. Az album ékes bizonyítékául szolgál annak a gyakran elfeledett ténynek, mi szerint Európában is lehet minőségi jazzt játszani.

...

Woody Herman Shaw Jr. (1944-1988)

Életének 44 éve alatt az Észak-Karolina államból származó trombitás összesen 35 szólóalbumot készített, közreműködőként csaknem ugyanennyit jegyzett. E számadatokból kiderül: nem vesztegette az idejét. Sajnos az utókor közel sem gondozza annyira emlékét, mint pályatársaiét, a vele készült felvételek így is magukért beszélnek. Ő volt a jazz láthatatlan alakja, az ember aki mindig ott volt, mégsem tűnt fel senkinek. Szerepelt Eric Dolphy oldalán, készített lemezt Art Blakey-vel, Chick Coreával, Joe Zawinullal, Dexter Gordonnal, s többek között olyan korszakos albumokon hallható, mint McCoy Tynertől az Expansions , vagy Bobby Hutchersontól a csodálatos Cirrus .

...

Német fiatalok Duisburgból tökéletesen levették a Red Hot Chili Peppers stílusát. Nem tudom, mit mondjak erre… Tudnak zenélni a srácok, hoztak is idén egy kiváló hangzású funk rock lemezt, csak az nem világos kinek, minek? Talán azoknak, akiknek (hozzám hasonlóan) nem tetszik az újkori Chili, inkább a régebbi lemezeikre szavaznak, a Freaky Styley idejétől kb. a Mother’s Milk -ig. Ekkor még lényegesen vadabb, nyersebb, fésületlenebb volt a mára alaposan felhígult szupersztár brigád, érthető is, ha a hatásuk a mai napig érezhető, de… Ki fogja ezt ma meghallgatni? Hát majd meglátjuk…

...

A csomagolás kissé félrevezető. Hagyománytisztelő blues nótákat sejtenénk mögötte, amelyekben a borítón látható személy énekes-gitáros dalszerzőként van jelen, ehhez képest egy kósza énekdallamot sem kapunk. Tulajdonképpen bluest sem. Csalódás ez? Csak addig, amíg el nem érünk a nyitó téma feléig. Ekkorra már egyértelmű: a fickó elképesztően érzi a jazzt. Gyönyörű, tiszta tónusú, ízléses jazz frázisok, lendületes szólók érkeznek gitárjából. Ha nem is fedezett fel semmi újat, a régit kiváló érzékkel hozta.

...

Még el sem csillapodtak agyamban a párizsi Witchorious remek lemezének hullámai, és már megint itt egy kitűnő francia banda, ezúttal Bordeaux-ból! Nem sokkal korábban lelkendeztem a Blend Of Stones albumáról is, Besanconból, szóval az elmúlt időszakban ez már a harmadik egészen kiváló francia zenekar hibátlan hangzású lemeze. A stílus itt is egyfajta stoner/doom, de annak az elszállósabb, ha úgy tetszik pszichedelikus változata. Nagyon kellemes, pihentető zene, időnként meglepő felütésekkel, csak ajánlani tudom a nyitottabb fülű zenehallgatóknak.

...

Az Exhorder annak idején nem tartozott a thrash metal élcsapatai közé, nagyjából annyi esélyt kaptak, mint a többi más betonszaggató banda, akik szintén Ex-valaminek hívták magukat. Lásd: Exorcist, Exciter, Exumer, Extrema, és persze Exodus. A New Orleansben alakult formáció a kilencvenes években két album után fel is oszlott, na de az nem akármilyen két album volt! Például a  Slaughter In The Vatican minden idők egyik legjobb bemutatkozó lemeze volt ebben a műfajban, amolyan csiszolatlan gyémánt, amelyhez foghatót sajnos a srácok azóta sem írtak. Azonban hosszú évek hallgatása után 2019 szeptemberében Kyle Thomas frontember újra aktiválta magát és egy kellemes visszatérést jegyzett Mourn The Southern Skies címmel.

...

