Úgy tűnik, nincs egyszerűbb feladat egy old school riffekre épülő banda megalapításánál: egy dobossal, egy basszerrel és egy gitárossal elmegy az egész. Sőt! Hallottam már dob-gitár, vagy dob-basszus felállású stoner/doom párosról is. Ami azt illeti, a Cream sem állt túl sok tagból, nem beszélve Jimi Hendrix kísérőzenekaráról, a gond csak ott van, hogy ők nem pusztán a frázisokat puffogtatták, mint jelenlegi követőik (túlnyomó többsége), hanem ténylegesen jó dalokat írtak. Na ez az, ami az újkori termésből leginkább hiányzik. A Manchesterből származó  Ritual King   lehetne a nagy kivétel ebben az iszonyatos túltermelésben.

...

Ha engem zenei producerként azzal keresne meg egy induló banda, hogy szeretne egy „beauty and the beast” énekduóra alapozott death metal formációt létrehozni, melyben a dörmögő-hörgő férfihangot egy magas, kimunkált női vokál egészíti ki, akkor valószínűleg visszakérdeznék: biztosan ezt akarjátok? Mert ez már annyira lerágott csont, hogy sok húst nem lehet rajta keresni. Annak idején, amikor   a Theater Of Tragedy első lemezei megjelentek, akkor mindez újdonságnak számított, azóta viszont már annyi víz lefolyt a Styx medreiben, hogy ne tovább! Bizonyára előítéletes vagyok, de bevallom, valami felfoghatatlan csodával magyarázható, hogy egyáltalán esélyt adtam a   The Project Hate MCMXCIX   nevű svéd csapatnak.

...

”Gyűlölködök, tehát vagyok” - elgondolkodtató lemezcím! Hány, de hány zenekar írhatta volna saját korongjára ezt a szlogent! A furcsa önkritika (?) azonban ez esetben megtévesztő lehet, mert a   Znöwhite   nevű thrash zenekar romjain megalakuló Chicago-i banda a legkevésbé sem az általános utálatát a hallgatóra kivetítő csapat volt. Nagyon is emberi érzéseikről tettek tanúbizonyságot például a   Sister   című dalban. Arról nem beszélve, hogy Greg Fulton személyében afroamerikai gitárosuk volt, ami nem csak a thrash berkein belül, de az egész metal műfajban ritkaság, és jelzésértékű.

...

A New Jersey környékéről érkező   Headlock   is azok közé tartozik, akiknek mindössze egyetlen album megjelenése adatott meg, mielőtt feloszlottak volna. De micsoda album volt ez! Ha valakinek megvan, bizonyára féltett kincsként kezeli.  A Biohazard/Pantera súlyos darálásait pengés basszusfutamokkal színező banda még a Prong tagjait is ámulatba ejtené, s az énekes/basszusgitáros Bob McFlynn tekervényes futamaira Robert Trujillo is elismeréssel bólintana. A hangzás mennydörgés szerű és totálisan lehengerlő, alig lehet elhinni, hogy mindössze hárman alkották a zenekart, a doboknál Adam Kieffer ült, míg a gitárt Adam Tranquilli kezelte.

...

Stockholm városától nem messzire, délre található Södertalje, ahonnan ez az egylemezes thrash brigád érkezett a színtérre 1996-ban. Megérdemlik a tagság felsorolását: Michael Carlström - basszusgitár, Mats Hoxell - dobok, Pasi Oksa - gitár és Robert Kusen - ének/gitár. Ők messze nem voltak annyira sokrétűek, mint pl. a hozzájuk hasonló Equinox , ám a némileg egyszerűbb szerkezetű szerzeményekért cserébe jóval izmosabban szólaltak meg.  A bevezető dallamok kicsit megviccelik a hallgatóságot, mert magán a lemezanyagon nincsenek jazzes elemek, inkább amolyan Down-ízű, kicsit a New Orleans-i hardcore színtérre emlékeztető, helyenként stoner stílusjegyek. Na de mekkora vaddisznó lett ez a lemez is? Elképesztő az ereje és a ...

A Mister Grinch   nevű, teljesen ismeretlen, zseniálisan őrült thrash metal zenekarról nagyon kevés információ kering az interneten. Ami biztos: a Seattle közelében fekvő Tacoma volt a székhelyük. Egyetlen lemezt készítettek 1994-ben. A dobos kivételével nincs utóéletük, ő a Silent Epidemic tagja volt 2010-ig. Ez minden. A teljes tagság így nézett ki: Mark Fletcher - basszusgitáros, Lathe  W. McCollaum - dobos, Ron Walvatne - gitáros, Rick Knox - gitáros, Nick Summerville - énekes. Mindez kicsit szomorú valahol, mert lényegesen többet érdemelnének ennél.

...

