A Sleepytime Gorilla Museum egyik alapító tagja, Carla Kihlstedt hegedűs/énekesnő vezetésével alakult meg a Book Of Knots 2003-ban, New Yorkban. Az SGM-nél jóval súlyosabb, beborultabb, ipari hangzású, fémes zenét játszottak, dark underground hatással. A vokális darabokban az Elysian Fields hatása érezhető. Finom jazzes elemek éppúgy megtalálhatók bemutatkozó lemezükön, mint idegborzoló nyüstölések, nagyjából olyan váltásban, amit még el tud viselni egy edzettebb hallgató.

...

Ha körülnézünk az interneten Sleepytime Gorilla Museum ügyben, akkor azt látjuk, hogy a magyar oldalakon legfeljebb említés szintjén találkozunk ezzel a névvel, elemzésbe, vagy lemezkritikába mindeddig senki nem vágott bele. (Én sem fogok.) A műfaji megjelölés a lehetetlennel határos, hiszen az 1999-ben, Oaklandben alakult társulat feladta a leckét rendesen a kritikusoknak és hallgatóknak egyaránt. Leginkább Frank Zappa örökségét folytatták szerteágazó, sehová nem tartó, semmilyen skatulyába nem illő zenéjükkel.

...

Ez volt az a lemez, mellyel Yusef Lateef , a szelíd óriás végképp belopta magát a szívembe. Népes társaság élén masírozott be 1976-ban a New York-i Regent Sound stúdióba, hogy szokása szerint marháskodjon egyet, s a fárasztó munka meg is hozta gyümölcsét. A mai napig friss, időtlen rockzenét alkotott (ha ez volt a szándéka, ha nem) , telepakolva jazz szólókkal, és teljesen elképzelhetetlen, agyament poénokkal. Igazán nem szívesen lövöm le ezeket, valahogy mégis érzékeltetni szeretném, mennyire kitágította a határokat:  báránybégetés, marhabőgés, illetve frappáns illetlenkedések sorozata – szinte az összes felvételben! Legalább annyira szeretett hülyéskedni, mint fuvolázni. Sőt! Talán ez utóbbit jobban.

...

Van sok unalmas tucatrock banda szerte az államokban, de még mindig onnan jönnek a legszebb meglepetések. A The Bronx esetében minden rendhagyó. Az image, a zene, az egész jelenség. Kezdjük a névvel: Az csak természetes, hogy esetükben Los Angeles a színhely, a műfaj pedig… mi is? A jól értesültek valószínűleg kapásból előkotorják a hardcore címkét, a még jobban értesültek közbevágnak, hogy punk ez, nem más, akik viszont értenek is hozzá, csak hümmögnek… Pedig mindegyiknek igaza van, csak másképpen. Szóval pont olyan zenekar ez is, mint a többi, csak kicsit más.

...

Csodálatos, gyönyörű, káprázatos album az 1949-es születésű Chico Freeman életművéből. A szaxofonos hivatalos diszkográfiája kerek 30 szólólemezt jelöl, ez a sorban a második, nem sokkal a bemutatkozást jelentő A Morning Prayer (1976) után. Azt a korongot is jó szívvel ajánlom a rendhagyó felfogású jazz kedvelőinek, de az igazi kedvenc ez tőle. Itt kicsit más a felállás, mint ami a debütáláskor volt, és valahogy az arányokat is jobban eltalálták. A fő érdem a zenekarvezetőé, azonban társai is tökéletesen érezték, mit is akar Freeman kihozni ezekből a felvételekből.

...

Mindig örömteli pozitív gondolkodású alkotók munkáit népszerűsíteni. Az Outright nevű, énekesnővel felálló hardcore zenekar Melbourne környékén készítette második nagylemezét, a Wurundjeri őslakosok földjén (ezt ők írják Bandcamp oldalukon), ezért a kiadványt nekik ajánlják. Együttérzésüket és szolidaritásukat fejezik ki mellettük azon sérelmek miatt, amiket a múltban elkövettek velük szemben. Itt az ú.n. aboriginal benszülöttekről van szó, akiket az európai gyarmatosítók Yarra névvel jelöltek meg a közeli Yarra folyó miatt, mely mentén éltek.

...

Annak ellenére, hogy a rockzene sterilizálódása megállíthatatlan folyamatnak tűnik, az is nyilvánvaló, hogy soha nem volt annyi jó rockbanda, mint manapság. Ez a furcsa ellentmondás azonnal előtűnik, amint elkezdünk kicsit keresgélni bármilyen rock gyökerű műfajban. Azt fogjuk tapasztalni, hogy minden jelentős régi nagy bandának több ezer mai követője van, és szinte naponta jelenik meg egy olyan lemez, ami hangzásában, tartalmában alig marad el az örökérvényű alapművektől. Az egyetlen szépséghiba azonban jelentős: ezek a csapatok, ezek a lemezek szinte láthatatlanok.

...

Chico Hamilton (1921-2013) amerikai jazzdobos azon kevesek közé tartozik, akik Los Angelesben kezdték pályájukat, majd New Yorkban fejezték be karrierjüket. A zenekarvezető már korán, az ötvesen évek elején prominens west coast előadónak számított, így kissé meglepő volt, amikor 1965-ben hátat fordított szülővárosának. A zenetörténelem sokat gazdagott ezáltal, hiszen új muzsikusokat vonzott be, akik közül nem egy később szép karriert ért el, de azt már sosem tudjuk meg, mi lett volna, ha marad a régi gárdánál.

...

Az egyetlen ok, ami miatt nem könnyeztem meg a spanyol Cachemira második, idén megjelent nagylemezét az, hogy kenyerem javát már megettem, s elég sokféle zenét hallottam már. Na de édesapám, így nyomatni a rockot 2022-ben!!! Azért ez mégis valami! Hiszen manapság ez a műfaj (mely örök és elpusztíthatatlan) nem tartozik a legnépszerűbbek közé. A hetvenes évek elején, hatvanas évek végén volt a zenitjén, de megkockáztatom akkor sem termelt ki túl sok ilyen kaliberű lemezanyagot. Ha ez a három jómadár Barcelonából akkortájt adja ki ezt a korongot, annak lett volna csak visszhangja!

...

Ohhh… Minden ízében szépséges groove metal album bukkant fel Brazília őserdeiből a napokban. Még annyira friss az anyag, hogy a hazai fórumokat – szokás szerint – messze megelőzöm ezzel az ajánlóval, bár ez még nem is lenne akkora baj, csak legalább foglalkozzon valamelyik velük, mert nagyon megérdemlik. Nyilván ma már annyira elment extrém irányba a fémzene, hogy az ilyen ódivatú döngölésre a mai fiatalok nem kapják fel a fejüket, csakhogy a piac nem csupán a tizenévesekre épül, s azok az arcok, akik annak idején arcukba kapták a Panterát, a Machine Head-et, a Prongot, és társaikat, most bonthatnak egy palackkal kedvenc italukból, mivel a Mothercow is letette a névjegyét!

...

Senkit nem szeretnék megbántani, akinek éppen a spirituális afro-jazz a kedvenc műfaja, ezért csak a tényszerűségre szorítkozom: nálam ez ugyanabba a kategóriába tartozik, mint a pihentető popzene. A háttérben nagyszerűen működik, részleteiben egyszerűen képtelenség sokáig figyelni rá. Túlságosan sematikusnak tetszik, mintha ugyanazokat a köröket róná egy futó újra és újra. A tizedik kör után már nem érdekes a táj, akármilyen szép is a környezet, a park, a folyópart, stb. Persze nem mindegy, hogy a lakótelep körül nyargalászunk, vagy mondjuk a Dunakanyarban. Ugyanez a zenére lefordítva: Pharoah Sanders , Sun Ra és Coltrane ötleteket vittek ebbe a sémába, követőik - mint a szóban forgó szaxofonos is – gyakran beérik a ...

Legkedvesebb zenei műfajaim a jazz, a rock, valamint a metal különböző leágazásai, ennek ellenére úgy gondolom, időnként popzene is kerülhet a zenehallgató asztalára. Olyan lemezek is kellenek, melyek nem hordoznak komoly eszmeiséget, szinte nem mondanak semmit, csupán halkan duruzsolnak a háttérben, ennyi elég. A funkciójuk alapvetően a lazítás, addig is kitöltik az időt, amíg egy fejhallgatós anyag kerül terítékre. A magam részéről azt tartom, ez a fajta popzene akkor értékes, ha részben, vagy egészben megegyezik a hangszerelés egy rockbandával. Másképp fogalmazva: igényes a megszólalás.

...

Herbert Jay Solomon , azaz Herbie Mann munkássága kiapadhatatlan forrása a fuvolás jazz kedvelőinek. (Hasonló kaliberű csöves volt Yusef Lateef vagy Paul Horn is) A részben magyar származású Herbie Mann diszkográfiája 1954-ben kezdődik és 2004-ig, a Beyond Brooklyn lemezig tart. Ha egy gyűjtő kizárólag az ő lemezeire specializálódik, tekintélyes kollekcióra tesz szert, amennyiben az összes kiadványt beszerzi. És ha belegondolunk, micsoda zenék ezek! Irigylésre méltó pályafutás maradt a fuvolás után. Ennek egyik darabja az 1959-es African Suite. A lemez valójában Johnny Rae vibrafonos és Herbie Mann közös lemeze, ha úgy tetszik szerelemgyermeke.