Elsőre nem fogott meg a Párizsban zenélő Witchorious bemutatkozó lemeze. Nem volt szimpatikus sem a név, sem a borító, a jegelés fő oka pedig a doom metal műfajhoz való kissé rugalmatlan viszonyulásom volt. Nem ez a terület az, ahol nagyon kedvelném a modern ízeket, márpedig itt ilyesmiből bőven akad. Szerencsére nem passzoltam el teljesen a február 16-án megjelent anyagot, mert amikor a második esélyt megadtam neki, már szépen működött. A tradíciók alapján ennek a triónak is a Sabbath/Pentagram/Electric Wizard örökségét kellene ápolnia – és ezt egyébként meg is teszik – de már hallhatóan tetszik a srácoknak a Gojira/Tool féle kísérletezőbb világ is. Na, pont ettől érdekes az album!

...

Chico Hamilton (1921-2013) két lemezét már ajánlottam a zenehallgatók figyelmébe, most következzék egy olyan album, mely nem igazán a zenekarvezető ténykedése miatt kiemelkedő. A lemezanyag elsőszámú érdeme Larry Coryell (1943-2017) bemutatása a nagyközönség számára. A gitáros még csak 23 éves volt, amikor 1966-ban stúdióba vonult a sztárnak számító dobos oldalán, és ebben az időben egyszerre szerepelt saját zenekara a The Free Spirits tagságában, valamint Hamilton mellett. A lemez kiváló! Ugyan nem hallhatunk csemegének számító dobos villanásokat, sem szólót, sem egyéb ritmikai különlegességet, (sőt, azt sem mondanánk meg, hogy egy dobos kiadványát halljuk), mégis zseniális a maga nemében, mert már ’66-ban a jazz és a rock ...

Vannak a kemény zene történelmében méltatlanul ismeretlen, többre hivatott csapatok és a mai napig kevés figyelmet kapott, óriási kiadványok. Ezek egyike a dán Konkhra (Conqueror) harmadik nagylemeze a Weed Out The Weak . Egy kissé mindegyik Konkhra kiadvány ide tartozik, de talán ezek között is a legszínesebb a szóban forgó. Fontos, hogy 1997-ben járunk, valamivel a Soulfly előtt, de már a Sepultura Roots albuma után. A kezdeti szigorú thrash csapások több irányban fejlődésnek indultak, s ezek közül egy a népi/törzsi gyökereket célozta meg fő hatásként.

...

Komoly mulasztást igyekszem pótolni a Dortmundból származó Scorched Oak bemutatkozó lemezének ajánlásával. A Withering Earth annak idején elkerülte a figyelmemet, sőt, nagyon úgy néz ki, hogy az összes magyar rockzenei platformét is, holott ezek száma nem kevés. Az anyag még nem évült el, inkább nagyon is aktuális, hiszen éppen küszöbön a folytatása. A március 22-én megjelenő, Perception című második albumnak a csapat tagjai előre közzétették a borítóját, sőt egy beharangozó nótát is bemutattak róla, ez vezetett el ehhez a kiadványhoz. Néhány nap alatt klasszikussá érett a szememben ez a lemez, nem kis izgalommal várom tehát a márciusi megjelenést.

...

Queercore címke alatt futó erőteljes punk rock trió Londonból. A három harcias hölgy 2019-ben adta ki bemutatkozó demóját, melyet néhány kislemez, valamint a kötelező jellegű klubturnék után a debütáló lemezanyag(ocska) követett február 16-án, azaz tegnap. Nem könnyen behatárolható, mégis könnyen befogadható dallamos rockzene hallható a 9 nyúlfarknyi nótát jegyző kiadványon. Ritka manapság az ennyire markáns arculattal bíró komplett női zenekar, ezért (is) figyelmet érdemel a bemutatkozás, no meg tudnak zenélni is, ami szintén nem lebecsülendő dolog!

...