Ha egy zenekar énekesnője oly szélsőséges mértékben mutogatja bájait, mint Wendy O. Williams (1949-1998), a Plasmatics egykori punk hercegnője, akkor nagyon könnyen eshet át a lónak azon oldalára, ahol nem veszik őket komolyan. Mármint akik zenét hallgatnak, és nem csak a látványosságokért követnek egy bandát. A maga korában ezt a buktatót még átlépte a csapat, az utókor már nem volt velük túl megértő. Kevés ember veszi a fáradtságot, hogy a Plasmatics-dalok mögé nézzen, s ennek két oka lehet. Az egyik az előadásmód túlzásba vitt teatralitása, a másik a dalok kidolgozatlansága. Ha tényszerűségre törekszünk, be kell látni, hogy pusztán minőségi alapon a csapatnak nem sok helye lenne egy minden idők legjobbjai listán, DE!

...

Egy rockzenei műveltségi vetélkedőben elég húzós kérdés lenne, hogy melyik városban alakult meg a The Gathering zenekar? Erre kapásból talán még a csapat vérmes rajongói sem tudnák rávágni, hogy Oss ban. Oss egy hatvanezres város Hollandiában, az ország északi részén. Itt alapította 1989-ben Hans és René Rutten a kezdetben death metalt játszó formációját, mely szép lassan szelídült és lényegült át valami egészen különleges ötvözetté.

...

Még napjainkban sem sok olyan frontcsajszi szaladgál a rockszínpadokon, mint az ausztrál származású Brody Dalle , aki 1998-ban Los Angelesben Kim Chi basszerrel, Rose Mazolla gitárossal és Matt Young dobossal megalakította a Lepárlók zenekart. Sem énekhangja sem természetes adottságai nem voltak hétköznapiak. A szokásosnál jóval mélyebb tónusban énekelt, olyan férfias erővel, mely hímnemű kollégáinak is tiszteletére válna. Jóval a screamo kifejezés előtt screamelt, bár ez talán önmagában nem érdem, a zene keménységi fokáról mégis árulkodik. Ez nem volt gumipop vagy gumipunk, nem is a rádiókat célozták vele, inkább az underground közönséget. Át is vette őket a Hellcat Records , de sajnos ez sem mentette meg a csapatot a sok ...

Nesze neked kultúra! Most leleplezem magam, hiába a jazz és a prog rock iránti elkötelezettségem: imádom ezt a brutális hardcore rap metal bandát. Mindkét lemezük kiváló, a bemutatkozó talán valamivel jobban sikerült, mint a második. ( Return of Da Dragon -1998) A Bring Da Ruckus az összes Brooklyni rap kiadványt megeszi reggelire, pedig vannak ott elég komoly alapművek. Tim McMurtrie ex-M.O.D. gitáros hozta létre a formációt, amelyben alighanem szerepelt néhány rovott múltú zenészkolléga is, ezt onnan gondolom, hogy a tagság olyan személyekből állt, mint: A.J. ,  T , Richie ,  Roland , K … - meglehetősen sokatmondó nevek!

...

A Coventry városából származó, 1986-ban alakult brit   Bolt Thrower   kezdetben a Slayer-Carcass-Discharge nyomvonalon próbált haladni, és tulajdonképpen grindcore muzsikát nyomatott, de a féktelen vaddisznótúrásra hamar ráunt. Már az 1989-es Realm Of Chaos: Slaves To Darkness  is gitárban gazdag dallamos fémet tartalmazott, mint ahogy a nemzetközi színtéren ismertté vált War Master is kellemes hallgatnivalót jelentett a műfaj kedvelőinek, az igazi csúcs azonban szerintem az 1992-es The IVth Crusade lett. Ez bizony mestermű a javából!

...

Steven Wilson , akit többek között a  Porcupine Tree  zenekarból ismerhettünk, és Mikael Åkerfeldt , az  Opeth  zenekar frontembere nem vette figyelembe a rajongói elvárásokat. A két gitáros/énekes szépen összeült, és fütyülve bárki véleményére - beleértve ide a  Roadrunner Records  munkatársait is - teljes mértékben a saját elgondolása, pillanatnyi hangula alapján alkotott. Az eredmény egy különleges ízű zenei főzet lett. A korabeli recenziókban többek között azt nehezményezték sokan, hogy ez a bizonyos lemezanyag nem igazán Storm , nem is Corrosion . Vagyis nincs igazán keménysége, hiányzik belőle a rockzene dinamikája, és még csak nem is rozsdás a hangzás. Ez mind igaz, de a muzsika gyönyörű!

...

Nem kis vitákat generált annak idején a jó öreg  Seasick Steve  semmiből történő felbukkanása: valóban hajléktalan csöves? Vagy csak ravaszul annak adta ki magát? Becsapta az embereket, hogy azzal világhírnévre tegyen szert? Nem is az a neve, ami… és így tovább. A napnál világosabb, hogy mindezeknek a világon semmi jelentősége nincsen. Mondjuk, hogy sosem volt hobó, tényleg diszkózenekarban basszusgitározott, és csak a Jools Holland show szilveszteri műsorába találták ki a fazonját… Oké, tegyük fel így volt… és akkor mi van? A zenéje már akkor is, most is világbajnok volt, és kész. Passz. Ennyi.

...

