A kilencvenes évek thrash metal termelése legalább annyira értékekben gazdag terület, mint mondjuk a hetvenes évek rockzenéje, ezt azok kedvéért érdemes így meghatározni, akik ebből a termékeny korszakból csak a Metallicát ismerik, tőlük is jellemzően a Fekete Albumot. Vannak olyanok is szép számmal, akik a közvetlen élmezőnyön nőttek fel (Exodus, Testament, Megadeth, stb.) de már mondjuk a Forbidden, Dark Angel, Flotsam And Jetsam neve nem sokat jelent számukra. Ez már inkább a harmadik vonal, ami egyébként annak idején messze nem volt lebecsülendő, mivel tehetséges zenekarok ezrei próbáltak a teljesen ismeretlen státuszból ide felkapaszkodni. Ez a bravúr sajnos nem sikerült a Defiance nevű zenekarnak. Nézzük meg, vajon miért?

...

Minden újonnan megjelenő lemezanyag zenei gyökerei többé-kevésbé sikeresen visszaeredeztethetők valamelyik nagy áramlathoz, legyen ez a brit heavy metal, a német thrash vagy a grunge. Jelen vizsgálódásunk tárgya, a bécsi   Suricates   zenekar leginkább a füstös, blues alapú, hisztérikus rock'n'rollból merített. Abszolút jól és hitelesen. Hipnotikus gitárfutamok, éles sikolyok, rozsdás hangszín, zaklatott kedélyállapot, hatalmas dallamok, máris tömören jellemeztem negyvenhárom percnyi kiváló rockmuzsikát.

...

„ Amikor valaki egész életét a juhok között tölti, akkor általában úgy viselkedik, mint ők, úgy mozog, mint ők, és úgy béget, mint ők, szinte megkülönböztethetetlenné válik a nyájtól.   Itt azoknak a történetét meséljük el, akik nem ilyenek. Azokról mesélünk, akik sírnak, amikor mások nevetnek, és csak egy nehéz nap éjszakájára és nagy, fájdalmas szeretetre van szükségük, hogy emlékezzenek arra, kik is valójában.  Tehát amikor a pásztor azt mondja nekik, hogy ne kóboroljanak el, mert a farkas elkapja őket, akkor nem hagyják magukat becsapni...   Egyetértően bólintanak, de nem mert félnek tőle, hanem, mert bennük van a farkas. ''

...

Gyors, lendületes, kemény és szókimondó… mi az? Vagy egy nagyszájú nagymama, aki szabadidejét a karateedzéseknek szenteli, vagy egy gitárcentrikus hardcore/punk zenekar, mely megpróbál elindulni a buktatókkal teli zenei ösvényen, a legalább helyi szinten rájuk köszönő siker reményében. Ön melyikre tippel ez esetben? Kicsit segítek, nézzünk a borítóra… úgy van, a nagymama kiesett. Nem mintha nem lennének önvédelmi sportokban jártas, véleményüket véka alá nem rejtő nagymamák, a  Big Cheese  fedőnév alatt egy női gitárossal felálló brit HC zenekar rejtőzik, nem egy harcias anyóka.

...

A Kentuckyból származó négyes elérkezettnek látta az időt 2021-ben, hogy kövér riffekben gazdag, mélyre hangolt gitárral simogató bemutatkozó lemezét a világra szabadítsa. Az időzítés tökéletes volt, csak egy baj van vele: ezek után kinek kell a Monster Magnet ? Ha a kettő közül kell választani, inkább a zombik felé hajlik a kezem. Bár ami azt illeti, nagyon nagy eltérés a kettő között sem műfajban, sem minőségben nincsen. Azért a zombik érdekesebbek, mert ők beletesznek ebbe a sludge/stoner zenei ötvözetbe egy adag dark country-t, ez megdobja kicsit az összhatást.

...

Nem kell semmi rosszra gyanakodni, ez a lemez egyértelműen messze esik a kellemes élmény fogalmától. Embert próbáló még a kiadvány végighallgatása is (nemhogy az újrajátszása), de képtelen lennék lepontozni vagy ócska zajongásnak minősíteni, mert az értéktelennek tetsző felszín mélységében valódi értékeket látok. Csak aki nem lelkendezett még B-kategóriás, vagy ahogy mostanság mondani szokás ZS-kategóriás akciófilmek vagy sci-fik látványvilágáról, az vetheti rám az első követ, amikor kijelentem, ehhez a fajta művészethez is komoly tehetség kell.

...

Visszatekintés: 1970. március 30-án jelent meg Miles Davis egyik legjelentősebb alkotása a Bitches Brew , melyet sokan a fúziós jazz alapvetésének tartanak, amolyan megkerülhetetlen mérföldkőnek, nem is ok nélkül. Azt már kevesebben tudják, hogy néhány nap múlva, 1970. április 3.-án született egy nem kevésbé zseniális, szintén megdöbbentő, szintén határokat feszegető zenei album, immár Miles nélkül, Wayne Shorter zenei rendezésében. A relatív ismeretlenség egyik oka, hogy máig tisztázatlan körülmények között a lemezanyag 4 évet pihent (!), mire a Blue Note végre kiadta. Addigra már a jazz és a rock vegyítésének legkülönbözőbb formációi jelentek meg, így ez a lemez, a Moto Grosso Feio elsikkadt a többi között.

...

Harold Vick  (1936-1987) annak a Prince Robinson nak volt az unokaöccse, aki sokat tett a jazz népszerűsítéséért már az 1920-as évek elején. Robinson autodidakta szaxofon- és klarinétjátékos volt, többek között Louis Armstrong zenekarával fújta a rezet, de Billie Holliday kíséretében is szerepet kapott. A jólelkű nagybácsi ösztönözte Haroldot a zenei pályára, tőle kapta első hangszerét is. A legendás Jack McDuff orgonista vette pártfogásába, s az ő lemezein szerezte első tapasztalatait a hatvanas évek elején. Életében összesen nyolc szólóalbumot készített, az 1963-tól 1977-ig terjedő időszakban. A Don’t Look Back volt a hetedik a sorban. Ezen már egy érett, profi zenészt hallunk, aki mélyen tiszteli a hagyományokat.

...

Íme egy csodás hangú énekesnővel készült stoner lemez, ami 2021-ben elkerülte a figyelmemet. Szerencsére Nicodamien kolléga, a Stoner.blog.hu -n ezt sem hagyta szó nélkül. Az albumhoz magam is hozzáfűznék néhány gondolatot majd a végén, de előbb lássuk, hogy értékelte ő a kiadványt két éve: "Igazából nem tetszett - és most sem tetszik - a Wytch bemutatkozó lemezének a borítója. Sajnos a mostanában bejött lemezdömping hatására és az idő hiánya miatt az ember kénytelen választani, hogy melyik újdonságot hallgassa meg és melyiket rakja félre máskorra. Nyilván hajlamosak vagyunk a külsőség alapján választani és hát az Exordium borítója nem egy nagy durranás. Elsőre...Azonban Hudjik Henrik, aki ugyan olyan zenefüggő, mint én ...

A Dream Theater Falling Into Infinity  című albuma valószínűleg említésre kerülne egy olyan listán, amely minden idők legmegosztóbb metal lemezeit veszi sorra. Kapott ez a lemez hideget-meleget. A rajongók nagy része prüszkölt rá, mert már azt nehezen emésztette, hogy Derek Sherinian vette át Kevin Moore billentyűs posztját, nem beszélve a korábbinál dallamosabb, rádióbarátabb hangnemről, de a sajtó sem dicsérte az egekig. Túlságosan nagy elragadtatással senki nem beszélt róla, abban azonban rajongó, újságíró, zeneipari szakember, muzsikus, bárki, aki kicsit is ismeri a bandát egyetértett, hogy az utolsó számként bemutatott   Trial Of Tears   hibátlan darab. Akkor azért mégsem lehet annyira rossz ez a korong?

...

A San Francisco környéki thrash mozgalom egyik úttörő zenekara volt a Mordred . Nem indultak annyira korán, mint a Metallica, vagy a Testament, mégis mint alapzenekar hivatkozunk rájuk, hiszen elsők között keverték a funk rockot a thrash metallal, és ha csak kis mértékben is, de a hip hop is felütötte a fejét náluk. A hőskorban három nagylemezük született, ezek közül talán a legértékesebb kiadvány a sokakat meghökkentő bemutatkozó lemez, a "Fool's Game". 1989-ben kiállni a világ elé egy DJ-vel megtámogatva, és funky-alappal nyomatni a komplex thrash témákat elég nagy merészségnek számított.

...

Nicodamien írása a Stoner.blog.hu oldaláról: "Már megszokhattuk, hogy Lengyelországból minőségi doom/stoner...egyéb ehhez kapcsolódó zenék kerülnek be a nemzetközi vérkeringésbe. A Dopelord zenekar a manapság Doom-nak mondott műfajt képviseli felső szinten. (Én inkább lassú rockzenének, vagy neoDoomnak hívnám) Az előző lemezük, a Children Of The Haze se volt egy gyenge eresztés, azonban alig egy hónapja jelent meg új korongjuk a Sign Of The Devil. Nagyon aktuális, elég csak a címre, illetve a borítóra nézni. Már az első daluk, ahogy kezdődik, egyből megvett kilóra. Olyan mélységeket nyitnak meg a hallgató előtt, ahol még alig járt élő ember.