Corey Harris (sz. 1969) amolyan blues újítóként jelentkezett a kilencvenes években, egészen pontosan 1995-ben, de az igazság az, hogy nem sok olyan vonást tudott belevinni e műfajba, amitől azonnal megjegyezték volna a nevét. Ma már, elsősorban Scorsese blues-sorozatának köszönhetően nem cseng ez a név teljesen ismeretlenül a blues kedvelők számára, és a diszkográfia is bővelkedik remek nagylemezekben, ezek azonban nem követték egymást futószalagon. Ha visszanézünk erre az életpályára, azt látjuk, hogy inkább a kétezres évek második felében indult be nála a szekér, egészen addig három-négy év is eltelt egy-egy kiadvány között. A szóban forgó nagylemez, a Downhome Sophisticate is még az útkeresés fázisában mutatja be a szerzőt.

Ha már szóba került a Sodom – Sadom nevek hasonlósága, akkor most ide kívánkozik a ? nélküli Therapy is, San Diegoból. Hogy nekik van-e valami közük a  Therapy? gárdájához, arra így kívülről nehéz választ adni. Pusztán zenei azonosságokat nem látok körvonalazódni, bár a maga idejében, amikor a Therapy? első videója megjelent az MTV képernyőjén (Screamager), az legalább olyan szuperszonikus löket volt, mint amilyeneket az amerikai Therapy produkál manapság, ám az idő halad, s mára az észak-írek punk rock zenéje tűnik kismacska nyávogásnak. Mármint ahhoz képest, amit az amcsik nagymacskája művel.

...

Ha azt mondod Sodom, azt mondom Sadom . A két zenekar között mindössze egy betű a különbség, sőt még annyi sem, ha a szó eredeti jelentését vesszük alapul. Ez mindkét esetben Szodoma városát jelöli. További azonosságok, mindkét zenekar trió felállásban működött, s bár a német thrasherek minden szempontból messzebb jutottak, mégsem érdemes lekicsinylő mosollyal elintézni a brazil rockerek dolgozatát 1992-ből. A Sadom egyáltalán nem thrash metalban utazott, hanem egyfajta fura ötvözetét keverték ki a punk rocknak, a rock’n rollnak és a klasszikus kemény rocknak. Tömény intenzitásában ez a lemez bármelyik Sodom lemezzel felveszi a versenyt, különösen ami a gitárszólókat illeti…

...

Tessék, erről beszéltem, amikor a különféle zenei toplisták tartalmának sorrendiségét megkérdőjeleztem. Csakugyan azok voltak a legjobb lemezek 2023-ban, melyeket jól ismert kiadók jól ismert bandái, esetleg frissen startoló üdvöskéi adtak ki? Vagy a titokzatos ismeretlenségben lapuló rejtett kincsek? Az olyan anyagok, mint amilyen például ez a fantasztikus bemutatkozás volt a Blend Of Stones csapatától, a franciaországi Besançonból. Nem hinném, hogy akár a stoner/doomra szakosodott portálok előkelő helyre rangsorolták volna őket – miközben kifogástalan nótákat hoztak, hibátlan megszólalásban.

...

Rahsaan Roland Kirk (1935-1977) azon ritka jazz muzsikusok egyike volt a zenetörténelemben, akiket szinte lehetetlen egyetlen alműfaj képviselőiként megjelölni. Bár a legtöbben avantgarde/free felfogású fúvósként ismerik, terjedelmes életművének egészen eltérő darabjai is vannak. Egyik-másik lemeze annyira szélsőségesen különbözik egymástól, hogy ezeken lehetetlen megnevezni játékáról magát a szólistát is. A közönség leginkább a Jethro Tull által is újrafelfedezett I Talk With The Spirits albumot ismeri tőle, esetleg a Rolling Stone magazin által is rangsorolt Blackness -t, azonban erről a fantasztikus latin kiadványáról úgyszólván semmit nem lehet olvasni, holott zseniális.

...

Teljesen véletlenül a helyszín ismét Cincinnati, Ohio. A zene azonban teljesen más, mint az Ironleaf esetében, már csak azért is, mert a hetvenes években járunk, annak is a vége felé. A fő különbséget azonban nem a két eltérő korszak jelenti, hanem a zenei műfajok különbözősége. Míg az előbbi egyértelműen a doom ihlette kemény rock képviselője, sok évvel korábbi pályatársai amolyan morbid zenei színházat adtak elő a Hair, a Rocky Horror Picture Show és a korai Alice Cooper modorában.  