...

Mindössze néhány perc telik el a teljesen ismeretlen  Mano De Mono  zenekar bemutatkozó lemezéből, és máris széles vigyorral nyugtázza a hallgató: - Ez az! (Már amennyiben kedveli az illető a kövér riffeken hízlalt, súlyos rockmuzsikát) Még néhány perc, a fej automatikusan bólogatni kezd, a talp dobogja az ütemet, legszívesebben máris ott lennénk a Szardínián működő srácok valamelyik koncertjén, mondjuk Cagliariban, Sardignában, vagy akárhol ezen a csodálatos szigeten…  Kék tenger, barnára sült lányok, dübörgő rockzene, szinte sok is a jóból!

...

Léteznek a zenetörténelemben álljon meg a menet kategóriás, több mint megosztó lemezek és előadók. Egy ilyen zenekar még ilyenebb albumáról lesz szó az alábbiakban. Erre minden további nélkül képes lennék szívrepesve 10 pontot adni - és a döntést megindokolni -, majd adott esetben 0, azaz nulla ponttal porig alázni. Attól függően, éppen milyen hangulatban talál a kiadvány, illetve a szóban forgó zenekar, a leginkább San Francisco utcáin ismeretes   Giant Squid , azaz Óriáskalmár.

...

Ha azt mondom, megjelent idén egy   Best of   jellegű koncertlemez a világ elsőszámú rock’n roll zenekarától, az még nem akkora durranás, hiszen évek óta már minden koncertjük annak számít. Tudjuk jól, hogy lesz   Tumbling Dice ,   Jumping Jack Flash , és így tovább… De ha hozzátesszük, hogy ez a koncert még 1977-ben volt, Torontoban, akkor az már érdekes! Hogy miért? Mert ekkor volt a Stones a csúcson, ereje teljében, és kicsit más hangulatú összejövetel ez, mint manapság amikor ezek az élő legendák nosztalgiából megidézik a múltat. Színtiszta energia, nyers, életerős, szemtelen rock a műfaj királyaitól.

...

A XXI. századi jazz láthatóan nagy gonddal küzd: már nincs hová megújulnia. Volt már lágy, kemény, folkos, klasszikus, avantgárd, szabad felfogású, kötetlen, északi, déli, nyugati és távol-keleti. Megszólalt valamennyi létező formában és formációban, a kis létszámú zenekaroktól a big bandeken át a szimfónikusokig…  Úgy tűnik csakugyan minden lehetőségét kimerítette már a műfaj, ugyanakkor a világ változik, erősen halad az extrém dolgok irányába, amit a muzsikusoknak is követnie kellene… Vagy mégsem? Van, aki így gondolja, és van, aki úgy. Kezdetben nagy örömömre szolgált az osztrák   Ellipsis Quintet   bemutatkozó lemeze, mert itt kiváló arányban keveredik a múlt a jelennel, a hagyományos jazz a modern ízekkel, ...

Méltán pályázik a ”Minden idők leggyönyörűbb szomorú albuma” címre a kanadai-francia énekesnő/dalszerző   Lhasa de Sela  (1972-2010) harmadik, egyben utolsó szólólemeze, mely alig egy évvel előzte meg az előadó halálát… Hangulat kell az ilyen mélységesen mélabús, esőben ázott, szélfútta dalok meghallgatásához, mert ha nagy mennyiségben rátelepednek a hallgatóra, alapjaiban zúzzák szét a rózsaszín felhőben üldögélek érzetet, és ez már tényleg olyan izé… depis… meg minden. De csendes nyári reggeleken madárdallal keverve, vagy augusztusi estéken a vonatfütty és a tücsökzene mellé tökéletes körítést adhatnak.

...

Leginkább talán  Miles Davis   életművével lehet összevetni az amerikai   Jeremy Steig   (1942-2016) zenei pályáját. Akárcsak Davis, Steig is fiatalon került a jazz világába, kezdetben hagyományos bebopot játszott, a hatvanas évek végén fokozatosan áttért a fúziós jazzre, majd szabad felfogású, az avantgárddal kacérkodó kalandozásokkal folytatta a kísérletezést egészen haláláig. Davishez hasonlóan Steig is választott hangszeréhez ragaszkodott kitartó lelkesedéssel, ez pedig nem volt más, mint a fuvola. Első lemezén az akkor 21 éves, patinás családból származó Steig (apja grafikus volt; anyja magánegyetemet vezetett New Yorkban) még a jazz legendáinak kompozícióit dolgozta fel klasszikus összeállítású kvartettjével.

...

A német származású  Wolfgang Dauner  (1935-2020) ugyanúgy Stuttgart nevezetességei közé tartozott, mint a Porsche, vagy a Mercedes, bár neve közel sem annyira ismert, mint az autógyáraké, jelentősége a modern európai zenében felbecsülhetetlen. Univerzális zongorista volt, aki egyaránt otthonosan mozgott a free jazzben, a jazz rockban, és a szólójátékban is. A ’60-as évek elején kezdte pályáját  Joki Freund  zenekarában, itt ismerkedett meg a visegrádi származású  Attila Zoller rel is, (akivel szintén jelent meg közös lemeze), illetve  Eberhard Weber  bőgőssel, aki szintén a német fúziós jazz egyik kulcsfigurája. 1969-ben a Radio Stuttgart jazz zenekarának vezetője lett, majd  Et Cetera  névvel létrehozta az első német jazz ...

Kacagó Hiénák – ilyen névvel vagy zseniális egy zenekar, vagy nagyon beteg, esetleg mindkettő. Esetünkben a C-válasz tűnik megalapozottnak, és ehhez nem kell túl sok szerzeményt meghallgatni a   Hard Times   című albumból. Elegendő kb. 30 másodperc a nyitódalból… és kész a diagnózis. Persze nem lenne muszáj ehhez az egy kiadványhoz ragaszkodnunk, született még nekik három másik, de a három közül ez a leginkább hallgatható, úgynevezett   easy listening , a többi elég rágós falat… Szóval a   Rolling Stones   ütközik itt a   Stooges -al, valamint az   MC5   a   Blues Brothers -el. Ugye, hogy ugye?

...

A nagy Lebowski   -   A lemezkritika alapját szolgáltató formáció elnevezése ebben a legendás alkotásban szerepel. A történetmesélést megszakítva egyszer csak előkerül itt egy film a filmben jelenet. Amolyan hipnotikus álomhoz hasonló, abszurd képsorokat felvillantó szösszenet. Ennek a zseniális zenés betétnek a rendezője egy Jackie Treehorn nevű, fiktív karakter, ki meglehetősen tenyérbe mászó, dörzsölt alak, a történet szerint felnőttfilmek rendezésével (is) keresi a kenyérre valót. A Jackie Treehorn Avenue pedig nem más, mint egy égbe nyúló, végtelen lépcsősor, melyen halad hősünk, a Töki, miközben a háttérben régimódi rockzene szól, s egy feszes keblű, harcias viking amazon lövöldözi nyilait.

...

Amikor a Kölnben állomásozó  The Boneshakers  énekesnőjét az alábbi videóban megpillantottam, nagyjából azt éreztem, amit Fülig Jimmy, amikor először találkozott a Vakapád nevű gőzös csinos kapitányával, bizonyos Kalóz Pepivel. Majd amikor a hölgy megszólalt, máris árnyalódott kicsit a kép, mert szomorúan kellett megállapítanom, hangja az nem sok van. Igaz, nem is kevés, csak hát az ember minimum egy Nina Simonét vár, mert ez már csak egy ilyen világ, a legjobbaknál is legjobbak tesznek csak szert komoly népszerűségre. Hogy mi lesz e rockabilly trió sorsa nem tudom, mindenesetre a bemutatkozó lemezük ígéretes. Állítólag csupa saját szerzemény szerepel itt (nehéz lenne lenyomozni) de ami a számcímeket illeti, nekem egy sem ...

A belga  Channel Zero  bizonyos megközelítésben a magyar   Trident   nemzetközi megfelelője, egy folytonosan új utakat kereső, arculatot gyakran váltó csapat, akiknek minden megjelenése kicsit eltér az előzőtől. A kilencvenes években készítettek két ragyogó technikás thrash lemezt ( Unsafe   és   Black Fuel ), majd a tempóváltásokat egyre inkább elhagyták, és mentek a dallamosabb heavy metal irányába, melyben azért tetten érhetők a korábbi thrash elemek is. Legutóbbi albumukon, a 2017-es   Exit Humanity   lemezen már-már a metalcore-ral is kacérkodtak, így ez is figyelemre méltó anyag lett, mégis inkább a hőskorban kiadott   Unsafe   a tuti befutó - különösen a   Pantera/Down/Machine Head   kedvelőinek.

...

Némelyik zenekar akkora öngólokat lő a komolyan vehetetlen lemezborítóival, hogy kész csoda, ha egyáltalán valaki ad egy esélyt a muzsikának. Ez szóról szóra igaz a San Antonio (Texas) illetőségű   The Heroine   zenekarra, akiknek mellesleg a nevük is iszonyú. (A hősnő) Főleg, hogy egy szál fehérszemély nincs a gárdában, csak öt züllött, szakállas, betörőképű muksó. Közülük ránézésre egyik sem egy Jean D’Arc, és a hangjuk sem éppen természetfeletti. Mindegy. Zenélni azt tudnak. De még hogy! Gyönyörűen tolják a mocskos rockot, félúton a The Wildhearts   és az   AC/DC   között. További hatások:   Great White ,   Badlands ,   Junkyard . Van egy oldtimer hangulata, az biztos!