...

Az amerikai  Lungs sem találta fel a varázsszőnyeget. Amivel elrepítenek minket, az rendkívül egyszerű rockzene: gitár, basszusgitár, dob által megalapozott darálás. A lassú őrlés és a dühödt üvöltések keveredését a Crowbar , Down , és más louisianai zenekarok nyomán egyszerűen csak sludge metalnak minősíti a szakma, a kritikusok a Lungsot is ennek jelölik, ám ezzel némileg értékét vesztik az ilyen korongok, mint ez, mert napnál világosabb, hogy többről van szó, mint egy adott műfajnak való megfelelés.

...

Alapvetően nem vagyok a túlságosan extrém zenék híve, ezért a   Tod Huetet Uebel   lemezét első meghallgatásra elpasszoltam. De egy láthatatlan kéz visszahúzott hozzá, mert úgy éreztem, van benne valami különleges, mégsem lehet egy kattintással elintézni. Adtam neki egy második esélyt, és ekkor már működött. Furcsa ezt kimondani, de megszerettem. Pedig még black metalon belül is agyamenten szélsőséges dolgokat művelnek, csakhogy ezt az idegborzolást nagyon izgalmasan végzik!

...

Nicodamien írta a svéd Ordos harmadik nagylemezéről, a Stoner.blog.hu oldalán: " Nem is mertem gondolni arra, hogy már a 2019-es év elején ennyi jó album jelenik meg. Csak a Candlemass újdonság is egy ünnep a doomstereknek, a többit meg most nem sorolnám. Elég az, hogy megjelent az   Ordos új  nagylemeze, a The End . Először 2016-ban találkoztam velük a House Of The Dead Single kapcsán. nem tudtam őket hova tenni. Egyediek voltak. Doom, occult, progresszív, és sok más egyéb stílus és hangulat keveredett a zenéjükben, mégis egységes volt. Mély, komor és sötét. 

...

Megkísérlem a lehetetlent: Röviden jellemzem minden idők egyik legjobb rockzenei albumát. A zenét, a dallamokat, a szöveget, a költészetet, a mocskot és a csillogást. A nagylemezt a Rock Hard nevű szaklap a 462. helyre rangsorolta a legjobb 500-ból. Ez nevetséges! Talán voltak híresebbek, talán voltak jobbak is, valamikor a rockzene hőskorában, a hetvenes években, a Led Zeppelin , a Black Sabbath, a Deep Purple  ragyogása idején, de a modern rockzenében nem sok vetélytársa akad. Mother Love Bone - Apple - A legfinomabb alma az államokból.

...

Lemezborító és tartalom talán soha nem állt még egymással ennyire szerves egységben: műfajilag nehezen meghatározható, leginkább zavarba ejtő, ámulatot keltő, színes kuszaság. Ez lenne a párizsi fiatalok, a   Stömb   zenéje. A srácok 2015-ben még szürkében képzelték el sajátos világuk leképezését, bemutatkozó lemezük "The Grey" címmel került be a nemzetközi vérkeringésbe, ám túl sok sikert nem aratott, talán ezért mentek bele ezúttal a színkeverésbe. Pedig, ahogy azt a trafikos Sanyi bácsi mondaná: - Na, öcsém, azért az sem volt piskóta!

...

Amikor régi kedvencem, a Lankum idén megjelent lemezét elkezdtem hallgatni, nem gondoltam volna, hogy a komor, szinte már kísérteties kezdő nóta, a Go Dig My Grave jelenti majd a csúcspontot. Pedig szokás a legjobban sikerült dalokkal nyitni a lemezt, ám ez a tétel valóban annyira kénkövesen borzongató, hogy szinte követelné a lemez további része a feloldást, a lazább, élettelibb tónusokat – ezek mégsem jönnek. Lassú és terjengős felvételeket azonban találunk szép számmal, kérdés, akarjuk-e ezt? Még nekem is, - aki a derék íreket régről ismerem - nehéz volt az új album befogadása, egy mai fiatalnak alighanem meghaladja a türelmét. Holott az értékei most is megvannak, úgy mint korábban, csak valahogy nem tud megragadni a fülben.

...

Európában talán Dublinban a legerősebb a tradíciók tisztelete: számos folkzenekar, zenés pub és fesztivál biztosítja a rég hallott, feledésbe merülő dallamok továbbélését.  Az egyik ilyen hagyományőrző együttes a korábban Lynched névre hallgató   Lankum , akiknek 2019-ben a harmadik nagylemeze jelent meg Livelong Day címmel. (Lásd Cold Old Fire kritika) Ahogy a lemezt nyitó   The Wild Rover   indul, máris érezzük, ez a zene teljesen más, mint amit manapság a rádiókból megszokhattunk. Vissza kell repülnünk legalább egy, de inkább kettő évszázadot, ha a dalok keletkezési időpontját célozzuk meg.

...

Lucy Spazzy , a legendás ausztrál punkbanda, a   The Spazzys   basszusgitáros/énekese 2015-ben, Melbourne-ből Londonba költözése után alapította új zenekarát, a   Lucy And The Rats   nevű punkegyüttest. Legalábbis ez olvasható az interneten, és mondanom sem kell meglepődtem, amikor szembetaláltam magam ezzel az információval. Legendás? Ausztrál? Csajpunk? Lehetséges volna, hogy lemaradtam a XXI. század egyik legnagyobb hatású együtteséről? Ez már megint hogy lehet, mégsem élek a Holdon…

...

A Melbourne-i együttes bemutatkozó lemeze 2021. március 26-án jelent meg Sonic Mantras  címmel. Álmodozós hangulatú, lebegős, ahogy azt mondani szokás "tengerbámuló" muzsika. Olyasmi, amit sokkal könnyebb egyben jellemezni, mint felvételenként elemezni, mert valljuk be, hogy a szerzemények között túlságosan szembetűnő, markáns különbség nincs. Ez nem azt jelenti, hogy nesze itt egy lábvíz, lógasd bele a lábadat, hanem azt, hogy egységes a színvonal.

...

Scott Kelly   alapító gitáros zenekara azon csapatok sorát erősítik, melyekről lehet néha olvasni ezt-azt, előszeretettel hivatkoznak rájuk egy-egy interjúban, ám a nagyközönség egyáltalán nem ismeri őket, legfeljebb a megszállott gyűjtők tudják azonnal, miről is van szó, amikor ez a név előkerül. Holott az együttes 1985-ben alakult, aktívan működött a kilencvenes években, és tulajdonképpen napjainkban sem tekinthető lezárt fejezetnek (a legutolsó nagylemez, a ”Fires Within Fires” 2016-ban jelent meg).

...

Ahogy nincs két egyforma thrash metal vagy bluesbanda, úgy a stoner/doom is bámulatosan sokféle zenekar számára nyújt biztos menedéket, akadnak köztük hörgősek, prüszkölősek, sikoltósak, művészkedők, instrumentálisak, női énekkel kábítók, pszichedelikusak, stb. A közös nevező a lassabb tempó, és a melankólikus/depresszív érzelemvilág. Ezek a brazil kölykök a hetvenes évek progresszív érájához vonzódnak. M egérdemlik az elismerést! A 2019-es évjáratú harmadik albumuk ("Into The Dunes Of Doom" 2017, "Enter The Ceremony Of Damnation" 2018) telis-teli van elsőosztályú lassú hömpölygéssel. Csak belefekszik az ember, és nem tud kikecmeregni az örvényeiből.

...

Nicodamien cikke a Stoner.blog.hu oldaláról: "Az Aboleth zenekarral úgy ismerkedtem meg, hogy a véletlen folytán elém keveredett a No Good dal klipje. Egy gitáros hülyéskedik benne, egy fiatal kis csaj pedig süvöltözik. Ekkor még csak egy EP jött ki tőlük, de az annyira magával ragadott, hogy naponta többször meghallgattam. Alapvetően két főt takar a zenekar; a gitáros srácot Collyn McCoy -t, akit az Ultra Electric Mega Galactic -ból ismerhetünk és egy 21(!) éves leánykát. McCoy-t nem igazán kell bemutatni, hiszen aki Ed Mundell oldalán zenél, az nem lehet kezdő. Brigitte Roka viszont egy még kezdő énekesnő, amit érezni lehet az egész produkció alatt.

...

Aki még nem ismeri őket, annak valószínűleg meghökkenést okoz a belga   Brutus   trió brutális fültámadása. Olyan töményen koszolnak alá a srácok, ami már bőven a tűréshatárt feszegeti. Ezzel együtt van bennük valami megmagyarázhatatlan vonzás. Bizarr banda, annyi bizonyos. A belgák motorja és fáradhatatlan csodalénye Stefanie Mannaerts kisasszony, akinek szülei kis hangszerüzletet vezettek a Brüsszeltől nem túl távoli Leuven városkában. Zárás után a kislány kedvére zajonghatott a hangszerek között. Kezdetben a zongora ragadta meg, majd 14 éves korában hangszert váltott, és megtanult inkább dobolni.

...