Megkésett értekezésem tárgya egy több mint tízéves kiadvány, a  Dublin Death Patrol  második lemeze, amely véleményem szerint nem kapta meg annak idején a kellő elismerést. Egy kicsit elsikkadt a lemezdömpingben. Nem is igazán vették komolyan, amolyan vadhajtásként kezelték, ami érdekességnek jó, de annál nem több. A korong hírnevét annak köszönhette, hogy két olyan karizmatikus frontembert hozott össze, mint  Chuck Billy  (Testament) és  Zetro Sousa  (Exodus). A két legendás énekesen kívül részt vett a felvételeknél négy gitáros, úgy mint Greg Bustamante, Andy Billy, Steve Robello, és John Hartsnick, két basszer, Eddy Billy és John Sousa, a dobokon pedig Troy Lucketta és Danny Cunnigham osztoztak.

...

Mély benyomást tett rám annak idején e vérszomjas mackó a maga uzsonnás dobozkájával, s a benne rejlő kakaós harci csigájával felfegyverkezve, ahogy vélhetően Woodstock irányába tart… Egyébként nem rossz zene egyáltalán. Egy rakás ilyet hallottam már, a Crosby, Stills, Nash and Youngtól mondjuk a Fleet Foxes gárdájáig, de említhetném a The Head And The Heart, vagy a Barr Brothers formációkat is, és még körülbelül 50 ezer kortárs előadót. Szóval minimalista, visszafogott, csendes-ülős dalolgatás. Szerzői dalok, őszintén, egyenesen, nem túl nagy hangterjedelemben, inkább a hangulatra alapozva, mint a technikai bravúrokra.

...

Yusef Lateef   1920-ban született Chattanoogában, és sokáig a William Emanuel Huddleston névre hallgatott, csak évekkel később, az iszlám hitre való áttérésekor vette fel művésznevét. Az iszlámról sajnos a média révén talán nem olyan békés lelkületű emberek juthatnak eszünkbe, mint ő, aki becenevét adta ehhez a lemezhez. Hiszen ő maga volt (termetes alakjával) a Szelíd Óriás. Ötévesen családjával Detroitba költözött, itt szeretett bele a jazzbe, s a főiskola elvégzésekor már keresett tenorszaxofonosnak számított. 31 éves korában kezdett el megismerkedni a fuvolával, majd 38 évesen oboa tanulmányokat is folytatott. Innen már nem volt nagy ugrás a fagott, valamint a shanai, shofar, arghul, koto nevű keleti hangszerek ...

Nem gondoltam volna a teljesen íztelen és szagtalan 2018-as ”Blaze Away” után, hogy három év múlva a Morcheeba még annak színvonalát sem fogja elérni. Kicsit megváltoztak. Hol van ez a formáció már attól, akik annak idején a soul/funk gyökerű bluest keverték a dubbal, a chillouttal, és még ki tudja mivel? Mára ez a stíluskavalkád eltűnt, maradt a gépies pop, a totálisan kiherélt, dinamika nélküli downtempo, vagy még az sem, mert ez inkább langyos lábvíz, mely véleményem szerint sem az előadóknak, sem a közönségnek nem jó. Ritka jelenség itt a Zenehallgatásban: negatív kritika.

...

Egy mocskos rock’n roll lemezt szeretnék ajánlani a tisztelt olvasóközönség figyelmébe, egyenesen a svéd Göteborgból. A rock and roll persze halott. Ezt jól tudjuk. Mióta Elvis elment, semmi nem a régi. " Szegény és ismeretlen " - hirdeti a lemezcím, és ebben sok minden benne van. Elsősorban találó megállapítás, mert egyelőre hazájukon kívül nem nagyon ismerik őket, ugyanakkor szépen be is állítja a bandáról kialakítandó képet valahová a Motörhead, a Rose Tattoo és a Guns N’ Roses vonalába. Gondolok itt ez utóbbi esetében olyan Guns nótákra, mint a   Garden Of Eden ,   Get In The Ring   vagy a   Double Talkin’ Jive . Tehát nem a balladázós, zongorás-akusztikus Guns jut eszembe róluk, ezt szögezzük le.

...

Alapvető heavy metal klasszikus. Sokan távol tartják magukat King mestertől, általában két okból: a. ijesztően magas hangon sikongat b. sátánista. Gyermekkoromban e kettő közül egyik sem tántorított el attól, hogy a lemezanyagba belehallgassak, és ahogy megszólaltak az első hangok... Nos, ez érdekes, mert egy kirakodóvásárban, vidéki nevén búcsúban történt a nagy esemény, álltam a kazettás ember böhöm magnója előtt, felcsendült az intró, miközben a háttérben körhinta forgott és ez a kettő, a látvány és a hang tökéletes összhangot alkotott. Soha nem felejtem el, mint ahogy az első sikolyt sem. De ami igazán lebilincselő ma is, az az összjáték, hiszen ez egy nagyon komoly zenekar volt, nem pusztán egyszemélyes produkció.

...