...

Ez a lemez túlságosan konvencionális ahhoz, hogy   Yusef Lateef   legjobbjai között említsük, de arra jó példa, mennyire korán vevő volt a szaxofonos a zenei kalandozásokra, hiszen már ekkor eltökélt szándéka volt a tenortól való eltávolodás: az univerzális fúvós eszményképe lebegett lelki szemei előtt. A borító is ezt kívánja kihangsúlyozni. Valóban sok itt a különböző fúvós instrumentum, ennek ellenére a muzsika nem annyira szerteágazó, mondhatni hagyományos jazz fura hangszerekkel. Üdítő kivételek mégis akadnak itt, s ezekről érdemes néhány szót ejteni.

...

A Londonban alakult  IF  zenekar azért volt érdekes, mert két szaxofonost egyesített egy rockbandában. A progresszív rock és a  jazz rock közötti határmezsgyén egyensúlyozott. A zenekarvezető,  Dick Morrissey  gyakran fuvolázott is. Az együttes az igényes szólók dacára ízig-vérig dalközpontú, vokális szerzeményeket jegyzett. Hogy ezekből mára jóformán semmit nem tudunk? Nem feltétlenül az ő hibájuk. A rocktörténelem furcsa trükkökre képes.  

...

A brüsszeli  Black Mirrors  egyelőre még csak nem is Belgium büszkesége, hiszen számos hozzájuk hasonló zenekar tevékenykedik az országban, nem beszélve a világszerte gombamódra tenyésző felhozatalról, mégis, van bennük valami, amitől nem lehet őket figyelmen kívül hagyni. A blues-alapú rockzenét kevesen játsszák ennyire lazán és elhivatottan ezekben az időkben. A '90-es években az államokban volt egy  Saraya  nevű formáció,   Sandy Saraya   énekesnővel, utoljára talán ők próbálták meg ennyire súlyos megközelítésben előadni a blues rockot, ám sajnos két lemez után feloszlottak. A belga négyes muzsikája nem metal, de ők is rendesen odateszik magukat, és ez meg is hallatszik a lemezanyagon.

...

Íme a  Naked Gypsy Queens  idén megjelent középlemeze, a  Georgiana ! A különbség a 2018-as kiadványhoz képest inkább formai, mint tartalmi: kicsit vadabb külsőt kaptak, kicsivel több pénzből gazdálkodhattak, kicsit profibb a megjelenésük. Ám ez még mindig nem a világhír küszöbe, hiszen a  Mascot Records  nem mérhető össze egy Warnerrel, vagy Sonyval. Éppen csak húszon túli fiatalokról beszélünk, ehhez képest bombajól játsszák a déli rock’n rollt, még egy kis szájharmonika is belefér, egy kis akusztika is belefér, aztán düböröghet a rock ezerrel. A felállás nem változott a korábbiakhoz képest, tehát  Chris Attigliato  ének/gitár,  Bo Howard  basszusgitár,  Cade Pickering  gitár, és  Landon Herring  dob. Ifjú ...

Portugália nem éppen a rockzenekarairól közismert, a nemzetközi színtérre innen csak kevesen jutnak el. Ennek a harcias énekesnővel felálló társulatnak sem sikerült, de legalább letettek valamit az asztalra. Képzeljünk el egy homokórát, amelyben éppen annyi a homok felül, mint alul. A felső rész a hardcore, az alsó a punk, a kettő együtt a dallamos hardcore/punk, vagyis a Lisszabonból származó  Backflip . Mennyire jó név ez! A színpadmászáshoz szokott zenehallgató szinte dobálja a hátasokat, miközben magába szívja a csapat energiadús tölteteit. Brutál erős és dallamos a cucc, nem lehet betelni vele. 

...

A korai progresszív rock kedvelőinek a Hamburgban alakult  Frumpy -t nem szabad mellőznie. Sajnos a hetvenes évek német rockzenéjéről közel sem tud annyit a közönség, amennyit ez az elfeledett színtér megérdemelne.  Inga Rumpf  énekesnő állt a mikrofon mögött, és ez már meg is adta az alaphangot, hiszen ő rendelkezett talán a zenetörténelem legférfiasabb orgánumával, ezzel együtt egyáltalán nem csak a mélyebb régiókban mozgott otthonosan. Az orgánumon kívül volt a bandában egy orgona is. Mégpedig egy Hammond. Jelentős tényező! Kezelője, egy bizonyos  Jean-Jacques Kravetz  elérte a legnagyobbak, pl.  John Lord  hangszeres tudását is, ebben semmi túlzás nincs. (Mellotronon, zongorán, ütőhangszereken is szerepelt)

...

Fiatal brazil rockerek bemutatkozó albumát ajánlom az érdeklődők figyelmébe. Még gyerekcsapatként alakult a   River Act   2015-ben, s a szokásos kezdeti demofelvételek, kislemezek, klubkoncertek után most megszületett az első nagylemezük. Meglepően értékes kiadvány, egy az egyben lepörög a lejátszóban, még akár hiányérzetünk is lehet a bő félórás játékidő elteltével. Igaz, masszívan döngölnek, de a szép tiszta kiejtésű, dallamos ének ellensúlyozza a keménységet. Nehéz lenne egy-két címkével lefedni a tevékenységüket. Leginkább a kései grunge bandák dallamvilágát ötvözik egy kis hardcore szigorral, valamint egy meseszépen elkalandozgató basszuskísérettel. Finom!

...

A nottinghami székhelyű   The Soundcarriers   tulajdonképpen egy már feloszlott zenekar, tagjai hosszú évek hallgatása után raktak össze tavaly egy új albumot, melyet 2022 januárjában tettek elérhetővé. Az összerakás szó szerint értendő, nem stúdiófelvételek szerepelnek itt, hanem az évek során itt-ott (iskolákban, kiállítás bemutatókon, előadásokon) bemutatott szerzemények.  A dalokat helyben vették fel, majd ezeket a nyers felvételeket keverték meg, és állították össze nagylemezzé. Senki a világon meg nem mondaná. De azt már igen, hogy amit hallunk, az rendkívül kellemes!

...

Nem igazán ismert név a thrash metal berkein belül a Santiago De Chilében alakult   Criminal . A napjainkban is aktív zenekar 1991 óta van a színtéren, s pályafutása alatt eddig kilenc stúdióalbumot adott ki, bizonyos értelemben ez a szóban forgó lenne a tizedik. Máris jön a magyarázat: A   Cancer   című anyag CD-lemezen 2000-ben került a boltokba Chilében, de mert Európában ez elérhetetlen volt, a Metal Blade újra kiadta az albumot egy másik borítóval (ez látható a képen) illetve bónuszként egy   Napalm Death   feldolgozással, valamint a zenekar addig megjelent összes (öt) videóklipjével kibővítve a kiadványt. Ez ám a thrash metal csemege!

...

Önmegvalósítás semmi pénzből: A  Beng Beng Cocktail  egy párizsi DIY (Do It Yourself) ska punk trió, akik akusztikus gitárokkal és egy dobbal készítik házi felvételiket a lelkes törzsközönség nagy éljenzése közepette. Más szóval a világon senki nem tud róluk. Ennek a szörnyű nyomornak enyhítésére jöjjön most egy ismertető legújabb lemezükről, mely – minő meglepetés – ugyanolyan tré mint a többi… De! Mégis van bennük valami, amiért érdemes őket hallgatni: A lelkesedés! Abban nincs hiány…

...

Nehéz elhinni, hogy 21 éves volt   Kenny Dorham   (1924-1972), amikor ennek a lemeznek az első négy felvétele készült. Eredetileg egy bő negyedórás album volt az   Afro-Cuban , amit aztán 1957-ben kibővítve kiadtak újra, immáron nagylemezként, 35 percben, míg aztán végül 2007-ben megszületett a 47 perces CD változat. Ez az egyik legértékesebb trombitás jazz anyag a bebop hőskorából, varázslatosan fúj rajta Kenny. Ahogy az   Afrodisia -ban a harsogó pozan után belép a bársonyosan mély trombitájával, az mesebeli!

...

Legalább 15 éve hallottam utoljára a   Widespread Panic   zenekarról, ezért meglepve értesültem arról, hogy idén, azaz 2022-ben új lemezzel jelentkeztek. Belehallgatás után mosolyogva nyugtáztam, pontosan olyanok, amilyenek akkor voltak, semmit nem változtak az évek során. Rendkívül egyszerű, letisztult szerkezetű americana/country rock zenét játszanak, amiben jó ízléssel keveredik a pszichedelia és a progresszivitás. Amikor utánanéztem a kiadványnak, akkor derült ki, mi a változatlan minőség oka: a felvételek még a kilencvenes években készültek, nagy részük a kettes album dalainak demo-változata. Ez tehát amolyan kedvesség, vagy ajándék a hűséges rajongóknak, akik a ’80-as évek végétől kezdve követik a zenekart.

...