„Jobb, ha megtanulsz táncolni az esőben, ahelyett, hogy csak a napot várod.” Megszívlelendő tanács. Megfogalmazója a Megadeth , a Super Collider album Dance In the Rain című számában, Különösen olyan időkben hasznos ez, amikor napsütést csak mutatóba lát az ember. Na persze ezeket a sorokat nem szó szerint kell értelmeznünk, jobb előre menni a magunk útján, mint mástól várni a változást, valami ilyesmi lehet az üzenet. A Megadeth klasszikus nagy himnuszai mellett kissé eltörpül ez a remek kis szerzemény, pedig ha rendesen odafülelünk, jól hallható, hogy megadták a módját és a 2013-as albumon is tudtak maradandót alkotni.

...

A Black Rain volt Ozzy tizedik szólóalbuma, s talán a különleges alkalom vagy a jól sikerült beharangozó miatt óriási sikerrel nyitott a zenei piacon. Az amerikai Billboard 200-as listáján a 3. helyre ugrott fel, rengeteg mainstream popsztárt és rappert megelőzve. Nem rossz teljesítmény egy 60-hoz közeledő énekestől! Ugyanakkor az ősi Sabbath- és Ozzy-fanatikusok egy kicsit csalódtak, mert egy kevésbé populáris, a gyökerekhez erősebben kötődő lemezt vártak. A számokat Ozzy most Zakk Wylde gitáros és Kevin Churko producer közreműködésével írta, így kis túlzással ez akár egy Ozzy által felénekelt Zakk Wylde lemeznek is felfogható.

...

A kilencvenes évek meghatározó évtizede volt a rocktörténelemnek, csak úgy ontotta magából a jobbnál jobb rock- és metallemezeket. Az egyik ilyen volt a Seattle-ben alakult Queensryche zenekar Empire című albuma. A legtöbb rajongó a mai napig ezt tartja a banda legjobban sikerült lemezének, s bár az Operation: Mindcrime komoly vetélytárs e tekintetben, annyi bizonyos, hogy a legnagyobb sikereket ezzel érték el.

...

Mátyás Attila neve a magyar rockrajongók számára elsősorban a Sex Action zenekar révén lehet ismerős, ahol a szólógitárt kezelte éveken át, egészen az Action-korszak lezártáig. Emlékszünk még: az együttes stílusában óriási fordulat állt be, a hosszú hajak leugrottak, a western-kalapokat felváltották a fejkendők, a csajozós szövegek is a múlt emlékévé váltak, majd a csapat feloszlott, s a banda tagjai külön utakat járva a maguk stílusában nyomultak tovább. Ekkor alapította meg Attila a dark/gothic rock gyökerű Agnus Dei formációt, mellyel sok szempontból a kultikussá vált F.O. System világát idézte, némi Cultos, grunge-os, elszállós, spirituális ízzel ötvözve a befelé fordult, sötét tónusú dallamvilágot.

...

A Kuba kellős közepén található Camagüey városról szóló Wikipédia szócikkben, a híres szülöttek és elszármazottak címszó alatt egy árva szót sem ejtenek Omar Sosa zongoristáról. Ma még. De hamarosan eljön az idő, amikor hírneve elhomályosítja a jelenleg ott szereplő röplabda-játékost, kutatóorvost, írót is. Igaz, hogy a jelenleg 58 éves Omar 1965 óta nem volt minden tekintetben hűséges szülővárosához. Tinédzserként az addigi marimba-tanulmányokat félretéve Havannába költözött, (ahol egészen az egyetemi évekig a zongora tanulás töltötte ki mindennapjait), aztán 1993-ban Ecuadorba, Quitoba tette át székhelyét, majd két év múlva San Franciscoban telepedett le.

...

Fúziós latin album Kenny Burrell életművéből, 1974-ből. Egy furcsa kakukktojás ebben a hagyatékban, még mindig sokkal inkább jazz, mint rockzene, a gitáros korai albumaihoz (és a késeiekhez képest is) mégis meglehetősen más. Nem is a Blue Note adta ki, még csak nem is a Prestige, sem pedig a Verve ( e három gondozta a legtöbb Burell anyagot), hanem a viszonylag kisebb nevű Fantasy Records . Burrell a hetvenes években kicsit elkalandozott ebbe az irányba, ezt néhány nagylemez megőrizte számunkra. Az egyik ilyen izgalmas kalandozása volt ez a kiadvány. A szereplők létszáma vele együtt hat tagot számlált. Nem igazán ismert nevek gyűltek itt össze, talán ezért adtak bele mindent, mert az album ragyogóan sikerült!

...

Úgy tűnik, nincs egyszerűbb feladat egy old school riffekre épülő banda megalapításánál: egy dobossal, egy basszerrel és egy gitárossal elmegy az egész. Sőt! Hallottam már dob-gitár, vagy dob-basszus felállású stoner/doom párosról is. Ami azt illeti, a Cream sem állt túl sok tagból, nem beszélve Jimi Hendrix kísérőzenekaráról, a gond csak ott van, hogy ők nem pusztán a frázisokat puffogtatták, mint jelenlegi követőik (túlnyomó többsége), hanem ténylegesen jó dalokat írtak. Na ez az, ami az újkori termésből leginkább hiányzik. A Manchesterből származó  Ritual King   lehetne a nagy kivétel ebben az iszonyatos túltermelésben.

...

Ha engem zenei producerként azzal keresne meg egy induló banda, hogy szeretne egy „beauty and the beast” énekduóra alapozott death metal formációt létrehozni, melyben a dörmögő-hörgő férfihangot egy magas, kimunkált női vokál egészíti ki, akkor valószínűleg visszakérdeznék: biztosan ezt akarjátok? Mert ez már annyira lerágott csont, hogy sok húst nem lehet rajta keresni. Annak idején, amikor   a Theater Of Tragedy első lemezei megjelentek, akkor mindez újdonságnak számított, azóta viszont már annyi víz lefolyt a Styx medreiben, hogy ne tovább! Bizonyára előítéletes vagyok, de bevallom, valami felfoghatatlan csodával magyarázható, hogy egyáltalán esélyt adtam a   The Project Hate MCMXCIX   nevű svéd csapatnak.

...

”Gyűlölködök, tehát vagyok” - elgondolkodtató lemezcím! Hány, de hány zenekar írhatta volna saját korongjára ezt a szlogent! A furcsa önkritika (?) azonban ez esetben megtévesztő lehet, mert a   Znöwhite   nevű thrash zenekar romjain megalakuló Chicago-i banda a legkevésbé sem az általános utálatát a hallgatóra kivetítő csapat volt. Nagyon is emberi érzéseikről tettek tanúbizonyságot például a   Sister   című dalban. Arról nem beszélve, hogy Greg Fulton személyében afroamerikai gitárosuk volt, ami nem csak a thrash berkein belül, de az egész metal műfajban ritkaság, és jelzésértékű.

...

A New Jersey környékéről érkező   Headlock   is azok közé tartozik, akiknek mindössze egyetlen album megjelenése adatott meg, mielőtt feloszlottak volna. De micsoda album volt ez! Ha valakinek megvan, bizonyára féltett kincsként kezeli.  A Biohazard/Pantera súlyos darálásait pengés basszusfutamokkal színező banda még a Prong tagjait is ámulatba ejtené, s az énekes/basszusgitáros Bob McFlynn tekervényes futamaira Robert Trujillo is elismeréssel bólintana. A hangzás mennydörgés szerű és totálisan lehengerlő, alig lehet elhinni, hogy mindössze hárman alkották a zenekart, a doboknál Adam Kieffer ült, míg a gitárt Adam Tranquilli kezelte.

...

Stockholm városától nem messzire, délre található Södertalje, ahonnan ez az egylemezes thrash brigád érkezett a színtérre 1996-ban. Megérdemlik a tagság felsorolását: Michael Carlström - basszusgitár, Mats Hoxell - dobok, Pasi Oksa - gitár és Robert Kusen - ének/gitár. Ők messze nem voltak annyira sokrétűek, mint pl. a hozzájuk hasonló Equinox , ám a némileg egyszerűbb szerkezetű szerzeményekért cserébe jóval izmosabban szólaltak meg.  A bevezető dallamok kicsit megviccelik a hallgatóságot, mert magán a lemezanyagon nincsenek jazzes elemek, inkább amolyan Down-ízű, kicsit a New Orleans-i hardcore színtérre emlékeztető, helyenként stoner stílusjegyek. Na de mekkora vaddisznó lett ez a lemez is? Elképesztő az ereje és a ...

A Mister Grinch   nevű, teljesen ismeretlen, zseniálisan őrült thrash metal zenekarról nagyon kevés információ kering az interneten. Ami biztos: a Seattle közelében fekvő Tacoma volt a székhelyük. Egyetlen lemezt készítettek 1994-ben. A dobos kivételével nincs utóéletük, ő a Silent Epidemic tagja volt 2010-ig. Ez minden. A teljes tagság így nézett ki: Mark Fletcher - basszusgitáros, Lathe  W. McCollaum - dobos, Ron Walvatne - gitáros, Rick Knox - gitáros, Nick Summerville - énekes. Mindez kicsit szomorú valahol, mert lényegesen többet érdemelnének ennél.

...