A Doctor Nerve mint zenekari elnevezés valószínűleg onnan jött, hogy az idegzetet erősen megterhelő zenéről van szó. Minden idők legbrutálisabb, legnyiszitelősebb, legállatabb jazz rock formációja a The Creative Music Studio-ban alakult Woodstockban, New York államban a 80-as évek elején. (A CMS-t 1971-ben alapította Karl Berger , Ingrid Sertso és Ornette Coleman .) Ott ismerkedett meg Nick Didkovsky ,(sz.1958) a Doctor Nerve gitáros/vezetője a többi taggal  – Leo Ciesával, Yves Duboinnal és Jim Mussennel (eredeti dobos). A tagság aztán az évek során folyamatosan bővült. Végül már annyian tömörültek a Doctor Nerve név alá (ami eredetileg Didkovsky duója volt egy Zorobabel nevű német dobossal) hogy felsorolni is nehéz őket.

...

A színhely ismét Portugália. Erre a lemezre a Rastilho Records Bandcamp oldalán kattintottam rá a napokban a különleges borító alapján. Jó választás volt. Egyébként a Devil In Me vezetett el a Rastilho Records oldalára, így kötődnek össze láthatatlan szálakon keresztül a zene legkülönbözőbb műfajai. Akusztikus gitárzenét rejt a furcsa grafika O Gajo és két társa előadásában. Hogy mit jelent a Gajo – ezt talán nem kell magyarra fordítani, hiszen a cigány eredetű kifejezések mára már közismertek a magyar nyelvben. Jól tudjuk, hogy eredetileg olyan emberek megjelölésére használták a romák, aki ”nem közéjük való”, amolyan kívülálló. Eredeti jelentése paraszt.

...

Megjelent tegnap a legendás Adolescents új albuma, ami már a tizenegyedik a sorban. Egyfajta válogatásalbum, de nem Best of-jellegű kiadvány. Csupa ritkaság kapott rajta helyet, új keverésben. Minden idők egyik legnépszerűbb punk bandája óriási szerepet játszott a 80-as évek elején Dél-Kaliforniában bekövetkezett punk rock robbanásban. 1981-es debütálásuk ( The Blue Album ) minden idők egyik legnagyobb hatású kalipunk albumává vált. A Bad Brains, a Black Flag és a Minor Threat mellett az Adolescents a hardcore/skate punk színterének egyik legelismertebb zenekara. Az OC Weekly minden idők első számú Orange County együttesének választotta őket. 

...

Amennyire könnyű indoklást találni a zenélésre, annyira nehezen megmagyarázható, miért hallgat az ember zenét. Hiszen az előbbi aktív , utóbbi elvileg passzív tevékenység, még akkor is, ha közben ebédet főzünk, vasalunk, vagy autót vezetünk. Különösen érdekes ez a kérdés olyanok esetében, akik maguk nem zenélnek, mégis a zenével napi szinten kapcsolatban állnak – mint befogadók. A zene befogadásának azonban különböző szintjei vannak, valójában nem minden ember, aki hallgat zenét, tekinthető zenehallgatónak. Gyakori jelenség: szól a zene éjjel-nappal, a befogadó mégsem figyel rá, mert számára ez nem olyan mélységű tevékenység. Most inkább arra keresném a választ, miért hallgat valaki zenét tudatosan?

...

Erős túlzással amolyan folk rock szupergroupnak számít az óceán túlsó partján a Bonny Light Horseman , mivel mindhárom tag korábban nevet szerzett magának, de ha megnézzük ezeket a neveket, túl sokra nem megyünk velük, attól tartok. Eric D. Johnson a Fruit Bats gitárosa volt, Josh Kaufman többek között a The National ban működött közre, míg Anais Mitchell  énekesnő szólóban próbálkozott. Ez a három amerikai zenész egy koncertsorozat alkalmával verbuválódott össze, majd együtt maradtak egy nagylemeznyi dal felvételéig, hátha majd ezzel sikerül az áttörés, és szerintem ez nem is lehetetlen! Bár egy jobb videó sokat segíthetne a helyzeten, mert erre a csodás lófejű borítóra nem biztos, hogy sokan rákattintanak.

...

Az ember eredendően nem zenélt. A kezdet kezdetén még hangszere sem volt, tagolt, jól érthető nyelve sem volt, hörgésekkel és gesztusokkal fejezte ki magát. Ennél többre nem volt szüksége, az érvényesüléséhez minden más adott volt. Dúsan burjánzott az erdő, tele gyümölcsökkel, állatokkal, a kis közösségében megvolt a kellő számú partnere, szükségletei kielégíthette könnyen, egyszerűen. Ebben a korai időszakban érzelmi élete közel volt a nullához. Szellemi szükségletekről szintén nem beszélhetünk, ne feledjük, még éppen hogy ember.

...