Párizsi évei alatt   Vangelis   (1943-2022) meglehetősen termékeny volt, gondolok itt elsősorban az   Aphrodite’s Child   felvételekre, de készített egy különös ”kísérleti” albumot is, melyre az általa is átélt diáktüntetések hangfoszlányait rögzítette/szerkesztette a maga szemszögéből. Ezt követően vonult ismét stúdióba, (ugyanabba az Europa-Sonor stúdióba, ahol a   666   készült) hogy elkészítse első szólólemezét, melynek az   Earth   címet adta. Segítségére volt   Anargyros ”Silver” Koulouris   gitáros, valamint az a   Robert Fitoussi , aki később a   Word’s Don’t Come Easy   című pop slágerrel lett világhírű. Itt még szerencsére nem dalszerző erényeit csillogtatta, csak énekelt és a ...

Bobby Hutcherson  vibrafonos (1941-2016)  és   Harold de Vance Land  (1928-2001) szaxofonos legendás együttműködése 1969-ben kezdődött a  Medina  című kiváló albummal, és 1982-ben fejeződött be a  Farewell Keystone  felvételeivel. Kettejük közös zenélése összesen kilenc nagylemezen hallható. Nem túlzás azt állítani, hogy ezek egytől-egyig kiváló anyagok, s nem egy közülük mestermű. Az 1971-es  San Francisco  is ezek közé a kivételes alkotások közé tartozik. A mai napig élvezetes, izgalmas, fordulatokban bővelkedő muzsika.

...

Valahányszor meghallgatom ezt az albumot, mindig ledöbbenek. Soha nem kedveltem   Springsteen -t, véletlenül került az utamba évekkel ezelőtt a   Nebraska , mely már az első nótájával elkapott, és ez a lelkesedés a mai napig tart. Emlékszem, alig hittem el, hogy ugyanazt az embert hallom, ki mellét döngetve hirdette: „I was born in the USA” Ez a fickó 1982-ben csak úgy leült a szobájában, és egy akusztikus gitárral plusz egy herflivel felszerelkezve felvette ezeket a csodálatos dalokat? Hihetetlen!

...

Egy dinamikus hangzású, fiatalokból álló blues rock banda a Vén Memphisi Királyok, azaz a  The Old Memphis Kings . Természetesen még csak a közelében sem laknak Memphisnek, a bázisuk a tőle délre 300 km-re fekvő Starkville, de az érzés, az megvan hozzá! És ez most tényleg nem holmi gúnyos élcelődés, a hangzás alapján senki meg nem mondaná, hogy nem valamelyik zenei fővárosban, pl. Kentuckyban, Memphisben, vagy New Orleansban működnek. A hangzás, a keverés, a hangszerek, a vokálok mind-mind helyükön vannak, és mivel ezek a nóták saját szerzemények, nem fukarkodom a dícsérő jelzőkkel. Annál is inkább, mert a srácoknak ez az első hivatalos nagylemeze.

...

Gyakran olvashatjuk különböző fórumokon azt a kifejezést, hogy ez és ez a zenekar messze meghaladta korát. Általában olyan újszerű formációkra mondják ezt a kritikusok, melyek szokatlan összeállításban zenélnek, vagy olyan ötleteket visznek bele a muzsikába, melyek később aztán népszerűvé válnak. A Muzsikás együttes Nem arról hajnallik, amerről hajnallott című lemezén tulajdonképpen feltalálta a világzenét, vagy legalábbis nagyon közel járt ehhez. Valahol félúton haladtak a könnyűzene és a népzene között, talán ez a pontos meghatározás. Alapvetően az ő világuk a táncházi muzsikálás volt, azonban ekkor már tapintható volt vonzódásuk a populárisabb hangszerelések felé. A népzene rendhagyó felfogású tálalása ...

Az 1975-ös Temple of Birth albummal zárom a Jeremy Steig nagylemezeit bemutató sorozatomat. Bár ezt követően is megjelentek érdekes anyagai (pl. a CTI Records gondozta Firefly ), ezekkel a továbbiakban már nem foglalkozom. Ezzel a szóban forgó kiadvánnyal is inkább csak említés szintjén, mivel kihagyhatatlan klasszikusnak nem gondolom. Semmi különös nem történt, mint hogy az ő zenéjébe is beköszöntek az akkoriban mindent elsöprő funky dallamok. A hetvenes évek közepén járunk, beindul a disco őrület, 1977-ben érkezik a Szombat esti láz , szinte a fél világ erre a zenére ropja. A jazz zenészek jelentős része felszállt erre a vonatra, pontosan úgy, ahogy a Woodstock-korszak idején, amikor az elektromos gitár uralta rockzenével fuzionáltak, ...

Ismét egy elfuserált lemezborítóban lapuló fantasztikus zenei anyag! Jeremy Steig életművében az ilyesmi nem ment ritkaság számba, de a szánalmas külalak helyett foglalkozzunk inkább a muzsikával, mert az klasszikus érték. Ez is egy olyan kiadvány, amire azért nem kell sok szót vesztegetni, mert magáért beszél, illetve zenél. Éppenséggel beszéd, vagy ének nincs egyáltalán, de amit fuvolával el lehet mondani, azt itt el is mondják. Akit egy kicsit is érdekel a fuvola zeneirodalma, annak mindenképpen érdemes időt szánnia erre a lemezre. Ahogy mondani szokás kimaxolja itt Jeremy a fuvolát, de tisztességesen! Ugyan kvartettben dolgoztak ezen a muzsikusok, nem is játszottak rosszul, a főszerep egyértelműen a fuvoláé.

...

Amikor a fúziós jazz aranykorának meghatározó személyiségeiről beszélünk, általában Miles Davis , Chick Corea , vagy  John McLaughlin legendás alakjai kerülnek említésre, és csak kevés zenehallgató teszi hozzá, hogy voltak ott olyan kisebb, de megkerülhetetlen nevek is, mint Jeremy Steig (1942-2016). Az amerikai fuvolás zenei karrierje akkor érkezett el zenitjére, amikor  Energy című lemezének felvételeire felvette csapatába a cseh születésű Jan Hammer t. A zseniális billentyűs a Mahavishnu Orchestra  alapító tagja volt, de mielőtt náluk kiterjesztette volna szárnyait, időt szentelt az  Energy valóban energikus kompozícióinak megalkotására is. A Fusion című Jeremy Steig album nem más, mint a komplett Energy lemez újrakiadása, ...

Ki tudja miért, s hogyan, de a hatvanas évek végén Jeremy Steig kitalálta, hogy ő cigány. Több albumának borítóján látható virágmintás, színes ingben, csábos hölgyek társaságában, holott már említettem a bemutatkozó lemezével kapcsolatban, hogy sem a cigányokkal, sem más etnikummal nem állt rokonságban soha. Legfeljebb lelki rokonságban lehetett velük, kik vándor életmódot folytatnak, a szabad ég alatt hálnak, s akkor, azzal szeretkeznek, akivel csak tudnak… Szóval ez a műcigány nagyon nagy zenéket hagyott hátra, ahogy az például ezen a kiadványon is hallható. Ez már egy igen erős Jeremy Steig album, a legtöbben ezt ismerik tőle, elsősorban a nyitó tétel miatt, ami a Beastie Boys Sure Shot című dalának fő motívumát adta a ...

Négy évvel bemutatkozó lemeze után Jeremy Steig már a jazz rockkal kísérletezett. The Satyrs nevű kísérőcsapata 1966-ban még Tim Hardin folkénekes háttérzenekara volt, itt amolyan fuvolás rockot vezettek elő kvartett felállásban. Steig fuvolázott, Adrian Guillery gitározott és énekelt, Warren Bernhardt elektromos orgonán, Eddie Gomez basszusgitáron, Donald McDonald dobon közreműködött. A lemezanyag ma már inkább a feledhető kategóriába tartozik, messze van a legjobb Jeremy Steig lemezektől, de vannak szép pillanatai, amelyek miatt érdemes belehallgatni egy kicsit.

...

Ööö… pszichedelikus southern rock Hollandiából? Nos, mocsár végeredményben ott is van, és ezek a srácok tényleg déli emberek, hiszen dél-Hollandiából, Roosendaal városkából próbálnak maguknak követőket találni, mindeddig nem túl sok sikerrel. De van még idő, nem hajt a tatár, hiszen ez a bemutatkozó albumuk, és ami igaz az igaz, nagyon elkapták a Mississippi-hangulatot. Kaj Arne Philipse dobro gitáron, Martin Raanhuis basszusgitáron közreműködik, és Roan de Neve “Sludge” a trió dobosa, egyben énekese. A Phil Anselmo féle Down lehetne az irányvonal, ha egy kicsit is hasonlítanának rájuk, de ez sajnos nem jött be… Na jó, van köztük némi párhuzam, nagyjából annyi, mint egy afrikai fecske és egy töketlen gilice között. Ha nem ...

Miközben 2022-re a metal műfaj jobbára az egykor harcias titánok nyugdíjas éveinek felségterületévé vált, a hardcore él és virul. Igaz, képviselői teljesen száműzve a mainstream médiából, a felszín alatt végzik üdvözítő tevékenységeiket, de ha a You Tube révén belepillantunk ezekbe az élő fellépésekbe, azt látjuk, a hangulat ezeken még mindig rock koncertre hasonlít, nem teadélutánokra. Nincs annál hervasztóbb, amikor zsebredugott kézzel meredten bólogató emberek álldogálnak egy rockbanda előtt, ahogy az is végtelenül elszomorító, amikor 100 emberből 99 mobiltelefonnal rögzíti a látottakat, ahelyett, hogy tombolna, ahogy illik. A Fort Wayne székhelyű disappear.  fellépésein van mozgás rendesen. Hiszen ez erről szól…

...