...

Nem igazán érdekelnek az egyszemélyes produkciók, szívesebben követem zenekarok, vagy dalszerző/énekesek munkásságát, ennek ellenére néha belefutok egy-egy ilyen anyagba, és ami jó, az jó. Az igényes zenét el kell ismerni. Semmit nem von le az anyag értékéből, ha mögötte egy személy áll, sőt. Nem kis munka összehozni így egy teljes albumot, még akkor is, ha az nem éri el a 30 percet sem, és voltak segítők a stúdióban. Az Ironleaf (Vaslevél? Pff… ezt esetleg át lehetne még gondolni) szülőatyja és alapító embere a titkozatos Kevin Hartnell , Cincinnatiból. Soha nem hallottam róla, és még egy fotót sem leltem sehol. Nem számít. A zene régivágású hard rock, ami a doom felületét is karcolgatja. Hét nagyon jól sikerült nóta, ...

Valamikor réges-régen talán a Digable Planets, a De La Soul és az Arrested Development fektették le annak a jazzy hip-hopnak az alapjait, amiben a Connecticutból származó, de már első lemezének megjelenése idején is Kölnben élő Akua Naru alkot. Igényesen kidolgozott, rendkívül sokszínű hangszerelés, finoman visszafogott, helyenként sejtelmes hangszín, mely már-már álmodozó hangulatú, mégis pillanatok alatt tud harsányabb tónust ölteni, ahogy a zenei áramlás megkívánja. Nagyon ritka a zenei világban az ennyire kifinomult hangzás, a minden elcsépelt szólamot mellőző, egyediségre törekedő produceri munka.

...

Hempress Sativa minden látszat ellenére valóban jamaicai. Nem csupán úgy néz ki és úgy énekel mint a jamaicaiak, de ott is született, sőt állítólag ott is él Jamaicában, már amikor nincs éppen koncertkörúton. Rengeteg hozzá hasonló nevű reggae-hercegnő működik manapság, például Hempress Divine, vagy Empress Divine, ezekkel nem szabad őt összetévesztenünk, mert a külső megjelenés talán hasonló, a tartalom egészen már. Hempress Sativa a reggae/pop lágyabb vizein utazik ugyan, dalainak mégis sajátos zamata van, ráadásul nem csak énekelni, rappelni is tud.

...

A Time Will Pass a Cambridge-ben alakult Spriguns harmadik albuma, és annak ellenére, hogy olyan nehézsúlyú profik közreműködtek itt, mint a hangszerelő, Robert Kirby (ki jelentősen közreműködött Nick Drake munkásságában) és Sandy Roberton producer, mégis ez lett a legkevésbé sikeres. A sikertelenség részben annak tudható be, hogy ekkor már érezhető volt náluk a lelkesedés hiánya – ezt maga Mandy Morton énekes és zeneszerző is elismerte. Ennek ellenére ez egy érdekes lemez, a korai folk rock kedvelői számára értékes lehet, mert az első két Spriguns lemez akusztikus hangszerelése itt már nem volt jelen. Elektromos gitár és hegedű játszotta a főbb dallamokat, akárcsak a Fairport Convention esetében.

...

„ A francia Rahmann együttes első és egyetlen kiadványa remekmű. Egy igazi klasszikus - a world jazz/fúziós rock legfinomabb keveréke egy kivételes zenészcsapattól, akik értették mesterségüket. A zene olyan színes és összetett, mint a borítón látható szivárványszínű ábra, amely a zenekarvezető/zeneszerző, Mahamad Hadi algériai származását tükrözi. Valójában az itteni számok inkább a prog rock zeuhl ágához sorolhatók, mint a fúziós jazzhez. Mahamad gitáron, fretless gitáron és olyan egzotikus hangszereken játszik, mint az oud, a buzuki és a snitra.

...