Billy ”Freakbird” Gibbons (sz. 1949, Houston, Texas) soha nem tartozott a lyukas nadrágos blueselőadók közé, éppen ettől egyedi jelenség, hiszen mégis hihetetlen érzéke van ehhez a műfajhoz. Egyfajta élő cáfolata ő annak a tézisnek, hogy csak a nyomor és nélkülözés, a mindennapi küzdelem szülhet igazán értékes dalokat. Hallgassunk csak bele ebbe az anyagba, mindjárt megtapasztaljuk, milyen az, amikor egy elkényeztetett úrifiú megdörrenti a cuccot! Nem sok gitáros dicsekedhet egyéni, jól felismerhető játékstílussal, ez a mandró közéjük tartozik. Mindig is minimalista, érzéssel előadott, őrülten nyers szólókat nyomatott, és ez idős kora beköszöntével sem változott. Egyébként volt ennek a fickónak valaha fiatalkora? 

...

Az angol énekessel felálló finn   Hexvessel   a   Century Media   és a   Svart   Records   között egyensúlyozik, a 2016-os When We Are Death  és a 2019-es All Tree  jött ki az előbbinél, a 2011-es Dawnbearer , a 2012-es No Hollier Temple  és a Kindred az utóbbinál. Azonban bő tízéves együttlétük alatt öt nagylemez semmiképpen nem nevezhető iparszerű működésnek, ez pedig arról árulkodik, hogy ők nem az elvárások után mennek, és szabadon, saját elképzeléseik szerint alkothatnak.

...

Experimentális, alternatív jazz-rock folk motívumokkal, Ausztráliából. Nem is érdekes a besorolás. Fel a hangerőt és kész. Amikor már azt gondolná az ember, hogy sok új nem jöhet szembe az életben, nagyjából mindent hallott, ami még érdekes lehet, akkor kap egy ilyen taslit, nesze neked, nem úgy van az! Az biztos, hogy rockzene, mert van súlya. A többit inkább hagyjuk. Adott egy hegedűs, neve Jess Randall . Marha sokat játszik. Szinte dongóként döngi végig a szerzeményeket. Nem mondom, hogy nem sok, de belefér. Rengeteg a variálás, a dallamtöredék, kicsit olyan a stílus, mint amit Lajkó Félix csinál. Vagy csinált, régebben.

...

Régi adósságom törlesztem, amikor a portugál Devil In Me eddigi teljes munkásságát ajánlom a magyar érdeklődők figyelmébe. Évek óta követem őket, az első számú kedvenc bandám lettek a dallamos hardcore  színterén. Muzsikájuk vázát az a fajta középtempós, szaggatott málházás adja, ami talán a legtöbb érzelem kifejezésére alkalmas, hiszen itt nem lehet csak úgy elhadarni a sorokat, nem az erődemonstráció a fő cél, hanem az üzenet közvetítés – a HC eszközével. Valahol a gördeszkás punk, a thrash metal és a Brooklyn HC között egyensúlyoznak ők, megközelítőleg ott vették fel a szálat, ahol a Biohazard annak idején abbahagyta. Ha valaki olyan HC bandát keres, akik a betonozáson túl zenélni is tudnak, és lemezről lemezre ...

Innen nézve ehhez a lemezhez csak egy kérdés illik: Minek ide a cselló? Jó, ne legyünk ennyire közönségesek, hiszen amit Mabe Fratti korábbi albumain felépített, itt sem rombolja le teljesen, csak éppen másféle téglákat rakosgatott itt egymásra. Ez most már nem annyira a komolyzenéhez kötődő lemez, inkább a jazzhez. Csak ennyi a változás. Csak ennyi? Nos, a különbséget zongorázni lehetne. Ugyanakkor a hangulati tényező változatlan maradt. A mag, a magban a termés, a központi személy még mindig a guatemalai kislány, aki immáron felnőtt nő lett. Öntudatos, határozott, saját ösvényt taposó egyéniség. Egy kis zenei zseni.

...

A Wargasm nevű trió Massachusettsben, közelebbről Bostonban működött a kilencvenes években, dallamos thrash metalt játszott, majd három stúdiólemez és egy koncertkiadvány után feloszlott. A zenekar eredendően a Spillberg testvérek hobbibandája volt, hozzájuk csapódott Bob Mayo basszusgitáros/énekes. A nyolcvanas évek elején alakultak (Overkill néven), és csak hosszú évek kitartó probálkozásai, tagcserék, névváltoztatások után jutottak el az áhított lemezszerződéshez. Muzsikájuk kifinomult gitárjátékon és dallamos éneken alapuló, kemény rockzene.

...

Az 500. bejegyzés után úgy illik, hogy megújuljon kicsit a Zenehallgatás.blog , ezért a jövőben már nem csak egy-egy lemezajánló lesz, hanem néhány hosszabb-rövidebb lista is, illetve néhány zenei tárgyú elméleti írás, szabad stílusú elmerengés. Kezdjük mindjárt egy rendhagyó toplistával, amiben csupa ismeretlen banda szuper jó lemeze van. Ami közös bennük, hogy mindegyik a XXI. században alkotott, és mérges-piszkos-koszos rock’n roll lemezeket szült a világra. Nem véletlenül osztotta meg ezeket a gyöngyszemeket a műfajra szakosodott Junkie Business csatorna. A jelszó tehát: Majdnem punk! De ez ”csak” rock’n roll, a hevesebb fajtából!

...