Ha egy zenekar énekesnője oly szélsőséges mértékben mutogatja bájait, mint Wendy O. Williams (1949-1998), a Plasmatics egykori punk hercegnője, akkor nagyon könnyen eshet át a lónak azon oldalára, ahol nem veszik őket komolyan. Mármint akik zenét hallgatnak, és nem csak a látványosságokért követnek egy bandát. A maga korában ezt a buktatót még átlépte a csapat, az utókor már nem volt velük túl megértő. Kevés ember veszi a fáradtságot, hogy a Plasmatics-dalok mögé nézzen, s ennek két oka lehet. Az egyik az előadásmód túlzásba vitt teatralitása, a másik a dalok kidolgozatlansága. Ha tényszerűségre törekszünk, be kell látni, hogy pusztán minőségi alapon a csapatnak nem sok helye lenne egy minden idők legjobbjai listán, DE!

...

Egy rockzenei műveltségi vetélkedőben elég húzós kérdés lenne, hogy melyik városban alakult meg a The Gathering zenekar? Erre kapásból talán még a csapat vérmes rajongói sem tudnák rávágni, hogy Oss ban. Oss egy hatvanezres város Hollandiában, az ország északi részén. Itt alapította 1989-ben Hans és René Rutten a kezdetben death metalt játszó formációját, mely szép lassan szelídült és lényegült át valami egészen különleges ötvözetté.

...

Még napjainkban sem sok olyan frontcsajszi szaladgál a rockszínpadokon, mint az ausztrál származású Brody Dalle , aki 1998-ban Los Angelesben Kim Chi basszerrel, Rose Mazolla gitárossal és Matt Young dobossal megalakította a Lepárlók zenekart. Sem énekhangja sem természetes adottságai nem voltak hétköznapiak. A szokásosnál jóval mélyebb tónusban énekelt, olyan férfias erővel, mely hímnemű kollégáinak is tiszteletére válna. Jóval a screamo kifejezés előtt screamelt, bár ez talán önmagában nem érdem, a zene keménységi fokáról mégis árulkodik. Ez nem volt gumipop vagy gumipunk, nem is a rádiókat célozták vele, inkább az underground közönséget. Át is vette őket a Hellcat Records , de sajnos ez sem mentette meg a csapatot a sok ...

Nesze neked kultúra! Most leleplezem magam, hiába a jazz és a prog rock iránti elkötelezettségem: imádom ezt a brutális hardcore rap metal bandát. Mindkét lemezük kiváló, a bemutatkozó talán valamivel jobban sikerült, mint a második. ( Return of Da Dragon -1998) A Bring Da Ruckus az összes Brooklyni rap kiadványt megeszi reggelire, pedig vannak ott elég komoly alapművek. Tim McMurtrie ex-M.O.D. gitáros hozta létre a formációt, amelyben alighanem szerepelt néhány rovott múltú zenészkolléga is, ezt onnan gondolom, hogy a tagság olyan személyekből állt, mint: A.J. ,  T , Richie ,  Roland , K … - meglehetősen sokatmondó nevek!

...

A Coventry városából származó, 1986-ban alakult brit   Bolt Thrower   kezdetben a Slayer-Carcass-Discharge nyomvonalon próbált haladni, és tulajdonképpen grindcore muzsikát nyomatott, de a féktelen vaddisznótúrásra hamar ráunt. Már az 1989-es Realm Of Chaos: Slaves To Darkness  is gitárban gazdag dallamos fémet tartalmazott, mint ahogy a nemzetközi színtéren ismertté vált War Master is kellemes hallgatnivalót jelentett a műfaj kedvelőinek, az igazi csúcs azonban szerintem az 1992-es The IVth Crusade lett. Ez bizony mestermű a javából!

...

Steven Wilson , akit többek között a  Porcupine Tree  zenekarból ismerhettünk, és Mikael Åkerfeldt , az  Opeth  zenekar frontembere nem vette figyelembe a rajongói elvárásokat. A két gitáros/énekes szépen összeült, és fütyülve bárki véleményére - beleértve ide a  Roadrunner Records  munkatársait is - teljes mértékben a saját elgondolása, pillanatnyi hangula alapján alkotott. Az eredmény egy különleges ízű zenei főzet lett. A korabeli recenziókban többek között azt nehezményezték sokan, hogy ez a bizonyos lemezanyag nem igazán Storm , nem is Corrosion . Vagyis nincs igazán keménysége, hiányzik belőle a rockzene dinamikája, és még csak nem is rozsdás a hangzás. Ez mind igaz, de a muzsika gyönyörű!

...

Nem kis vitákat generált annak idején a jó öreg  Seasick Steve  semmiből történő felbukkanása: valóban hajléktalan csöves? Vagy csak ravaszul annak adta ki magát? Becsapta az embereket, hogy azzal világhírnévre tegyen szert? Nem is az a neve, ami… és így tovább. A napnál világosabb, hogy mindezeknek a világon semmi jelentősége nincsen. Mondjuk, hogy sosem volt hobó, tényleg diszkózenekarban basszusgitározott, és csak a Jools Holland show szilveszteri műsorába találták ki a fazonját… Oké, tegyük fel így volt… és akkor mi van? A zenéje már akkor is, most is világbajnok volt, és kész. Passz. Ennyi.

...

Megkésett értekezésem tárgya egy több mint tízéves kiadvány, a  Dublin Death Patrol  második lemeze, amely véleményem szerint nem kapta meg annak idején a kellő elismerést. Egy kicsit elsikkadt a lemezdömpingben. Nem is igazán vették komolyan, amolyan vadhajtásként kezelték, ami érdekességnek jó, de annál nem több. A korong hírnevét annak köszönhette, hogy két olyan karizmatikus frontembert hozott össze, mint  Chuck Billy  (Testament) és  Zetro Sousa  (Exodus). A két legendás énekesen kívül részt vett a felvételeknél négy gitáros, úgy mint Greg Bustamante, Andy Billy, Steve Robello, és John Hartsnick, két basszer, Eddy Billy és John Sousa, a dobokon pedig Troy Lucketta és Danny Cunnigham osztoztak.

...

Mély benyomást tett rám annak idején e vérszomjas mackó a maga uzsonnás dobozkájával, s a benne rejlő kakaós harci csigájával felfegyverkezve, ahogy vélhetően Woodstock irányába tart… Egyébként nem rossz zene egyáltalán. Egy rakás ilyet hallottam már, a Crosby, Stills, Nash and Youngtól mondjuk a Fleet Foxes gárdájáig, de említhetném a The Head And The Heart, vagy a Barr Brothers formációkat is, és még körülbelül 50 ezer kortárs előadót. Szóval minimalista, visszafogott, csendes-ülős dalolgatás. Szerzői dalok, őszintén, egyenesen, nem túl nagy hangterjedelemben, inkább a hangulatra alapozva, mint a technikai bravúrokra.

...

Yusef Lateef   1920-ban született Chattanoogában, és sokáig a William Emanuel Huddleston névre hallgatott, csak évekkel később, az iszlám hitre való áttérésekor vette fel művésznevét. Az iszlámról sajnos a média révén talán nem olyan békés lelkületű emberek juthatnak eszünkbe, mint ő, ki becenevét adta ehhez a lemezhez, hiszen ő maga volt termetes alakjával a Szelíd Óriás. Ötévesen családjával Detroitba költözött, itt szeretett bele a jazzbe, s a főiskola elvégzésekor már keresett tenorszaxofonosnak számított. 31 éves korában kezdett el megismerkedni a fuvolával, majd 38 évesen oboa tanulmányokat is folytatott. Innen már nem volt nagy ugrás a fagott, valamint a shanai, shofar, arghul, koto nevű keleti hangszerek elsajátítása.

Nem gondoltam volna a teljesen íztelen és szagtalan 2018-as ”Blaze Away” után, hogy három év múlva a Morcheeba még annak színvonalát sem fogja elérni. Kicsit megváltoztak. Hol van ez a formáció már attól, akik annak idején a soul/funk gyökerű bluest keverték a dubbal, a chillouttal, és még ki tudja mivel? Mára ez a stíluskavalkád eltűnt, maradt a gépies pop, a totálisan kiherélt, dinamika nélküli downtempo, vagy még az sem, mert ez inkább langyos lábvíz, mely véleményem szerint sem az előadóknak, sem a közönségnek nem jó. Ritka jelenség itt a Zenehallgatásban: negatív kritika.

...

Egy mocskos rock’n roll lemezt szeretnék ajánlani a tisztelt olvasóközönség figyelmébe, egyenesen a svéd Göteborgból. A rock and roll persze halott. Ezt jól tudjuk. Mióta Elvis elment, semmi nem a régi. " Szegény és ismeretlen " - hirdeti a lemezcím, és ebben sok minden benne van. Elsősorban találó megállapítás, mert egyelőre hazájukon kívül nem nagyon ismerik őket, ugyanakkor szépen be is állítja a bandáról kialakítandó képet valahová a Motörhead, a Rose Tattoo és a Guns N’ Roses vonalába. Gondolok itt ez utóbbi esetében olyan Guns nótákra, mint a   Garden Of Eden ,   Get In The Ring   vagy a   Double Talkin’ Jive . Tehát nem a balladázós, zongorás-akusztikus Guns jut eszembe róluk, ezt szögezzük le.

...