Dévényi Ádám (1957-2016) előadóművész életéről keveset lehet tudni. A Wikipédia szerint „Pályatársai kimagasló tehetségként, korának kiemelkedő lírikusai közt tartották számon” Bizonyára így volt. De ha így volt, akkor miért és hogyan élt mondhatni teljes ismeretlenségben? Talán saját döntéséből? Az utólag fennmaradt visszaemlékezések szerint végtelenül szerény ember volt, aki saját műveit a hasonló műfajban alkotott Cseh Tamás dalainál rosszabbnak ítélte meg. Kívülről nézve kissé érthetetlen a pályafutása. A nyolcvanas években egy ország énekelte a szerzeményeit, anélkül, hogy bárki hallotta volna a nevét. A Bikini együttes vitte sikerre ezeket. Adj helyet magad mellett , Közeli helyeken … ma is a legnagyobb ...

Mit is lehetne mondani egy ilyen albumról? Aki egy kicsit is szerette a Sex Action , a Dance , esetleg a Machine Mouse zenekar lemezeit, az valószínűleg kedveli, vagy inkább kedvelné a Jatagán t is, ha tudna róla. Sajnos ez a korosztály már nem igazán kutakodik újabb dirty rockerek után, inkább keres elő nosztalgiából egy Damned Road , Southern Special , esetleg Carmen albumot, minthogy azt lesse, manapság kik veszik le legjobban ezt a stílust… Pedig a tokodi rockerek mintaszerűen adnak vissza mindent, ami szép volt ebben a korszakban (kb. 1988-1993), hiba nélkül nyomatják a lecsupaszított rock’n roll zenét, csak hát ugye 2022-őt írunk… Egy időben eltévelyedett szellemlovasra emlékeztet ez a lemezanyag, ettől eltekintve minden rendben vele.

...

Az amerikai   Spy Machines   dörzsölt vén profik alkalmi egyesülése: a doboknál Jean-Paul Gaster a Clutch -ból, a basszer Henry Upton a Lionize zenekarból, valamint Mike Dillon ütőhangszeres és Mark Stanley énekes/gitáros teszik teljessé a tagságot. Zenéjük nehezen körülhatárolható, sok szálon gyökeredző, súlyos, mégis játékosan könnyed progresszív stoner rock. Annyi bizonyos, hogy a mereven műfajhű zenehallgatók nagy része tovább fog lapozni a nagylemez hallatán, mert ebben simán és egyszerűen felüti a fejét Hendrixtől kezdve Frank Zappán át a Queenig elég sok minden. Talán már az is elég sokat elmond, hogy Mike Dillon fő ütőhangszere a vibrafon, és nem elégszik meg tíz másodperces szösszenetekkel.

...

Egyetlen albummal is be lehet vonulni a zenetörténelembe. A   John Betsch   dobos által vezetett Society tulajdonképpen nem is zenekar volt, hanem kifejezetten erre az alkalomra szervezett muzsikusok csoportosulása. Jim Bridges gitározott, Ed Williams bőgőzött, Bob Holmes zongorázott, Phil Royster kongázott és csörgőzött, Billy Puett fuvolázott és szaxofonozott, és természetesen John Betsch dobolt. Hard bopot nyomattak, amiben az volt a jó, hogy egyrészt volt benne dög rendesen, másrészt kellett hozzá a komoly hangszeres tudás. Szép kis összejövetel lehetett, mert ötleteknek nem voltak híján, különösen ami a ritmust illeti.

...

Eljön talán majd egyszer az az idő is, amikor a kanadai  Obliveon  öröksége, mint megkerülhetetlen alap kerül az emberiség asztalára… erre azonban még várni kell. Vitán felüli volt a muzsikusok képzettsége, kreativitásuk sem hagyott sok kívánnivalót maga után, egyaránt hallani zenéjükben a Mekong Delta , a  Voivod , a Rush , sőt a Pink Floyd , és az ős- Genesis hatását is. Ebben a fergetegesen gyors és technikás, szinte szuperszonikus őrlésben csak akkor áll meg néha egy-egy pillanatra a gépezet, amikor az énekes levegőt vesz, vagy a dobos ritmust vált.

...

Egy kiáltás a dzsungel felett, tűz körül imbolygó árnyak, füst, korom, sár, vér és verejték... Minden, ami él, mozog, szuszog, dobog, zakatol, hajnalok hajnalán dobol, jelen van a zenekar lemezein. Olyanok ezek a korongok, mint titokzatos, fülön át ható medicinák. A Love Under Will kiadója a Megaforce volt, a hangmérnök Jim Scott , a tagok pedig: Robbi Robb - gitár/ének, Robbi Whitelaw - basszusgitár, Chris Frazier - dobok. A műfaj: törzsi ritmusokkal megalapozott dallamos rockzene.

...

Rodrigo és Gabriela … Hihetetlen, hogy 2001 óta itt vannak velünk, és ha nem is minden évben, de rendszeresen ellátnak minket egyedi gitárzenéjükkel, mely sok nagy előddel rokonítható, mégis van benne elég saját íz ahhoz, hogy senkivel össze ne tévesszük őket. Pedig mindössze két akusztikus gitár szól, és elég kemény dió egy ilyen hangszeres duót beazonosítani, de náluk elég 15 másodpercet lejátszani egyetlen szerzeményükből és azonnal rávágja a legzöldfülűbb, legkezdőbb siheder is, hogy ez bizony a két mexikói, nem is lehet kérdés...

...

Kezdetben vala a Deep Purple , és a Black Sabbath , aztán lett a Led Zeppelin , majd a Pink Floyd , és végül a Pink Cigs . Nagyjából ennyi a rocktörténelem! Ami közöttük van, az mind csupán ügyes próbálkozás. Chris Law - gitár, ének, Kyle Hall - dobok, Fids - gitár, és Babs - basszusgitár: jól jegyezzük meg e neveket, mert még hallani fogunk róluk! Ha máshol nem, akkor az Interneten, ahol a hozzájuk hasonló hagyományőrzőknek meglehetősen kiterjedt köre van, egészen Ausztráliától a sarkvidékig.

...

Ez nem egy szokványos zongorás lemez, és nem is egy szokványos jazz lemez. Mindez igen hamar kiderül a hallgató számára, hiszen mindössze két szám alkotja. A maratoni hosszúságú első szerzemény ( Beginning ) maga a tömény zenei kvintesszencia, történéseit leírni is képtelenség, feldolgozni sem könnyű, de rendkívül üdítő. A profik nagyon tudnak hallgatni, nem feltétlenül a féktelen magamutogatás jellemzi őket - mármint hangszeres előadásmódjukban - és ez ide is nagyszerűen illik, hiszen a zongora csak a bevezető szám nyolcadik percében szólal meg. (Teljes hossza 27 perc.)

...

Ez a lemez még az ismeretlennél is ismeretlenebb kiadvány. Elkövetői az amerikai  Seducer  tagjai voltak. A zenekar Észak-Karolina legnagyobb városából Charlotte-ból indult, és eredendően thrash metalban utazott, erre a lemezre is ez a leginkább helyénvaló jelző. Igen ám, csakhogy a műfajtól oly bátran elkalandoztak a zenészek, hogy nem lehet vegytisztán meghatározni az irányvonalat. Leginkább egy Black Sabbath -gyökerű, néha Ozzy -t, néha a Saint Vitus -t idéző, klasszikus metalba mártott rocklemez ez, amelyen a korai Hellhammer hörgések és Venom mormolások is elő-előtörnek.

...

Általános megdöbbenést keltett már az is, amikor a   Sex Pistols   romjain alakult   The Professionals   2015-ben újra felbukkant a semmiből, Paul Cook dobossal, és Steve Jones gitárossal a soraiban, majd akkor lett csak meglepetés, amikor a banda  2017-ben bejelentette, hogy új nagylemezt készül kiadni az alapító gitáros nélkül! Ezen a kritikusok annyira ledöbbentek, hogy még akkor is alig hitték el, amikor már a boltokban volt. Nem beszélve a rajongókról, akik közül bizonyára nem egy félve fülelt bele a nagylemezbe, vajon megüti-e a mércét? Majd az első meghallgatás után kritikusok és fanyalgók azonnal elhallgattak... Ugyan nem sok köze van a régi zenekarhoz, egy új név szerencsésebb lett volna, de a nóták abszolút rendben vannak.

Különösebben nem rajongok sem a death metalért, sem a svéd metal zenekarokért, lejátszómban a legritkább esetben pörög skandináv death metal horda lemeze, de meg kell mondjam ez megfogott. A Circle Of Chaos nem tartozik a műfaj krémjéhez, ez nagyon gyorsan kiderül. Az énekes sokat ront náluk is az összképen, borzasztóan erőltetett az acsarkodása. Mentségére szóljon legalább próbál érthető szövegeket hadarni, ha már énekelni nem tud. Jobban tetszene a lemez, ha ő ott sem lenne, vagy átadta volna valaki másnak ezt a megtisztelő feladatot, sajnos erre nem került sor. Azonban még vele együtt is érdemes rájuk odafigyelni, mert a banda hatalmasakat zenél, na és az a dobos… Elképesztő!

...