Ha már Madder Rose van a terítéken, akkor nézzünk meg közelebbről egy másik lemezt, az 1994-es Panic On -t. Ez annál is egyszerűbb, mert a CD itt pörög éppen a lejátszómban. Teljesen abszurd és hihetetlen, de a kiadványt két hete vásároltam a Nyugati téri aluljáró antikváriumában kerek 100, azaz száz forintért. Akkor még nem tudtam, mit veszek, mert nem ismertem a bandát, de ez az ár, és a turkálóba kerülés egy ilyen zenekarhoz valóban méltatlan. Nem hiszem, hogy gyengébbek lettek volna mondjuk PJ Harvey-nál, vagy a Breedersnél, akiknek 1 db slágerük volt, azon kívül semmi. A Panic On az összes közül a legnyersebb tónusú Madder Rose lemez, igazi alteros csemege.

...

So Nineties… ezzel a két szóval tökéletesen körülírható a Greenich Villageből startoló Madder Rose zenekar teljes életműve, amely a mai napig öt nagylemezből áll, és meglehetősen valószínűtlen, bár nem kizárható a folytatás. A Mary Lorson dalszerző-énekesnő által vezetett négytagú alternatív rock banda zenéjében összegyúródik az összes jelentős kilencvenes évekbeli előadó munkássága, vagy legalábbis azoké, ahol a frontember nő volt. Mary tisztán csengő, képzett hangján néha mintha Alanis Morissette szólna, néha mintha Suzanne Vega, néha egy kis No Doubt, kis Cardigans hatás, s közben a zene inkább sötétebb tónusú, amolyan underground indie rock. Sokat merít innen is, onnan is… Hogy ez jó vagy sem, erre nem lehet ...

Mabe Fratti Guatemalában született 1992-ben, és 8 éves korában kezdett el csellózni. Tanulmányait 2016-ban Mexikóvárosban folytatta, ahonnan a Veracruz nevű kikötővárosba költözött. Itt készítette el a pandémia alatt második albumát, melynek magyar címe: Vajon most meg fogjuk érteni egymást? A választ nehéz lenne egyértelműen megfogalmazni. A mai rohanó világban a hétköznapok embere már alig veszi észre az ennyire érzékeny hangú, nyugalmat árasztó, új utakat kereső alkotókat. Vagy talán éppen a mindennapi rohanásban van létjogosultsága a csendes-bús daloknak? Mert Fratti tulajdonképpen dalszerző-előadó, aki csellón kíséri magát, néhány közreműködő szereplésével. A műfaj??? Pfff… Jó zene, nem egyéb.

...

Richard Allen Mitchell (1930-1979) floridai születésű trombitásra iskolás évei alatt ragadt a Blue becenév, melyet aztán megtartva jelentős hírnévre tett szert hangszerén. Elsősorban a sideman szerepében volt kiemelkedő, bár csak 49 évet élt, megszámlálhatatlan nagylemez őrzi munkásságát. Olyan nevek mellett fújta a rezet, mint pl. Bobby Hutcherson, John Mayall, Ray Charles, Joe Zawinul vagy George Benson. A felsorolás nem teljes, mégis rávilágít sokoldalúságára. Egyaránt kedvelte a hagyományos bebop/swing formációt, a soult, a bluest, a rockot és a funkyt is. Közel harminc szólókiadványa is meglehetősen eklektikus képet mutat. Az 1973-as Graffitti Blues című lemeze a funk, a rock és a jazz sajátos elegyét tartalmazza.

...

Pszichedelikus rockzene Argentínából, akusztikus gitárral, kellemes vokálokkal, spanyol nyelven. A hat tagot számláló szellemek ( Los Espíritus ) előadásmódjában valóban van valami kísérteties: imbolygó gitárdallamok, csúsztatott hangok, mélyen dobogó dob borzolják a kedélyeket, leheletfinoman. Azt mondhatnánk, ezek a szellemek nem falnak fel, nem visznek el senkit, csak mókáznak egyet velünk, elkapnak és próbára tesznek, félünk-e tőlük. Néhány perc után máris kiderül: semmi ok ezt tenni. A muzsika teljesen barátságos, a lemezanyag fülbemászó dalok gyűjteménye, a műélvezet nyelvtudás nélkül is működik.

...

Különleges vándormuzsikus/táncos-komikus családba született az amerikai Cal Tjader (1925-1982), aki anyjától zongorázni, apjától szteptáncolni tanult, majd hamarosan kikötött a vibrafonnál. Elsősorban mint a latin jazz kiemelkedő alakját ismerjük, annak ellenére, hogy voltak fúziós törekvései és szólóelőadásai is. Élete során elképesztő termékenységről tett tanúbizonyságot, diszkográfiája valóságos dzsungel, több száz lemez maradt ránk működése következtében. Ebből a terjedelmes életműből érdemes időt szentelni az 1965-ös Soul Sauce lemeznek, mivel ez amolyan átmenet a latin jazz és a fúzió között. Az alap még erősen jazzben gyökeredzik, de már van súlya a szerzeményeknek.

...