Alapvető heavy metal klasszikus. Sokan távol tartják magukat King mestertől, általában két okból: a.  ijesztően magas hangon sikongat b. sátánista. Gyermekkoromban e kettő közül egyik sem tántorított el attól, hogy a lemezanyagba belehallgassak, és ahogy megszólaltak az első hangok... Nos, ez érdekes, mert egy kirakodóvásárban, vidéki nevén búcsúban történt a nagy esemény, álltam a kazettás ember böhöm magnója előtt, felcsendült az intró, miközben a háttérben körhinta forgott és ez a kettő, a látvány és a hang tökéletes összhangot alkotott. Soha nem felejtem el, mint ahogy az első sikolyt sem. De ami igazán lebilincselő ma is, az az összjáték, hiszen ez egy nagyon komoly zenekar volt, nem pusztán egyszemélyes produkció.

...

A Doctor Nerve mint zenekari elnevezés valószínűleg onnan jött, hogy az idegzetet erősen megterhelő zenéről van szó. Minden idők legbrutálisabb, legnyiszitelősebb, legállatabb jazz rock formációja a The Creative Music Studio-ban alakult Woodstockban, New York államban a 80-as évek elején. (A CMS-t 1971-ben alapította Karl Berger , Ingrid Sertso és Ornette Coleman .) Ott ismerkedett meg Nick Didkovsky ,(sz.1958) a Doctor Nerve gitáros/vezetője a többi taggal  – Leo Ciesával, Yves Duboinnal és Jim Mussennel (eredeti dobos). A tagság aztán az évek során folyamatosan bővült. Végül már annyian tömörültek a Doctor Nerve név alá (ami eredetileg Didkovsky duója volt egy Zorobabel nevű német dobossal) hogy felsorolni is nehéz őket.

...

A színhely ismét Portugália. Erre a lemezre a Rastilho Records Bandcamp oldalán kattintottam rá a napokban a különleges borító alapján. Jó választás volt. Egyébként a Devil In Me vezetett el a Rastilho Records oldalára, így kötődnek össze láthatatlan szálakon keresztül a zene legkülönbözőbb műfajai. Akusztikus gitárzenét rejt a furcsa grafika O Gajo és két társa előadásában. Hogy mit jelent a Gajo – ezt talán nem kell magyarra fordítani, hiszen a cigány eredetű kifejezések mára már közismertek a magyar nyelvben. Jól tudjuk, hogy eredetileg olyan emberek megjelölésére használták a romák, aki ”nem közéjük való”, amolyan kívülálló. Eredeti jelentése paraszt.

...

Megjelent tegnap a legendás Adolescents új albuma, ami már a tizenegyedik a sorban. Egyfajta válogatásalbum, de nem Best of-jellegű kiadvány. Csupa ritkaság kapott rajta helyet, új keverésben. Minden idők egyik legnépszerűbb punk bandája óriási szerepet játszott a 80-as évek elején Dél-Kaliforniában bekövetkezett punk rock robbanásban. 1981-es debütálásuk ( The Blue Album ) minden idők egyik legnagyobb hatású kalipunk albumává vált. A Bad Brains, a Black Flag és a Minor Threat mellett az Adolescents a hardcore/skate punk színterének egyik legelismertebb zenekara. Az OC Weekly minden idők első számú Orange County együttesének választotta őket. 

...

Amennyire könnyű indoklást találni a zenélésre, annyira nehezen megmagyarázható, miért hallgat az ember zenét. Hiszen az előbbi aktív , utóbbi passzív tevékenység, még akkor is, ha közben ebédet főzünk, vasalunk, vagy autót vezetünk. Különösen érdekes ez a kérdés olyanok esetében, akik maguk nem zenélnek, mégis a zenével napi szinten kapcsolatban állnak – mint befogadók. A zene befogadásának azonban különböző szintjei vannak, valójában nem minden ember, aki hallgat zenét, tekinthető zenehallgatónak. Gyakori jelenség: szól a zene éjjel-nappal, a befogadó mégsem figyel rá, mert számára ez nem olyan mélységű tevékenység. Most inkább arra keresném a választ, miért hallgat valaki zenét tudatosan?

...

Erős túlzással amolyan folk rock szupergroupnak számít az óceán túlsó partján a Bonny Light Horseman , mivel mindhárom tag korábban nevet szerzett magának, de ha megnézzük ezeket a neveket, túl sokra nem megyünk velük, attól tartok. Eric D. Johnson a Fruit Bats gitárosa volt, Josh Kaufman többek között a The National ban működött közre, míg Anais Mitchell  énekesnő szólóban próbálkozott. Ez a három amerikai zenész egy koncertsorozat alkalmával verbuválódott össze, majd együtt maradtak egy nagylemeznyi dal felvételéig, hátha majd ezzel sikerül az áttörés, és szerintem ez nem is lehetetlen! Bár egy jobb videó sokat segíthetne a helyzeten, mert erre a csodás lófejű borítóra nem biztos, hogy sokan rákattintanak.

...

Az ember eredendően nem zenélt. A kezdet kezdetén még hangszere sem volt, tagolt, jól érthető nyelve sem volt, hörgésekkel és gesztusokkal fejezte ki magát. Ennél többre nem volt szüksége, az érvényesüléséhez minden más adott volt. Dúsan burjánzott az erdő, tele gyümölcsökkel, állatokkal, a kis közösségében megvolt a kellő számú partnere, szükségletei kielégíthette könnyen, egyszerűen. Ebben a korai időszakban érzelmi élete közel volt a nullához. Szellemi szükségletekről szintén nem beszélhetünk, ne feledjük, még éppen hogy ember.

...

Billy ”Freakbird” Gibbons (sz. 1949, Houston, Texas) soha nem tartozott a lyukas nadrágos blueselőadók közé, éppen ettől egyedi jelenség, hiszen mégis hihetetlen érzéke van ehhez a műfajhoz. Egyfajta élő cáfolata ő annak a tézisnek, hogy csak a nyomor és nélkülözés, a mindennapi küzdelem szülhet igazán értékes dalokat. Hallgassunk csak bele ebbe az anyagba, mindjárt megtapasztaljuk, milyen az, amikor egy elkényeztetett úrifiú megdörrenti a cuccot! Nem sok gitáros dicsekedhet egyéni, jól felismerhető játékstílussal, ez a mandró közéjük tartozik. Mindig is minimalista, érzéssel előadott, őrülten nyers szólókat nyomatott, és ez idős kora beköszöntével sem változott. Egyébként volt ennek a fickónak valaha fiatalkora? 

...

Az angol énekessel felálló finn   Hexvessel   a   Century Media   és a   Svart   Records   között egyensúlyozik, a 2016-os When We Are Death  és a 2019-es All Tree  jött ki az előbbinél, a 2011-es Dawnbearer , a 2012-es No Hollier Temple  és a Kindred az utóbbinál. Azonban bő tízéves együttlétük alatt öt nagylemez semmiképpen nem nevezhető iparszerű működésnek, ez pedig arról árulkodik, hogy ők nem az elvárások után mennek, és szabadon, saját elképzeléseik szerint alkothatnak.

...

Experimentális, alternatív jazz-rock folk motívumokkal, Ausztráliából. Nem is érdekes a besorolás. Fel a hangerőt és kész. Amikor már azt gondolná az ember, hogy sok új nem jöhet szembe az életben, nagyjából mindent hallott, ami még érdekes lehet, akkor kap egy ilyen taslit, nesze neked, nem úgy van az! Az biztos, hogy rockzene, mert van súlya. A többit inkább hagyjuk. Adott egy hegedűs, neve Jess Randall . Marha sokat játszik. Szinte dongóként döngi végig a szerzeményeket. Nem mondom, hogy nem sok, de belefér. Rengeteg a variálás, a dallamtöredék, kicsit olyan a stílus, mint amit Lajkó Félix csinál. Vagy csinált, régebben.

...

Régi adósságom törlesztem, amikor a portugál Devil In Me eddigi teljes munkásságát ajánlom a magyar érdeklődők figyelmébe. Évek óta követem őket, az első számú kedvenc bandám lettek a dallamos hardcore  színterén. Muzsikájuk vázát az a fajta középtempós, szaggatott málházás adja, ami talán a legtöbb érzelem kifejezésére alkalmas, hiszen itt nem lehet csak úgy elhadarni a sorokat, nem az erődemonstráció a fő cél, hanem az üzenet közvetítés – a HC eszközével. Valahol a gördeszkás punk, a thrash metal és a Brooklyn HC között egyensúlyoznak ők, megközelítőleg ott vették fel a szálat, ahol a Biohazard annak idején abbahagyta. Ha valaki olyan HC bandát keres, akik a betonozáson túl zenélni is tudnak, és lemezről lemezre ...

Innen nézve ehhez a lemezhez csak egy kérdés illik: Minek ide a cselló? Jó, ne legyünk ennyire közönségesek, hiszen amit Mabe Fratti korábbi albumain felépített, itt sem rombolja le teljesen, csak éppen másféle téglákat rakosgatott itt egymásra. Ez most már nem annyira a komolyzenéhez kötődő lemez, inkább a jazzhez. Csak ennyi a változás. Csak ennyi? Nos, a különbséget zongorázni lehetne. Ugyanakkor a hangulati tényező változatlan maradt. A mag, a magban a termés, a központi személy még mindig a guatemalai kislány, aki immáron felnőtt nő lett. Öntudatos, határozott, saját ösvényt taposó egyéniség. Egy kis zenei zseni.

...