Visszatekintés a kilencvenes évekre. A Southern Special nevű budapesti zenekar 1993-ben robbant be az élvonalba ”Ne fogadjon senki rám” című lemezével. A csapat ekkortájt arról híresült el, hogy egy az egyben levette az AC/DC stílusát, és magyar szövegű piás, csajozós, motoros hangulatú nótákat írt. Igen rövid idő alatt máris az élvonal zenekaraival, a Sing-Singgel, a Sex Actionnel együtt lépett fel, és jelen volt többek között a Sziget fesztivál első felvonásán is. Öt szép évet le is tudott a csapat, mielőtt 1997-ben feloszlott volna, de ekkor még egy nagylemeznyi muzsikát itt hagyott az utókor számára. Ellentmondásos tény: amikor végre elhagyták a nyilvánvaló AC/DC utánzást, és izgalmasan vegyítették a grunge ...

A Vulkan nevű svéd zenekar harmadik lemeze 2020-ban egyetlen magyar fórumon sem lett kritika tárgya. Megjelenését is mindössze a Fémforgács tette közkinccsé, néhány soros jellemzés kíséretében. Kár, mert az anyag olyannyira sokszínű, erőteljes és izgalmas, ami még a prog metal/prog rock berkeiben is ritkaság. Hogy ez most metal, vagy inkább „csak” rockzene, erre feltehetően maguk a tagok is nehezen tudnának válaszolni. Vizsgáljuk meg tüzetesebben a kiadványt, hátha a ma embere is talál rajta érdekes és értékes felvételeket.

...

A jelenleg is aktív, terjedelmes diszkográfiával rendelkező Bennie Maupin (sz. 1940) életében viszonylag kevés számú szólóalbumot adott ki, szám szerint hetet. Az ő nevét így elsősorban Miles Davis és Herbie Hancock lemezeiről ismerhetjük. A Bitches Brew felvételein basszusklarinéton közreműködő zenész rendkívül sokoldalú muzsikus, szaxofonon és fuvolán is előszeretettel játszik. Az 1978-as Moonscapes lemezen mindhárom fúvós hangszerén hallható, sőt billentyűn és marimbán is közreműködik. Miután szólólemezei közül kizárólag ez nem kapott a mai napig angol nyelvű Wikipédia szócikket, érdemes egy kicsit közelebbről megvizsgálnunk.

...

Egy teljesen eszement kis olasz kompánia kér bebocsátást a magyar füleken át a szívekbe, Genovából. Az enyémbe nem, mert már ott vannak. Szintén a tavalyi év termése volt az elképesztő nevű társaság sokszínű lemeze. Egy olyan üdítően zavarbaejtő cucc ez is, amit nagy hirtelen nem lehet hová beszuszakolni, és még sokadik meghallgatás után is tartogat izgalmakat. Érdemes vele megismerkedni, már csak azért is, mert január 26-án az S8 underground klubban lépnek fel Budapesten. Alteros-hisztérikus női énekeses doomos örvénylés, sok-sok furcsa behatással.

...

Csak mosolygok a zenei fórumok 2023-as "Év legjobbjai" összeállításain. Nem mintha nem lenne ezek között jó album, mindössze a címszó elgondolkodtató. Közzé lehet tenni év végén egy ilyen kijelentést? Kiadhatunk egy mértékadó listát, ami alapján zenekedvelők sokasága alkot magának egy képet az adott periódusról? Minden zenei szakembernek tudnia kell, akkora léptékű lett mára a világ zenei termelése, amit képtelenség feldolgozni. Bölcs lenne a címszavak végére odailleszteni egy kis kiegészítést: Az év legjobb lemezei – azok közül, amelyeket ismerünk. Ott volt például december elején a német Bloodflowers zenekar bemutatkozó albuma, a Nebula.

...

A hetvenes években nagy divat volt ismert és kevésbé ismert bandák tagjaiból supergroup címkével alkalmi társulásokat létrehozni. Ennek legismertebb példája talán a Cream, vagy a Blind Faith. A szóban forgó trió közel sem volt ennyire híres, mindössze két stúdióalbum és egy koncertfelvétel adja vissza működésüket, de ezek alapján teljesen egyértelmű, hogy nagyvadak voltak. A doboknál a kanadai Corky Laing (Mountain) szerepelt, a basszusnál a skót Jack Bruce volt a Creamből, míg a gitárt Leslie West kezelte, szintén a Mountain zenekarból. 1974-es élő felvételük nagyon nyers, erőtől duzzadó rock anyag, a gyűjtők polcára való kiadvány.