A  Rider Negro  tagjai valahol Mexikóváros peremvidékén örvendeztetik meg a lakosságot koncertjeikkel. A név annyiban nagyon találó, hogy a zene hallgatása közben a forró levegőtől lobogó távolban látni véljük a fekete lovasok közeledését… Ám ezek nem a Metallica apokaliptikus alakjai, nem is Johnny Cash szellemlovasai, sokkal inkább a Jim Morrison által megénekelt  Riders On The Storm ból bukkantak elő. Ami azt illeti, jócskán merítettek a The Doors lemezeinek hangulatából a srácok, az erőteljes orgonahasználat, a sötétebb tónusú ének, a pszichedelikus monotónia mind-mind jellemző rájuk.

...

Amit a Tokióból származó srácok felépítenek az egyik oldalon, lerombolják a másikon. Ebben sajnos nagy része van az Asura névre hallgató énekesnek, megszólalása inkább ront a zene minőségén, mintsem emelne azon, vagy legalább szinten tartaná. A műfajuk saját honlapjuk szerint nyers ördögi thrash, maradjunk annyiban, hogy ez leginkább oldschool kalapálás. Kár a csapatért, mert remek gitártémákkal jönnek elő, a dobos sem éppen nyugdíjas apóka, de elkapkodott, pillanatok alatt született dalszerkezetekkel nem sokra lehet jutni, az éneken pedig nagyon érdemes lenne csiszolni. Ezt a borzasztóan sötétre vett megjelenést sem értem, mert a zene egészen vidám, pattogós metal, amiben a thrash fordulatait klasszikus sikolyok próbálják feldobni, ...

Kérem szépen, 1957-et írunk! Hol vannak még a zenetévék, a mára lassan idejétmúlt műfajok: a rock, pop, a metal, a funky, és a többi… Jelentős esemény is alig történt a Föld nevű bolygón, bár pályára került az első műhold, a Szputnyik-1, és megjelent Herman Blount , azaz Sun Ra első vagy második albuma, a Super-Sonic Jazz . Nehéz dolog pontos információval szolgálni, mert az anyag 1956-ban került felvételre, de csak 1957-ben volt kapható, mint ahogy a Jazz By Sun Ra című kiadvány is. Ám ez utóbbi csak nyár közepén, míg a szóban forgó – ha lehet támaszkodni a ma elérhető forrásokra – már márciusban. Így minden bizonnyal ez volt az első kereskedelmi forgalomban elérhető Sun Ra lemez. Húúú!

...

Érdekes egy zenekar a kanadai Infernal Majesty . A Vancouverből származó csapat 1986 óta van a színtéren, még napjainkban is aktív, s ezalatt az idő alatt készített összesen négy nagylemezt. Nem vitték túlzásba a népművelést, bár koncertlemezek és válogatások tarkítják a kollekciót. Kezdetben klasszikus fémet nyomattak, majd a debütáló album előtt átálltak thrash metalra. Az 1987-es None Shall Defy tartalmaz néhány szép pillanatot, egy-két ütősebb nótát, de nem véletlenül nem lett belőle klasszikus, mint ahogy az együttes sem érdemtelenül mellőzött gárda. Szépséghibáik mellett szerencsére értékeik is vannak, ezért a műfaj rajongóinak jó szívvel ajánlható az 1998-as Unholier Than Thou anyaguk.

...

Kevés nagyobb megdöbbenést kiváltó bemutatkozás volt a rockzene világában, mint a svéd Diablo Swing Orchestra debütáló lemeze 2006 augusztusában. Ha ugyan volt egyáltalán… Szinte a semmiből robbantak be ezzel a totálisan elmebeteg (Devin Towsend-jellegű) agyonbrutalizált, ám végtelenül játékos metal-swing zenével, mely nagy mértékben AnnLouice Lögdlund (vagy Loeglund) operaénekesnő kivételes adottságaira épült. A legismertebb rockladyket is megszégyenítő káprázatos magasak mellett a fondorlatos kis fricskákat is zseniálisan hozta a hölgy, aki egyszerre merített az Abbából és a Nightwishből is, hogy ezeket a hatásokat utolérhetetlen eleggyé gyúrja össze.

...

Ohio környékéről indult a semmitmondó nevű  Ripped zenekar a nyolcvanas évek végén. Már az 1991-es   Blotter című első lemezük sem volt piskóta, ezt a  másodikat pedig embertelen nehéz feldolgozni. Olyan tömény zsenialitással állunk itt szemben, mely meghaladja a legtöbb ember befogadókészségét. Az első számtól az utolsóig nem is lehet ezt a kiadványt végighallgatni, ám ha csemegéről van szó… nem lehet kihagyni. Ez aztán különlegesség a javából!

...

Ki hallott már erről a New York-i zenekarról? A magyar média egyáltalán nem foglalkozott velük, és ami azt illeti, az amerikai sem vitte túlzásba. Pedig a kezdeteknél, azaz a 2014-es We Will Reign lemeznél a Rage Against The Machine dobosa, Brad Wilk segítette őket, és velük is maradt egy évig, mindhiába. Nem sikerült a berobbanás sem ezzel, sem a 2017-es unplugged lemezzel, sem a 2019-es Soul On Fire albummal. És most az a furcsa helyzet van, hogy ez nem is annyira véletlen, mint amennyire annak tűnik. Nem mintha nem lenne itt tehetség, de a hitelesség már megkérdőjelezhető, és sajnos az eredetiség is a nullához közelít. Persze legyünk pozitívak, nézzük a ló szebbik oldalát!

...

Kenny Barron egy 1943-as születésű, napjainkban 78 éves jazz zongorista Philadelphiából. 1968 óta jelennek meg szólólemezei, a sorban a Peruvian Blue volt a harmadik. Érdekesség, hogy nem volt állandó kísérőzenekara, sőt ugyanazokkal a társakkal is ritkán vett fel egy albumot, úgy tűnik szerette a változatosságot. Ez tulajdonképpen ezen az albumán is érzékelhető: a hagyományos zongora mellett használ elektromos billentyűzeteket is. A modernebb hangszerelésű saját darabok közé szakállas örökzöldeket is közbeszúrt, igaz, ezeknek frissített a hangszerelésén. A szakma jobban ismeri és elismeri őt, mint a közönség (többször jelölték Grammy-díjra) így hát érdemes egy kicsit belefülelni ebbe a lemezébe.

...

Christiane Hebold , azaz Bobolina 13 évesen már egy lányzenekar élén énekelt, majd 1990-ben a fent említett, fehér faházakról elnevezett banda frontembere lett. Az együttes első lemeze 1992-ben jelent meg, a címe Bobo In White Wooden Houses . Nagy feltűnést keltettek, mint MTV klipes keletnémet alternatív banda. ( Hole In Heaven ) A nemzetközi piacra angol nyelvű, dallamos szerzeményekkel próbálkoztak betörni, de ez nem sikerült. Aztán kiadták a Passing Stranger korongot 1993-ban és jött a Cosmic Ceiling 1996-ban. A könnyed hangszerelésű rockos zenét programozott szintetizátorok váltották fel, és úgy tűnt, nyom nélkül fognak eltűnni a süllyesztőben.

...

Amikor  Fela Kuti  nigériai szabadságharcos/zenész/költő a hatvanas évek végén világra segítette az afrobeat zenét, s ezzel valóságos műfajteremtő lett, egész biztosan nem gondolta volna, hogy a kétezres években éppen Chilében lesznek olyanok, akik zenei örökségét továbbviszik. Szokásomtól eltérően ezúttal nem mutatnám be név szerint a zenekar tagjait. Tettem oka prózai: a társaság nem kevesebb, mint 18 tagot számlál. Honlapjukon úgy írják 15+3, ami úgy Chilében, mint nálunk is 18, de hogy az a plusz három fő háttérénekesnő vagy vendégzenész, erről nincs információm.

...

Idős korára általában mindenki számadást készít, visszanéz, felidézi mi is történt, hogy is történt régen, mit kellett volna másképp csinálni, mi az, amit még hozzá lehetne tenni az életműhöz. Herbie Mann játszott már bebopot, rockot, szambát, afro-kubai dallamokat, távol-keleti zenét, funkyt, diszkót, tulajdonképpen nehezen magyarázható, miért éppen saját gyökereit hanyagolta el, miért nem foglalkozott már korábban is behatóbban a kelet európai népzenével, lévén bukovinai anya gyermeke. Igaz, a vasfüggöny korában ez nem lehetett annyira egyszerű tevékenység, különösen az államokból nézve, de azért nem is volt lehetetlen.

...

Miután egy falkáját kereső magányos farkas - amilyennek  Morgan Rider zenekarvezetőt elképzelem - leül akusztikus gitárjával, és megalkotja a hófödte kanadai erdők hangulatához tökéletesen illeszkedő dalait, akkor a dolgok érdemi része már elvégeztetett. Azonban a szerzemények felöltöztetése, vagyis a végső formába öntés még hátra van. Soha nem jutott volna eszembe az, amivel ő próbálkozott: komplett prog/folk-metal kíséretet tett ezekhez a tulajdonképpen egyetlen gitáron megszülető tételekhez.

...