A Wargasm nevű trió Massachusettsben, közelebbről Bostonban működött a kilencvenes években, dallamos thrash metalt játszott, majd három stúdiólemez és egy koncertkiadvány után feloszlott. A zenekar eredendően a Spillberg testvérek hobbibandája volt, hozzájuk csapódott Bob Mayo basszusgitáros/énekes. A nyolcvanas évek elején alakultak (Overkill néven), és csak hosszú évek kitartó probálkozásai, tagcserék, névváltoztatások után jutottak el az áhított lemezszerződéshez. Muzsikájuk kifinomult gitárjátékon és dallamos éneken alapuló, kemény rockzene.

...

Az 500. bejegyzés után úgy illik, hogy megújuljon kicsit a Zenehallgatás.blog , ezért a jövőben már nem csak egy-egy lemezajánló lesz, hanem néhány hosszabb-rövidebb lista is, illetve néhány zenei tárgyú elméleti írás, szabad stílusú elmerengés. Kezdjük mindjárt egy rendhagyó toplistával, amiben csupa ismeretlen banda szuper jó lemeze van. Ami közös bennük, hogy mindegyik a XXI. században alkotott, és mérges-piszkos-koszos rock’n roll lemezeket szült a világra. Nem véletlenül osztotta meg ezeket a gyöngyszemeket a műfajra szakosodott Junkie Business csatorna. A jelszó tehát: Majdnem punk! De ez ”csak” rock’n roll, a hevesebb fajtából!

...

Ha már Madder Rose van a terítéken, akkor nézzünk meg közelebbről egy másik lemezt, az 1994-es Panic On -t. Ez annál is egyszerűbb, mert a CD itt pörög éppen a lejátszómban. Teljesen abszurd és hihetetlen, de a kiadványt két hete vásároltam a Nyugati téri aluljáró antikváriumában kerek 100, azaz száz forintért. Akkor még nem tudtam, mit veszek, mert nem ismertem a bandát, de ez az ár, és a turkálóba kerülés egy ilyen zenekarhoz valóban méltatlan. Nem hiszem, hogy gyengébbek lettek volna mondjuk PJ Harvey-nál, vagy a Breedersnél, akiknek 1 db slágerük volt, azon kívül semmi. A Panic On az összes közül a legnyersebb tónusú Madder Rose lemez, igazi alteros csemege.

...

So Nineties… ezzel a két szóval tökéletesen körülírható a Greenich Villageből startoló Madder Rose zenekar teljes életműve, amely a mai napig öt nagylemezből áll, és meglehetősen valószínűtlen, bár nem kizárható a folytatás. A Mary Lorson dalszerző-énekesnő által vezetett négytagú alternatív rock banda zenéjében összegyúródik az összes jelentős kilencvenes évekbeli előadó munkássága, vagy legalábbis azoké, ahol a frontember nő volt. Mary tisztán csengő, képzett hangján néha mintha Alanis Morissette szólna, néha mintha Suzanne Vega, néha egy kis No Doubt, kis Cardigans hatás, s közben a zene inkább sötétebb tónusú, amolyan underground indie rock. Sokat merít innen is, onnan is… Hogy ez jó vagy sem, erre nem lehet ...

Mabe Fratti Guatemalában született 1992-ben, és 8 éves korában kezdett el csellózni. Tanulmányait 2016-ban Mexikóvárosban folytatta, ahonnan a Veracruz nevű kikötővárosba költözött. Itt készítette el a pandémia alatt második albumát, melynek magyar címe: Vajon most meg fogjuk érteni egymást? A választ nehéz lenne egyértelműen megfogalmazni. A mai rohanó világban a hétköznapok embere már alig veszi észre az ennyire érzékeny hangú, nyugalmat árasztó, új utakat kereső alkotókat. Vagy talán éppen a mindennapi rohanásban van létjogosultsága a csendes-bús daloknak? Mert Fratti tulajdonképpen dalszerző-előadó, aki csellón kíséri magát, néhány közreműködő szereplésével. A műfaj??? Pfff… Jó zene, nem egyéb.

...

Richard Allen Mitchell (1930-1979) floridai születésű trombitásra iskolás évei alatt ragadt a Blue becenév, melyet aztán megtartva jelentős hírnévre tett szert hangszerén. Elsősorban a sideman szerepében volt kiemelkedő, bár csak 49 évet élt, megszámlálhatatlan nagylemez őrzi munkásságát. Olyan nevek mellett fújta a rezet, mint pl. Bobby Hutcherson, John Mayall, Ray Charles, Joe Zawinul vagy George Benson. A felsorolás nem teljes, mégis rávilágít sokoldalúságára. Egyaránt kedvelte a hagyományos bebop/swing formációt, a soult, a bluest, a rockot és a funkyt is. Közel harminc szólókiadványa is meglehetősen eklektikus képet mutat. Az 1973-as Graffitti Blues című lemeze a funk, a rock és a jazz sajátos elegyét tartalmazza.

...

Pszichedelikus rockzene Argentínából, akusztikus gitárral, kellemes vokálokkal, spanyol nyelven. A hat tagot számláló szellemek ( Los Espíritus ) előadásmódjában valóban van valami kísérteties: imbolygó gitárdallamok, csúsztatott hangok, mélyen dobogó dob borzolják a kedélyeket, leheletfinoman. Azt mondhatnánk, ezek a szellemek nem falnak fel, nem visznek el senkit, csak mókáznak egyet velünk, elkapnak és próbára tesznek, félünk-e tőlük. Néhány perc után máris kiderül: semmi ok ezt tenni. A muzsika teljesen barátságos, a lemezanyag fülbemászó dalok gyűjteménye, a műélvezet nyelvtudás nélkül is működik.

...

Különleges vándormuzsikus/táncos-komikus családba született az amerikai Cal Tjader (1925-1982), aki anyjától zongorázni, apjától szteptáncolni tanult, majd hamarosan kikötött a vibrafonnál. Elsősorban mint a latin jazz kiemelkedő alakját ismerjük, annak ellenére, hogy voltak fúziós törekvései és szólóelőadásai is. Élete során elképesztő termékenységről tett tanúbizonyságot, diszkográfiája valóságos dzsungel, több száz lemez maradt ránk működése következtében. Ebből a terjedelmes életműből érdemes időt szentelni az 1965-ös Soul Sauce lemeznek, mivel ez amolyan átmenet a latin jazz és a fúzió között. Az alap még erősen jazzben gyökeredzik, de már van súlya a szerzeményeknek.

...

Talán nem túlzás azt állítani, a washingtoni születésű Lloyd McNeill (1935-2021) ugyanolyan színvonalú muzsikus volt a fuvolán, mint Miles Davis a trombitán. Azonban míg utóbbi nevét milliók ismerik, McNeill alkotásait alig néhányan. A szűkszavú Wikipédia-bejegyzés sem viszi túlzásba a mester zenei világának bemutatását, megelégszik egy rövid, tárgyilagos életúttal. Ebből kiderül, a meglehetősen visszahúzódó természetű muzsikus a legjobb iskolákba járt, többek között a Howard Egyetemen, illetve Párizsban képezte magát, ahol barátságba került Pablo Picassoval is, majd New Yorkban letelepedve olyan legendáktól vett magánórákat, mint Eric Dolphy, vagy Hale Smith. Életében kevés albumot adott ki, mindössze hetet – ezek ...

Folytatom tovább nemlétező zenei rovatomat, melyben a teljesen félrevezető nevű formációk kapnak helyet. Úgy látszik, mostanában ezek vannak túlsúlyban, mintha olyan nehéz lenne egy zenekar számára jól kifejező elnevezést találni. A Signo Rojo (Piros Jel) megjelölés egy harcias mexikói, vagy Dél-Amerikai hordát sejtet, nagyjából a Thell Barrio stílusában – ehhez képest ez a banda Svédországból származik, spanyolul egy szót sem énekelnek, és bár muzsikájuk súlyos, semmiképpen nem Hardcore Metal. Ezzel együtt nem mennék el mellettük szó nélkül, mert ritka manapság a kemény műfajban az ennyire polírozatlan hangzás. Primitív őserővel zúznak, mint a disznók!

...

A lemezborító betűtípusáról könnyen kitalálható, hogy a műfaj rockabilly/R&B, esetleg oldtimer rock'n roll. Utoljára e blog olvasói a The Boneshakers ( Boney And The Shakers ) kiadványán láthattak hasonlót. A derék németek is jók ebben a műfajban, azonban amerikai kollégáik egész egyszerűen elsöpörnek mindent és mindenkit. Annyira kidolgozott, minden szempontból hibátlan anyagot hoztak össze, hogy azzal nem lehet versenyre kelni. Adott  Shanda Cisneros karizmatikus, süvöltő hangja, hozzá a részegen vonagló szaxofon, a feszes ritmusszekció, a rozsdásra hangolt gitár, az izgalmasan brummogó basszus, és kész a legmenőbb Las Vegas-i koktél Howlers módra.

...

Sokféle doktor van szerte a világban, fogdoktor, lódoktor, jogdoktor, számtalan címzetes és cím nélküli illető, de olyan, mint Doktor Will  egy sincs, mert benne mindegyikből van egy kicsi. Személyében egyesül a méregkeverő, a kuruzsló, a csodadoktor, a zenedoktor, név szerint Dr. John, Dr. Feelgood, Dr. Alban, sőt, Dr. Brinkmann is egyenesen a Feketeerdő Klinikáról, hiszen jó doktorunk német, teljes neve Will Hampel. Leírhatatlan figurája ő a müncheni zenei életnek, aki akár csak egyszer láthatta őt élőben valamelyik lepukkadt bajor csapszékben, valószínűleg azóta is emlegeti. Tudom, most sokan azt hiszik viccelek, vagy élcelődök, pedig nem. Az a doktor dolga…

...