...

Szintén még a tavalyi év termése volt Ghalia Volt legutolsó nagylemeze a Shout Sister Shout . Egy pörgős, vidám, bulizós blues rock album. Pont ez volt vele kicsit a gondom. Nyilván hülyeség, mégis jobban kedvelem, ha a blues lassú és szomorkás. Igaz, nem vontatott, három akkordot ismételgető blues balladákra gondolok, hanem középtempón hömpölygő, méltóságteljes dalokra, mint amilyen itt az Insomnia volt. (Hogy máris a közepébe csapjunk a lecsónak) A lemez gerincét nem ilyenek adják, inkább a modernebb felfogású, tempós darabok, igen harapós gitárszólamokkal, lévén a hölgy szólógitáros-énekes, nem is akármilyen! Gyertek velem Ghalia világába!

...

1999-ben hallottam először Rickie Lee Jones nevét egy svájci úriember szájából, Locarno belvárosában, de ne szaladjunk ennyire előre… Kicsoda Rickie Lee Jones? Soha még nem találkoztam olyan magyarral, aki hallott volna róla, miközben meghatározó alakja volt elsősorban a Los Angeles környéki underground mozgalomnak. Az 1954-es születésű, csinos szőke dalszerző/énekes hölgy többek között olyanok társaságában forgott, mint Tom Waits, vagy Robin Williams. Pályafutása alatt 15 stúdióalbumot készített, az elsőt még 1979-ben, az utolsót éppen tavaly, 2023-ban.

...

Az egyetlen Red Hot Chili Peppers album, amit hajlandó vagyok végighallgatni. Sőt! Szeretem. Hihetetlen nagy zene ezektől a bohócoktól, akik 1989-ben még komolyan vették a bohóckodást, legalább annyira zenében adták vissza a bennük rejlő kreatív energiákat, mint külsőségekben. És ami a legfontosabb: kerülték a slágereket! El tudjuk ma ezt képzelni róluk? Nagyon messze eltávolodtak már a gyökereiktől, csak nyomokban emlékeztetnek egykori önmagukra. Pedig mekkorákat játszott itt Mr. Balsary a basszusgitáron, az valami embertelen. Tényleg hallani kell!

...

Nem gondoltam volna, hogy az év első izgalmas lemezmegjelenésére nem kell hónapokat várni, hiszen a január általában a lázas stúdiómunkálatok időszaka, de meglepő módon már az év első napján kaptunk egy érdekességet. A Temporal Driver nevű négyes súlyos minőségi muzsikát szállított le egyenesen Denverből. Jó ízléssel összerakott vegyes felvágottat készítettek, aminek az alapja doom metal, azonban ezt az alapot alaposan átformálták. A Pink Floyd-szerű hipnotikus szövegmondást death metalos hörgésekkel, pszichedelikus lebegtetéssel teszik változatossá. Remek kezdése ez 2024-nek.

...

Hogy mikről maradtam le 2023-ban… Például a lengyel Narbo Dacal első nagylemezéről, mely az Elysium Now címet viseli. A zenekar székhelye Krakkó, három tagot számlál, és nagyrészt a basszusgitáros/énekes Eliza szerzeményeire, valamint nem mindennapi énekelőadásaira épül. A koncepció náluk is a boszorkányosdi, mint oly sok stoner/doom bandánál, de legalább nem a legelcsépeltebb közhelyeket puffogtatják egymás után, sem zenei értelemben, sem a szövegek tartalmára vonatkozóan. Ez messze nem egy átlagos formáció, olyan munka van ebben a debütáló korongban, hogy ámulat és bámulat!

...