Van ugye a Szabó Balázs bandája, akiket mindenki ismer, és a Tanka Balázs bandája, akiket senki... Na jó, ez erősen túlzó kijelentés, hiszen az első fele semmiképpen nem állja meg a helyét. Hol vagyunk attól, hogy Szabó Balázsékat mindenki ismerje? Persze ez most nem annyira lényeges, mert a Kaldera van éppen terítéken. Na, őket tényleg nem ismeri senki Magyarországon, a szűkebb családi kör tagjain kívül... Pedig megérdemelnék, csak most már alighanem késő, ez a lemez kerek 10 éves, és ki hallott róla akár csak egy számot is? Na ugye! Ez már csak egy ilyen világ. Akusztikus hangvételű rockzenében ennek az anyagnak alapműnek kellene lennie. Ilyen egyszerű.

...

A Psycho Motel 1995-ben alakult, s az Iron Maiden gitárosa, Adrian Smith hozta létre néhány régi barátjával. James Alec Stewart , a The Cult egykori basszusgitárosa volt az egyik, Mike Sturges (ex- 21 Guns ) dobos volt a másik, az énekes szerepére pedig Hans-Olav Solli t kérték fel. Ez a felállás a második lemezre eléggé megváltozott, így a szóban forgó kiadványon már Gary Liedman játszik basszusgitáron, Mike Sturges dobol, és az újsághirdetésre jelentkezett, full amatőr Andy Makin énekel. Képzeljük csak el, amikor a ”kellene egy énekes, lemezszerződéses bandához” szövegű hirdetés feladója bemutatkozik a telefonba: amúgy Adrian Smith vagyok, az Iron Maidenből...

...

Népszerű madár a rockzenében a varjú, kapásból öt banda is eszünkbe juthat róla, a Stone The Crows , a The   Black Crows , a The Mother Of Crows , a lett Crow Mother , vagy a New Orleans-i Crowbar ... :) Most pedig ismerjük meg a spanyol  The   Mothercrow  kvartettjét is Barcelonából. Érdemes rájuk odafigyelni, ha vevők vagyunk a régi idők rockzenéjének mai tolmácsolására, nagyjából a  Deep Purple/Jethro Tull/Cream  stílusában.

...

2014. szeptember 26-án jelent meg Prince Roger Nelson (1958-2016) és a 3rdeyegirl közös albuma. Ez egy több szempontból is különös alkotás. Már az magában magyarázatot kívánna, miért pont ezzel a három, teljesen ismeretlen, különböző nemzetiségű, más és más irányból érkező hölggyel kívánt egy ekkora szupersztár együttműködni. A 3rdeyegirl egy korábban nem létező formáció volt, őket mint kísérőbandát, Prince (vagy a menedzsere) állította össze. Az még csak érthető, ha vérfrissítésre volt szüksége, de százszámra akadtak volna a közvetlen közelében erre alkalmas fiatalok, neki mégis a dán basszer Ida Kristine Idelsen , a kanadai gitáros Donna Grantis , és a doboknál az amerikai Hannah Welton kellett.

...

A holland származású zenekar az alig tízezres lakosú Oostzan településről indult el megváltani a világot, és ez kis túlzással majdnem sikerült nekik. Két nagylemezig jutottak, az első volt 1992-ben a Triangle Of The Lost , a második a szóban forgó release, a Release (Nem lehetett kihagyni, elnézést!). Az ő kedvencük a Voivod lehetett, bár az énekes intonációiban Dave Mustaine is hallható. Tony Van Petten dobolt, Cees Van Petten basszusgitározott, Jelle Bakker és Bart Vreken gitároztak és Richard Dijkman énekelt.

...

Frank Zappa (1940-1993) gátlástalansága elsősorban a maga által írt és énekelt dalok szándékosan zagyva szövegeiben mutatkozott meg, jellegzetesen fanyar ízt kölcsönözve felvételeinek, azonban éppen ez a magatartásából fakadó lezserség tette lehetővé ennek a különleges albumnak a létrejöttét. Egy egész sereg kiváló muzsikust csődített össze, hagyta őket érvényesülni, és ezúttal zenében próbálta visszaadni mindazt, amit általában szövegeiben szokott.

...

A bécsi származású Joe Zawinul (1932-2007) által alapított Weather Report a fúziós jazz kiemelkedő zenekara volt. Pályafutásuk során megjelent lemezeik közül az egyik legkevésbé ismert az együttes első albuma, talán mert ez a legnehezebben emészthető kiadványuk. Ekkor még nem annyira a billentyűs irányított, nem arról szólt a történet, hogy a dob és a basszus hoz valami egyszerű alapot, és majd a főnök megoldja; a muzsikusok egyenrangú félként vettek részt az alkotási folyamatban, és ez meg is látszik a kompozíciók szerkezetén. Röviden: Színes keszekuszaság.

...

A mai napon jelent meg az Atlanta-székhelyű Dead Register második nagylemeze. A trió még 2013-ban alakult, első albumuk a Captive volt 2016-ban, ezt követte egy válogatáslemez-szereplés, két EP és most az új megjelenés. A zenéjük doom/stoner/sludge/psychedelic vegyület, de azt hiszem többre megyünk azzal, hogy egy post-rocker Dead Can Dance hallható a kiadványokon, Lisa Gerrard nélkül. Tehát Brendan Perry szólólemezeinek hangulata dereng fel a háttérben, viszonylag karcos, de még fülbarát hangszerelésben. Egy basszus, egy billentyű, és egy dob adja mindehhez a zenei alapot. Amilyen kevésnek tűnik, olyan szépen betöltik a lemezt.

...

Ez a maga nemében egyedülálló lemezanyag a flamenco és a pszichedelikus rock furcsa ötvözete. Hosszú évek elteltével sem kísérletezett senki más hasonlóval, pedig a XXI. században nagy divat lett a műfajok ötvözete. Erre a fúzióra nem igazán gondol senki, talán mert egy akusztikus megszólalású, viszonylag merev, szigorú szabályok szerinti zenét kellene vegyíteni a nyers rockkal  Hihetetlen, hogy ezt relative ismeretlen, a világ nagy része számára semmitmondó nevű zenészek 1966-ban megcselekedték. Egy idős mester, az akusztikus gitáros   Sabicas   talákozott itt egy fiatal rockerrel, akit úgy hívtak, hogy   Joe Beck.

...

Herman Poole Blount , azaz   Sun Ra   1914-től 1993-ig élt az Egyesült Államokban, Birminghamben. Valahol vele kezdődött az egész fúziós mozgalom. Soktagú, rezes hangszerekben bővelkedő zenekarát kezdettől fogva a rendhagyó megoldások irányába terelte. Furcsa ritmusképleteket talált ki, zajokat, zörejeket vitt a konvencionális fúvós hangszerek közé, kerülte a kötött formákat és a mainstream hangzást. Elképesztő mennyiségű lemezt adott ki, néha évente ötöt is. Életműve ügyes blöffök és tartalmatlan zajongások kusza halmaza, azonban a rengeteg zenének nehezen minősíthető kiadványa mellett különlegesen eredeti művei is vannak.

...

Jeff Healey 1966 március 25-én született Torontóban, és itt is hunyt el 2008 március 2-án. Ez alatt a 41 év alatt olyan dolgok estek meg vele, melyek mással talán soha egész életében. Kezdve ott, hogy csecsemőként adoptálták, egy tűzoltó nevelte fel miután szülei lemondtak róla, s folytatva azzal, ami később egész karrierjét meghatározta: egy éves korában a szemeit megtámadó rák miatt mindkét szemgolyóját el kellett távolítani. Kevesen indulnak a zenész pályán ennél hátrányosabb helyzetből, mint ahogy kevesen jutnak el olyan magasságokba is, ami neki még életében megadatott.

...

Mivel töltik felesleges szabadidejüket az unatkozó családanyák Németországban? Feltehetően ezzel is, azzal is, de a szóban forgó fehérszemélyek bőrgatyát húznak, belövik a hajukat, megköszörülik a torkukat, aztán Isten neki fakereszt, beizzítják a hangfalakat. Mert punkzenekart utánoznak, ahogy azt a You Tube-on látták. És lássanak csodát, az előadás nem is rossz. Legfeljebb kissé lapos. Hallottuk már ezeket a dalokat más szövegekkel, más és más együttesektől. Dunát lehet rekeszteni a hasonszőrű brigádokkal, mind úgy festenek, mint Benny Hill a tiroli bőrnadrágban, mégsem szakad soha vége a próbálkozásoknak, mert a férfiak állítólag kedvelik az ilyesmit.

...

A Blues Weiser név megtévesztő, esetünkben sokkal inkább illik a spanyol trió tagjaira a Booze Weiser elnevezés. Alkoholmámorban úszó szemek, szakadt nadrágok, baseball sapkák, és mehet a rock’n roll ezerrel! Mocskos fuzz alapú zenét tolnak, valamint jóféle nedveket lefelé a torkukon, a honlapjuk tanulsága szerint. Mindegyik tag fontosnak tartotta odaírni a bemutatkozásához, hogy a sör az éltető nedű, meg hogy ne gondolkozz, piát hozz! Hát ennyire komoly fiatalemberekről van szó.

...

William Emanuel Huddleston 1920-ban született Chattanoogában, s csak az iszlám hitre való áttérése után, 1948-ban vette fel a Yusef Lateef nevet. Ugyanebben az évben csatlakozott Dizzy Gillespie zenekarához, itt szerzett magának hírnevet, itt indult el jazz muzsikus karrierje, mely egészen haláláig, 2013-ig tartott. (93 évesen még koncertezett!) Életrajza több mint regényes, apja válása után egyedül nevelte őt egy olyan apartmanban, ami egy mozihelyiséggel volt szomszédos, állítólag innen a zene szeretete. Nyolc éven át újságárusként dolgozott, hogy egy barátjával közösen megvehesse első tenorszaxofonját, melyet így felváltva használtak.