A Bacon Fat második lemeze talán a szívemnek még kedvesebb, mint az első. Nincsenek jelentős nagy különbségek a kettő között, de aki odafigyel, az hallhatja, hogy feszesebb lett a dalszerkezet, nyersebb a tónus, egyértelműen keményedtek kicsit. Ez mindenképpen ad egy lendületet ennek az egyébként is szépen elzakatoló muzsikának. Ha az első albumnál azt mondtam, hangulatos, életvidám dalok gyűjteménye, akkor az itt hatványozottan igaz. Persze mindkettőn van csendesen csordogáló tétel, hiszen ezek nélkül nem lenne a blues az ami, de túlsúlyban nem ezek vannak, hanem a rockkal erősen kacérkodó felvételek. Aki ezt a korszakot szereti, annak nagyon ajánlott a kiadvány.

...

Szalonnazsír – ennél autentikusabb névvel sem lehetne fehér blues bandát alapítani. Pontosan ezt tette a Dirty Blues Band harmonikás frontembere Rod Piazza , miután a DBB két kiváló lemez után feloszlott. Bár igazság szerint ez nem volt sem fehér, sem fekete blues banda, hanem fekete-fehér. Ebbe az új formációba Rod meghívta egykori tanítómesterét, aki ezt el is fogadta, így hát George „Harmonica” Smith belépésével már két herflis húzta-nyúzta egy csárdában, azaz egy bandában. Óriási lemezeket készítettek - sajnos csak kettőt – ezek közül az elsőt ajánlanám most a blues kedvelők figyelmébe. Nem az eszeveszett szólóktól jó a lemez, inkább az ízléses blues rock mintapéldánya.

...

A zenekar neve Death Ray Vision , Massachusets államban élnek, és nemrégiben jelent meg a harmadik nagylemezük. Három nagylemez, három különböző énekes – ez önmagában sem megszokott, de nem ez az egyetlen furcsaság bennük. Mindegyik lemez egy kicsit más. Nehezen beskatulyázható zenei világot alakítottak ki maguknak, amibe sok minden belefér. Saját bevallásuk szerint ez hardcore punk/thrash metal keverék, azt viszont elfelejtették, megjelölni, hogy a hard rock/rock’n roll is képbe került. (Most már.) Ezzel az új énekessel részben új utakra törnek, és szerintem ez teljesen rendben van.

...

Legutóbb a francia The Dead Krazukies kapcsán végszóként megjegyeztem, hogy jók ugyan, de azért a Dragster től messze vannak. Az elmúlt napokban aztán ismét lepörgettem a 2018-as Anti-Everything albumot és elégedetten állapítottam meg: ezen nem fogott az idő vasfoga. Alapvető punk rock mestermű. Milyen kár, hogy azóta mélyen hallgatnak… De mi a helyzet a korábbi Dragster-anyagokkal? Ezeket erősen kritizáltam annak idején, nem tulajdonítottam nekik nagy jelentőséget, csak amolyan szárnypróbálgatásnak hittem őket, és most a legnagyobb döbbenet: A 2014-es lemez egyáltalán nem gyenge! Sőt! Hajszálra megközelíti az Anti-Everything et. Érdemes előtúrni.

...

Nincs túl nagy vonzódásom a pop punk bandák iránt, ezek az esetek döntő többségében leginkább felingerelnek, ezért általában mellőzöm őket. Kivételek azonban még itt is előfordulnak, és egy ilyen üdítő kivétel a The Dead Krazukies nevű társulat Franciaországból, egészen pontosan Hossegorból. Hogy honnan? Mondom, Hossegor. Nem lehetsz ennyire műveletlen, ha azt sem tudod merre van… Nyugi, én sem tudtam. A mai napig nem hallottam erről a településről, sem erről a zenekarról, és őszintén sajnálom, mert hatalmas muzsikát játszanak. A létező legvidámabb, legugrálósabb zene, ami simán mehetne akárhol, akármilyen fesztiválon… de persze nem fog. Kizárt.

...

Fogalmam sincs miért nem foglalkoznak a magyar zenei fórumok a Get Dead zenekarral, és nem is szeretnék koncepciót gyártani erre, de valami oka kell legyen. Talán mert San Francisco többek között a homoszexuális muzsikusok melegágya? Az utóbbi időben a kezdeti LGBTQ ellenesség nálunk is enyhült, egyre szivárványosabb itt az ég, tehát ezen az alapon helyük lenne a palettán, HA valóban a saját nemük iránt vonzódnának, amiről semmilyen információm nincs. Persze rájuk lehet fogni bármit, mert hát San Francisco… Erről jut eszembe, akkor a Metallica is…?

...

Ha már erőteljes hardcore van az étlapon, és testedzések háttérmuzsikájáról beszélünk ( a téma egyébként megérdemelne egy komolyabb cikket ) akkor nem lehet mellőzni a kaliforniai Lionheart legénységét, és legutóbbi minialbumukat sem, mely a Welcome To The West Coast sorozat harmadik részét képezi. Mosolyhardcore a javából! Képtelenség bólogatás nélkül hallgatni, ez tény. Vállról nyomás közben inkább állítsuk meg egy pillanatra a lejátszót, nehogy baj legyen. Az egyetlen kivetnivaló a rövidke időtartam (28:36), ám ha a hármat egymás után meghallgatjuk, az máris bőven 60 perc fölött van, akár a Balatont körbetekerhetjük ennyi idő alatt.

...

Szokásos átmozgató edzéseimhez kutakodtam pörgős hardcore lemezek után, amikor szó szerint belefutottam a mexikói Thell Barrio eme dolgozatába. A cím olyasmi, hogy a „Nap őrült gyermekei” vagy „Az őrült nap gyermekei” , de igazából tökmindegy. Hát veszett nagy muzsikát játszanak a mexikánusok. Olyasféle hardcore, amilyen talán a világon nincs: latin perkákkal agyonpattogtatott, gyomorból kirázott jobbos. Durva, ám dallamos, és ami a lényeg: Spanyol nyelvű! Na…

...

Annak ellenére, hogy ez a blog nem egy bejáratott zenei fórum, valamilyen szinten pironkodva írok az athéni Blind Sun tavaly megjelent lemezéről. Hiszen egy ilyen kis underground oldalnak éppen az lenne a feladata, hogy az ehhez hasonló, szinte ismeretlen kiadványokra felhívja a figyelmet. A megkésett recenzió oka nem hanyagság, sem érdektelenség, egészen egyszerűen elkerült annak idején az anyag. Ha belegondolunk hány zenekar adja ki szerzeményeit egy-egy adott évben, inkább az a nagy dolog, ha az ember egyáltalán rábukkan egy ritka gyöngyszemre. Rövid jellemzés: Vaskos basszussal támogatott, stoner alapú blues rock egy kivételes énekesnővel.

...

A Hurray For The Riff Raff története után már kételkedve fogadja az ember a hozzájuk hasonló produkciókat, mindenhol élelmes menedzsereket szimatolva a háttérben, pedig Sierra Ferrell (sz.1988) felemelkedése elvileg hibátlan. Papíron ő maga a bizonyítéka annak, hogy az utcáról is el lehet jutni a hírnévig. Ráadásul Sierra még csak komoly hátszelet sem kapott, ha minden úgy van, ahogy van. Annyi bizonyos, hogy a You Tube bőven szolgál nekünk olyan videókkal, ahol még ismeretlen utcazenészként produkálta magát a hölgy (a járókelők legnagyobb örömére). Halkan mondom, nem biztos, hogy ha annak idején New Orleans utcáin találkozom vele, felfigyelek rá. Azóta azonban óriásit fejlődött, és az utóbbi években ebben a ...

Jóideje nem publikáltam semmit a Zenehallgatásba, nem mintha nem hallgatnék tonnányi mennyiségű zenét, vagy nem találkoznék figyelemre méltó lemezekkel, csak éppen az energia hiányzott hozzá. És talán a keserű rádöbbenés hátráltatott, szinte csak magamnak írom ezeket az ismertetőket. Persze az sem haszontalan... Azonkívül ez a "szinte" nem egyenlő a nullával. Épp elég ahhoz, hogy a holtpontokon továbblökjön. Annál is inkább, ha hiánypótló írásokról van szó. Jöjjön hát néhány sor a Hurray For The Riff Raff (Éljen a csőcselék!)  bemutatkozó kiadványáról. Arról a nyolc dalról, melyekkel 2007-ben átlépték a Rubikont... 

...

Ez egy nagyon furcsa album, mert az amerikai Whiplash egyike volt az első thrash metal formációknak (1984-ben alakultak, s már 1986-ban nagylemezzel jelentkeztek) ám erre a korongra a cséphadarós énjüket jól elrejtették. Akik a kíméletlenül szaggató kétlábgépes dobtémákat és a dühödt betonozást kedvelik, azok ne itt kutakodjanak, hiszen erődemonstrációnak kevésbé impozáns, energiaforrásnak kissé harmatos a dalgyűjtemény, de mint zene – elsőrangú!