Talán nem túlzás azt állítani, a washingtoni születésű Lloyd McNeill (1935-2021) ugyanolyan színvonalú muzsikus volt a fuvolán, mint Miles Davis a trombitán. Azonban míg utóbbi nevét milliók ismerik, McNeill alkotásait alig néhányan. A szűkszavú Wikipédia-bejegyzés sem viszi túlzásba a mester zenei világának bemutatását, megelégszik egy rövid, tárgyilagos életúttal. Ebből kiderül, a meglehetősen visszahúzódó természetű muzsikus a legjobb iskolákba járt, többek között a Howard Egyetemen, illetve Párizsban képezte magát, ahol barátságba került Pablo Picassoval is, majd New Yorkban letelepedve olyan legendáktól vett magánórákat, mint Eric Dolphy, vagy Hale Smith. Életében kevés albumot adott ki, mindössze hetet – ezek ...

Folytatom tovább nemlétező zenei rovatomat, melyben a teljesen félrevezető nevű formációk kapnak helyet. Úgy látszik, mostanában ezek vannak túlsúlyban, mintha olyan nehéz lenne egy zenekar számára jól kifejező elnevezést találni. A Signo Rojo (Piros Jel) megjelölés egy harcias mexikói, vagy Dél-Amerikai hordát sejtet, nagyjából a Thell Barrio stílusában – ehhez képest ez a banda Svédországból származik, spanyolul egy szót sem énekelnek, és bár muzsikájuk súlyos, semmiképpen nem Hardcore Metal. Ezzel együtt nem mennék el mellettük szó nélkül, mert ritka manapság a kemény műfajban az ennyire polírozatlan hangzás. Primitív őserővel zúznak, mint a disznók!

...

A lemezborító betűtípusáról könnyen kitalálható, hogy a műfaj rockabilly/R&B, esetleg oldtimer rock'n roll. Utoljára e blog olvasói a The Boneshakers ( Boney And The Shakers ) kiadványán láthattak hasonlót. A derék németek is jók ebben a műfajban, azonban amerikai kollégáik egész egyszerűen elsöpörnek mindent és mindenkit. Annyira kidolgozott, minden szempontból hibátlan anyagot hoztak össze, hogy azzal nem lehet versenyre kelni. Adott  Shanda Cisneros karizmatikus, süvöltő hangja, hozzá a részegen vonagló szaxofon, a feszes ritmusszekció, a rozsdásra hangolt gitár, az izgalmasan brummogó basszus, és kész a legmenőbb Las Vegas-i koktél Howlers módra.

...

Sokféle doktor van szerte a világban, fogdoktor, lódoktor, jogdoktor, s még számtalan más címzetes és cím nélküli illető, de olyan, mint Doktor Will, egy sincs, mert benne mindegyikből van egy kicsi. Személyében egyesül a méregkeverő, a kuruzsló, a csodadoktor, a zenedoktor, név szerint Dr. John, Dr. Feelgood, Dr. Alban, sőt, Dr. Brinkmann is egyenesen a Feketeerdő Klinikáról, hiszen jó doktorunk német, teljes neve Will Hampel. Leírhatatlan figurája ő a müncheni zenei életnek, aki akár csak egyszer láthatta őt élőben valamelyik lepukkadt bajor csapszékben, valószínűleg azóta is emlegeti. Tudom, most sokan azt hiszik viccelek, vagy élcelődök, pedig nem. Az a doktor dolga…

...

A Bacon Fat második lemeze talán a szívemnek még kedvesebb, mint az első. Nincsenek jelentős nagy különbségek a kettő között, de aki odafigyel, az hallhatja, hogy feszesebb lett a dalszerkezet, nyersebb a tónus, egyértelműen keményedtek kicsit. Ez mindenképpen ad egy lendületet ennek az egyébként is szépen elzakatoló muzsikának. Ha az első albumnál azt mondtam, hangulatos, életvidám dalok gyűjteménye, akkor az itt hatványozottan igaz. Persze mindkettőn van csendesen csordogáló tétel, hiszen ezek nélkül nem lenne a blues az ami, de túlsúlyban nem ezek vannak, hanem a rockkal erősen kacérkodó felvételek. Aki ezt a korszakot szereti, annak nagyon ajánlott a kiadvány.

...

Szalonnazsír – ennél autentikusabb névvel sem lehetne fehér blues bandát alapítani. Pontosan ezt tette a Dirty Blues Band harmonikás frontembere Rod Piazza , miután a DBB két kiváló lemez után feloszlott. Bár igazság szerint ez nem volt sem fehér, sem fekete blues banda, hanem fekete-fehér. Ebbe az új formációba Rod meghívta egykori tanítómesterét, aki ezt el is fogadta, így hát George „Harmonica” Smith belépésével már két herflis húzta-nyúzta egy csárdában, azaz egy bandában. Óriási lemezeket készítettek - sajnos csak kettőt – ezek közül az elsőt ajánlanám most a blues kedvelők figyelmébe. Nem az eszeveszett szólóktól jó a lemez, inkább az ízléses blues rock mintapéldánya.

...