...

”Nehéz megmagyarázni, hogy kerül a lyuk a fánkba, de azért a lyuk ott van.”- mondta Charlie Chan , a bölcs nyomozó azokra az esetekre, melyek szemmel láthatóan feszegetik az emberi fantázia határait, mégis végbe mennek, akár tetszik nekünk, akár nem. Nem könnyű választ találni arra a kérdésre sem, hogy egy Berkeley-egyetemet végzett muzsikus, aki sokak szerint a világ egyik legjobb kortárs jazz szaxofonosa, miért lelte örömét egy olyan testidegen műfajú formáció létrehozásában, mint a Wax Poetic ? Érdekes kérdés, ám lényegében nem sokat számít, a zenekar letette névjegyét.

...

Eric Bibb  1951-ben született New Yorkban, ahol igen hamar magába szippantotta az amerikai folk blues hagyományait. Édesapja Leon Bibb , ismert színházi énekes és televíziós személyiség, a 60-as évekbeli Greenich Village-beli folkmozgalom kiemelkedő egyénisége volt. Nagybátyja a világhírű jazz-zongorista, zeneszerző John Lewis , keresztapja pedig az énekes/gitáros Paul Robertson volt. Ilyen családi háttérrel nem csoda, ha ő is igen fiatalon kezdett el hangszeren játszani.

...

A Restless Spirit nevű amerikai stoner/doom trió nagyjából ugyanazt követte el tavaly, amit idén az olasz Mano De Mono : szép csendben, fű alatt berakott a közösbe egy iszonyat erős albumot. Tudomásom szerint egyetlen hazai fórum nem foglalkozott velük, pedig se nem kezdők, se nem gyengék, ez volt a második nagylemezük, és nehéz lenne otromba hibát találni rajta. Robognak a tenyeres-talpas úriemberek, gördülnek, mint az úthenger, groove alapú dobtémákkal, penge éles gitárokkal, na meg az elmaradhatatlan öblös torkú énekessel a fedélzeten merénylik a jónépet.

...

Én már csak úgy vagyok vele, ha egy mód van rá kerülöm a popzenét, de ha mégis, akkor legalább legyen brazil. A brazil popnak mindenek előtt erős szamba gyökere van, és van benne valami az ország éghajlatából, nevezhetjük akár egzotikumnak is, ami tetszik nekem. Kis adagokban, egy-egy felvétel erejéig jól el tudom viselni  Bebel Gilberto , Jorge Ben , vagy Negra Li  dalait, de ezek valóban ritkán kerülnek elő. Ami azonban rendszeresen, bizonyos időközönként lejátszómba kerül, az a Tribalistas. 

...

Kíváncsiságból elkezdtem hallgatni a brazil Dom Um Romao (1925-2005) egyik szólólemezét, és teljesen ledöbbentem. Azt tudtam róla, hogy a Weather Report tagságában kiváló kiegészítő emberként működött, de hogy ilyen anyagokat készített a saját neve alatt, az a meglepetés erejével hatott! A hatszámos lemez felét ráadásul szerzőként jegyzi, ami megint csak szokatlan tőle, hiszen nem tartozott a jazz kiemelkedő komponistái közé… vagy mégis? Aki ezeket a felvételeket meghallgatja, rögtön szembe találja magát a felismeréssel: ennek a fickónak a kisujjában volt a zene, A-tól Z-ig!

...

Az Abaxial nevű argentin thrash metal zenekarnak mindössze egyetlen lemeze jelent meg, de az 1994-ben, ami mégiscsak ennek a műfajnak az egyik aranykorát jelentette. (A másik volt a nyolcvanas évek vége) A kiadvány időpontja mondhatni tapintható módon jelen van a felvételeken. Megmutatkozik nyilvánvaló okokból a minőségen, de a tartalmi összetevőkben is, és ez az, ami miatt érdemes elővenni ezt az elfeledett lemezanyagot.

...

Herbie Mann  (1930-2003) több lemezét is méltattam már, kitértem élő felvételeinek spontán zsenialitására, a korai bop szerzemények káprázatos technikai megoldásaira, és a rockzenével való forradalmi fuzionálására, de még nem neveztem meg a legizgalmasabb albumát. Ez az. Amit itt kapunk tőle, az jócskán felülmúlja egy átlag hallgató zenéről alkotott elképzeléseit. Már az első szerzeményben annyi minden történik, amennyi több korábbi lemezével felér. Különleges a pulzálás, a furcsa hangzású dobok alkalmazása, az, ahogy az egészen halk, álmodozó hangulatba váratlanul a legkeményebb beütések érkeznek, vagy ahogy a zongora szép, tiszta játéka alatt elektromos basszus dübörög.

...

Ha valaki még soha nem hallott Carlos Santana szóban forgó albumáról, az talán nem véletlen. Sok víz lefolyt azóta a Níluson, (az első szám címe The Nile ) és olyan legendás lemezek születtek időközben tőle, mint a Freedom , a Milagro vagy a Supernatural . A sorban ez volt a 13. nagylemeze a mexikói származású gitárosnak, és túlságosan nagy szerencsét nem hozott neki. Ugyan két nótája is megjárta a slágerlistákat, ( Hold On , Nowhere To Run ) ezek közül egyik sem lett maradandó érték. Pedig a Hold On egészen a 15. helyre kúszott fel az amerikai Billboard Top 100-as listán. A vicc az, hogy a két slágerlistás nóta kivételével teljesen hallgatható az anyag.

...

Ha eljön Joe Back… Születésem évében, 1974-ben készült el az  Upon This Rock  című Joe Farrell album, ami egy kicsit döbbenetes számomra, hiszen elvileg anyukám hallgathatta volna annak idején. Nem tudom, mit szólt volna hozzá, csak azt tudom, mit gondolok róla én magam. Nélkülözhetetlen mestermű. Magasan fölötte áll mindannak, ami akkoriban a zenei világban hallható volt a rádió- és televíziócsatornákon keresztül. Ők természetesen soha nem kerültek így együtt kamera elé, az talán sok (vagy sokk?) lett volna az Elton Johnhoz és Barbra Straisandhoz szokott füleknek.

...

Essünk túl a negatív kritikán: ezen a lemezen található az újkori  Tribe After Tribe leggyengébb felvétele, mégpedig a nyitó darab, a 100 000 , amit a mai napig értetlenül hallgatok (már amikor meghallgatom), igaz, van egyfajta barbár ereje, de a monotonitása kikészít. A második számtól viszont belépünk az álmok birodalmába. Roppant bizarr álmok ezek, mintha nem is Tribe After Tribe lemezt hallgatnánk. Egyszerre idegen és ismerős minden. Ismerős, mert az énekhang a régi, de a zenei szövet egész más.

...

Olasz hardcore metal… hát, hát, hát… (fejvakarás) Nem kifejezetten a derék taljánok terepe ez, ettől függetlenül éppen lehetnek üdítő kivételek e téren, csakhogy azt nem a szóban forgó csapat fogja jelenteni. Nincs igazán érzékük ehhez a fajsúlyos zenéhez, bár megpróbálnak mindent, szigorúság tekintetében messze elmaradnak az amerikai kollégáktól. Semmi szín alatt nem nevezném ezt a muzsikát rossznak, de keményvonalas hardcore zenének sem. A No Restraints  alapvetően egy rém egyszerű punk rock brigád, arcba mászó rock’n roll szólamokkal, illetve a szokásos háttérvokálokkal támadják a hallgatóság hallójáratait.

...

Portugál fiatalok alapították ezt a Black Sabbath -riffeken hízlalt, pszichedelikus rock bandát 2014-ben, és mint az ábra mutatja egy év múlva már meg is jelent bemutatkozó lemezük. Az együttes érdekességét az adta ekkor, hogy két férfi, és két női taggal indultak, (ilyet persze már láttunk az ABBA-tól is) mégpedig olyan felosztásban, hogy Helena Peixoto volt a dobos, Joana Brito pedig az énekes/szólógitáros. Ez azért mégsem nevezhető megszokottnak, főleg, hogy Joana úgy megríkatta a gitárt, ami férfiaktól is dicséretes lenne, és a hangja sem volt borzasztó egyáltalán.

...

Néhány év alatt jelentős változások mehetnek végbe a zenei életben, különösen igaz volt ez a XX. század utolsó évtizedeinek küszöbén és alkonyán. A hatvanas évek vége és a hetvenes évek eleje között jól hallható különbségek vannak, ám mindez semmi ahhoz képest, ami a hetvenes évekből a nyolcvanasokba történő ugrást (valójában inkább visszalépést) jelenti. Ez a zseniális Joe Henderson lemezanyag aligha lett volna ennyire újszerű és izgalmas, ha csak néhány évet késik, mert a kiadás évében, azaz 1981-ben már rég más szellők fújdogáltak a divatban. A felvételek még 1979-ben készültek Los Angelesben, olyan közreműködőkkel, mint Chick Corea (zongora), Tony Willams (dob), Richard Davis (bőgő), Tony Dumas (basszus), és ...