...

Kiemelkedő jelentőségű darab a tekintélyes Joe Henderson életműben. Rendkívül könnyen körülírható anyag, ha csak a közreműködőket vesszük elő, már szinte halljuk a zenét. Charlie Haden bőgőzött, Leon „Ndugu” Chancler dobolt, Alice Coltrane hárfázott és zongorázott, Michael White hegedült, Kenneth Nash kongázott, Baba Doru Oshun tablázott, valamint a nagy Joe Henderson szaxofonozott ezen az összejövetelen. Szinte már sok is a jóból! Aggodalomra még sincs ok, nagyon jól megfértek együtt, senki nem próbálta a szőnyeg alá játszani a másikat.

...

A Wolves In Winter egy fiatal csapat Angliából, Bradfordból. 2020-ban alakultak és ez a bemutatkozó lemezük. Ami azt illeti kellemes bemutatkozás! Mindjárt az első percektől teljesen egyértelmű, hogy tökéletesen összerakott, nagy gonddal készült, kifinomult rockzenét hoznak a doom metal szabadabban értelmezett válfajából. Súlyos az alap, harapnak a gitárok, mégsem az a hajlóbálós, ugrálós zene ez, sokkal inkább a mai modern – ha úgy tetszik – férfias undergroundhoz húz inkább.

...

A lemezborító ugyan nem tartozik a legsikerültebbek közé, tartalma ma is kincset ér. A magyar rockzene meghatározó lemeze, annak ellenére, hogy népszerűségben jónéhány zenekar kiadványa lekörözte. Én magam már csak utólag, nagylemezei alapján ismerhettem meg a Minit, sajnos nem láthattam őket fénykorukban, a hetvenes években, de egészen biztos vagyok abban, hogy akik ott és akkor részesei lehettek, azok számára az a Mini egy örök emlék.

...

Az Atrocity nevű zenekarról sem tudtam sokat, amikor a lemezüket elindítottam a lejátszóban. Annyit sejtettem, hogy feltehetően régebbi motorosok, akik valószínűleg a kilencvenes években kezdték. Slussz. Ezt a hangzásból, a dallammenetekből nagyjából le lehet szűrni. Lejátszás közben mindvégig a holland Asphyx neve motoszkált a fejemben, mert vannak párhuzamok a két banda között, és hát ugye a hasonló hangzású név elvileg hasonló zenei világot takar. Vagy nem…

...

Nem ért teljesen váratlanul a 2023-as év elejének zenei alultermelése, hiszen valahol érthető, ha egy zenekar a fagyos január/február helyett inkább nyár elejére időzíti albumának megjelenését, mégsem gondoltam, hogy ennyire kevés színvonalas kiadvánnyal találkozom majd. Most végre rábukkantam egyre, melyről örömmel adok hírt. Végighallgattam a napokban a retró rockot játszó DeWolff zenekar Love Death & In Between című kiváló hangzású, szépen kidolgozott anyagát, erről fog szólni ez a lemezajánló.

...

Ritkán szoktam kifejezetten gyenge hangzású lemezeket méltatni, hiszen a mai időkben a minőségi keverés úgyszólván alapkövetelmény, de ezt nem lehet kihagyni, mert egy gyöngyszem. Ha a hangerőt feltekerjük és piszmogunk kicsit a hangszínszabályozóval, akkor ki lehet hozni belőle egy hallgatható minőséget. Megéri a törődést. Maga az anyag már-már megmosolyogtatóan üdítő jelenség: klasszikus heavy metal a régi nagyok harcmodorában, szőrmentén, bajuszosan, csőnadrágban, ahogy kell.

...

John Carter klarinétosról már néhány sorral megemlékeztem Horace Tapscott zongorista lemezénél ( The Dark Tree - 1989), azt is megemlítettem, hogy sokrétű előadó, azonban az ő neve alatt megjelent anyagokkal még nem foglalkoztam. Az én szememben Tapscott, Carter vagy James Newton mind-mind valóságos jedi-lovagok. Olyan emberek, akik halálukkal sem tűnnek el igazán, mert felvételeik örök életet biztosítanak számukra. Nem csupán tökéletesen uralták hangszereiket, hanem abszolút kötetlenül, mindennemű zenei formát visszautasítva, zsigerből rögtönöztek. Ez a mai napig ritkaság.

...

1993 decemberében, New Yorkban a Dreamland stúdióban született meg minden idők egyik legjobb akusztikus rock lemeze, Freedy Johnston This Perfect World című albuma. Reggeli zötyögés a forgalomban, vagy hétvégi lazulás egy kis gitározással egybekötve? Nem lehet vele mellé nyúlni. Alapjaiban folk gyökerű, modern hangzású rockzene, éppen csak árnyalatnyi country-beütéssel, szó szerint zseniális hangszerelésben.

...

Miután a vártnál is lassabban csordogálnak 2023-ban a figyelemre méltó lemezanyagok (az utóbbi időben nem találtam egyet sem) egy évekkel korábbi kivételes cuccra próbálom rávetíteni a magam módján a reflektorfényt: a svájci CardiaC kíméletlen hardcore dolgozatára. Az abszolút kompromisszum-mentes, kerítésszaggató old school zúzás, amiben csak úgy ficánkolnak a szebbnél-szebb riffek és markáns énekdallamok, ráadásul mindez spanyolul! Annyira fülgyönyörködtetően sercegnek itt az sz-ek és az ito-k, hogy a mai napig képtelen vagyok betelni vele, ez az igazság.

...

Ez az a fajta album, amire az első nóták után máris rámondják az emberek: Noname gyöngyszem! Aztán a sokadik hallgatás után az a gyöngyszem simán be is aranyozódik, annak ellenére, hogy valós esélye az aranylemezre soha nem volt, hiszen saját kiadásban jelent meg 1000 példányban. Bár előfordult már a kitörés ilyen fél-amatőr státuszból is, volt olyan, hogy később rácsapott egy nagynevű kiadó a vastag por alatt elpihenő cuccra, de erre még nem csapott. Legalábbis a mai napig. Mondjuk az ujjamat nem merném megharapni, hogy ez így is marad, mivel a Totty -tesók iszonyatosan jól tolták a rockot. Megdörrentik a hangfalakat, ahogy kell!

...

A 2023-as év legelején járunk, a java még hátravan ebből az esztendőből, de nem biztos, hogy a szerzői lemezek között lesz ennél jobban sikerült album. Ruly Fernández bemutatkozása Argentínából. Egy spanyol nyelvű, édes-bús, melankóliába áztatott folk rock album, a csendesen elmerengők számára. Akusztikus gitár, hegedű, szájharmonika, és egy leányszíveket olvasztó mély hang…

...

Cesária Évora  (1941-2011) története kézzel fogható cáfolatát adja mindannak, ami a zeneipar íratlan törvényei szerint alapvető elvárás egy sikerre éhes nőtől. Két formás cici és kötelező jellegű bájvigyor nélkül lett nemzetközi hírű világsztár, miközben mások lényegesen jobb adottságokkal eltűntek a süllyesztőben. A hölgy nem volt sem különösebben szép, sem fiatal, így hát az élet mondhatni rákényszerítette arra, hogy tudjon énekelni. Főállású énekesnő volt, aki hazájában, a Zöld-foki szigeteken megélt volna hírnév nélkül is, ám a sors nem kímélte: felfedezték.

...

A Coven nevű amerikai rockzenekart sokáig nem voltam képes komolyan venni, aztán találkoztam ezzel a lemezzel, és mindjárt másképp néztem rájuk. Hiszen ez már jóval magasabb szint a bemutatkozásnál. Ezt sem nevezném örökérvényű klasszikusnak, ám arra mindenképpen alkalmas, hogy rácsodálkozzunk a másod- vagy inkább harmadvonal értékeire. Szépen kidolgozott, dallamos nótákat írtak az ötösfogat tagjai, akik közül Esther, azaz művésznevén Jinx Dawson volt az igazán kiemelkedő jelenség – úgy megjelenésben, mint zenei tehetségben. Hihetetlen, miket énekelt fel erre a korongra, ezt tényleg hallani kell!

...

Ma ünnepli születésnapját Miguel Zenón szaxofonos, aki Puerto Ricoban látta meg a napvilágot 1976 december 30-án, de már jó ideje New Yorkban tevékenykedik. (Bostonban végzett a Berklee-n 1996-ban) Nem kevesebb mint 15 szólólemezzel és számtalan együttműködéssel, valamint Grammy jelölésekkel a tarsolyában nem számít éppen ismeretlen névnek, ezzel együtt be kell vallanom, az első lemez, amit hallottam tőle az idén megjelent Musica De Las Americas . Latin alapú hard bopot nyomat, jó sok variálással, érdemes meghallgatni.

...

Emlékszik még valaki a skót Almighty zenekar Powertrippin’ lemezére? Egyike a kedvenceimnek, meg is fogom írni egy adandó alkalommal. Az olasz DI’AUL  legutóbbi kiadványa pontosan olyan, mintha a fent nevezett Powertrippin’ albumot felezett, vagy inkább harmadolt sebességen hallgatná valaki. Részben grunge alapú, súlyos doom ez, mely a southern rock vadhajtásait is hordozza magán. Kiváló kombináció. Down és Crowbar kedvelőknek úgyszólván kötelező.

...