Nagyon komoly kis stoner albumot hozott össze az Omega Sun gárdája, akik tőlünk nem messze, Szlovéniában működnek. Már csak azért is érdemes egy lemezajánlót szánni nekik, hátha kedvet kapnak elkalandozni egészen Budapestig. A bandára teljesen véletlenül bukkantam rá, a román Roadkill Soda videói között böngésztem, amikor váratlanul elém ugrott a Roadkill című anyag. Megér egy pörgetést az album, mert nagyon komoly minőségű brusztolás, senki meg nem mondaná, hogy nem egy élvonalbeli stoner/doom csapatot hall – mondjuk 1993-ból.

...

Falun élnek a The Sensitives tagjai, de ezzel a szójátékkal ők nem tudnának mit kezdeni, hiszen svédek, és véletlenül (vagy sem) a lakóhelyük Falun. Tehát magyarul úgy lenne helyes, hogy Falunon, esetleg Falunban élnek az Érzékenyek. S hogy mire érzékenyek? Elsősorban a szexuális szabadságra, mivel ugyanahhoz a gender-punk vonalhoz tartoznak, mint az RVIVR vagy a Bad Cop/Bad Cop. Nem vagyok a stílus elkötelezett híve, ugyanakkor nem is zárkózom el tőle – ha jól csinálják. És ebben a trióban van spiritusz!

...

A helyszín ismét Mexikó, de ez már valóban folk zene, ahogy azt a borító is sugallja nekünk. Talán a karácsony előtti napok valamelyikére kellett volna időzíteni a lemezajánlót, mert van az egésznek egy békebeli, üdítően tiszta hangulata, mondhatni gyermeki bája, de ez egészen biztosan működni fog ünnep után is – az arra fogékonyaknál. A hangszerelés tulajdonképpen fel van sorakoztatva a borítón, annyi a kiegészítés hozzá, hogy valamennyi hangszeres énekel is, mégpedig természetesen az anyanyelvén. Zeng és bong az egész szoba, mondhatni belép a nappaliba a dzsungel, amikor a Folkloristák rázendítenek.

...

A mexikói Habak sok tekintetben mutat hasonlóságot a legutóbb tárgyalt Helga nevű svéd-angol zenekarral, azonban ezek a hasonlóságok nem kizárólag zeneiek. Esetükben is fiatal, szinte még kölyökkorú előadókról beszélhetünk, a frontember szintén egy karizmatikus hölgy, és a dalok spanyol nyelvezete szintén ad némi világzene/folk beütést a lemezanyagnak, de ők sem játszanak folk metalt, sem pedig folk rockot, és a műfaji megjelölés náluk is feladja a leckét a kritikusoknak, ezért ők rövidre zárva csak annyit mondanak: Csináld magad PUNK! Ennyi!

...

Nehezen körülírható, könnyen befogadható zenei albumot tett közzé a Helga Gabriel énekesnő vezette Helga zenekar, illetve a Season Of Mist kiadó november 24-én. Ezt a lemezt előszeretettel címkézték fel folk metal jelzővel, sőt progresszív metal besorolást is kapott, miközben ők maguk inkább a post-metal, hard-pop elnevezést érzik helyénvalónak, de az igazság az, hogy mindezekből van bennük egy kicsi. Metalból éppen csak annyi, hogy néha megdörrentik a hangfalakat, szaggatott riffekkel színezik a dalokat, alapvetően mégis könnyűvé, sőt könnyeddé teszi a kiadványt Helga kristálytiszta, álomszerűen hipnotikus éneke.

...

Karácsonyi ajándékként megkaptuk az ünnepekre a kaliforniai Max Boogie Overdrive első lemezét. Félig-meddig poénbanda, már ami a külsőségeket illeti, négy szebb napokat látott, régebbi bútordarab találta ki magának ezt a frappáns nevet és zenekari koncepciót, amit nem szabad teljesen komolyan venni, és akkor működik! A zene a borító alapján egyfajta pszichedelikus stoner metal lenne, csakhogy ez nem egészen így van. A tudattágítás eszköze náluk leginkább a szimpla hard rock, ezt viszont tényleg jól csinálják, meg is követelte nálam a lemez az újrajátszást, és másodszorra is kellemes pillanatokat hozott, érdemes néhány mondatot szánni rájuk.

...