A zenekar neve Death Ray Vision , Massachusets államban élnek, és nemrégiben jelent meg a harmadik nagylemezük. Három nagylemez, három különböző énekes – ez önmagában sem megszokott, de nem ez az egyetlen furcsaság bennük. Mindegyik lemez egy kicsit más. Nehezen beskatulyázható zenei világot alakítottak ki maguknak, amibe sok minden belefér. Saját bevallásuk szerint ez hardcore punk/thrash metal keverék, azt viszont elfelejtették, megjelölni, hogy a hard rock/rock’n roll is képbe került. (Most már.) Ezzel az új énekessel részben új utakra törnek, és szerintem ez teljesen rendben van.

...

Legutóbb a francia The Dead Krazukies kapcsán végszóként megjegyeztem, hogy jók ugyan, de azért a Dragster től messze vannak. Az elmúlt napokban aztán ismét lepörgettem a 2018-as Anti-Everything albumot és elégedetten állapítottam meg: ezen nem fogott az idő vasfoga. Alapvető punk rock mestermű. Milyen kár, hogy azóta mélyen hallgatnak… De mi a helyzet a korábbi Dragster-anyagokkal? Ezeket erősen kritizáltam annak idején, nem tulajdonítottam nekik nagy jelentőséget, csak amolyan szárnypróbálgatásnak hittem őket, és most a legnagyobb döbbenet: A 2014-es lemez egyáltalán nem gyenge! Sőt! Hajszálra megközelíti az Anti-Everything et. Érdemes előtúrni.

...

Nincs túl nagy vonzódásom a pop punk bandák iránt, ezek az esetek döntő többségében leginkább felingerelnek, ezért általában mellőzöm őket. Kivételek azonban még itt is előfordulnak, és egy ilyen üdítő kivétel a The Dead Krazukies nevű társulat Franciaországból, egészen pontosan Hossegorból. Hogy honnan? Mondom, Hossegor. Nem lehetsz ennyire műveletlen, ha azt sem tudod merre van… Nyugi, én sem tudtam. A mai napig nem hallottam erről a településről, sem erről a zenekarról, és őszintén sajnálom, mert hatalmas muzsikát játszanak. A létező legvidámabb, legugrálósabb zene, ami simán mehetne akárhol, akármilyen fesztiválon… de persze nem fog. Kizárt.

...

Fogalmam sincs miért nem foglalkoznak a magyar zenei fórumok a Get Dead zenekarral, és nem is szeretnék koncepciót gyártani erre, de valami oka kell legyen. Talán mert San Francisco többek között a homoszexuális muzsikusok melegágya? Az utóbbi időben a kezdeti LGBTQ ellenesség nálunk is enyhült, egyre szivárványosabb itt is az ég, ezen az alapon tehát helyük lenne a palettán, HA valóban a saját nemük iránt vonzódnának, amit erősen kétlek. Persze rájuk lehet fogni bármit, mert hát San Francisco… Erről jut eszembe, akkor a Metallica is…?

...

Ha már erőteljes hardcore van az étlapon, és testedzések háttérmuzsikájáról beszélünk ( a téma egyébként megérdemelne egy komolyabb cikket ) akkor nem lehet mellőzni a kaliforniai Lionheart legénységét, és legutóbbi minialbumukat sem, mely a Welcome To The West Coast sorozat harmadik részét képezi. Mosolyhardcore a javából! Képtelenség bólogatás nélkül hallgatni, ez tény. Vállról nyomás közben inkább állítsuk meg egy pillanatra a lejátszót, nehogy baj legyen. Az egyetlen kivetnivaló a rövidke időtartam (28:36), ám ha a hármat egymás után meghallgatjuk, az máris bőven 60 perc fölött van, akár a Balatont körbetekerhetjük ennyi idő alatt.

...

Szokásos átmozgató edzéseimhez kutakodtam pörgős hardcore lemezek után, amikor szó szerint belefutottam a mexikói Thell Barrio eme dolgozatába. A cím olyasmi, hogy a „Nap őrült gyermekei” vagy „Az őrült nap gyermekei” , de igazából tökmindegy. Hát veszett nagy muzsikát játszanak a mexikánusok. Olyasféle hardcore, amilyen talán a világon nincs: latin perkákkal agyonpattogtatott, gyomorból kirázott jobbos. Durva, ám dallamos, és ami a lényeg: Spanyol nyelvű! Na…

...

Annak ellenére, hogy ez a blog nem egy bejáratott zenei fórum, valamilyen szinten pironkodva írok az athéni Blind Sun tavaly megjelent lemezéről. Hiszen egy ilyen kis underground oldalnak éppen az lenne a feladata, hogy az ehhez hasonló, szinte ismeretlen kiadványokra felhívja a figyelmet. A megkésett recenzió oka nem hanyagság, sem érdektelenség, egészen egyszerűen elkerült annak idején az anyag. Ha belegondolunk hány zenekar adja ki szerzeményeit egy-egy adott évben, inkább az a nagy dolog, ha az ember egyáltalán rábukkan egy ritka gyöngyszemre. Rövid jellemzés: Vaskos basszussal támogatott, stoner alapú blues rock egy kivételes énekesnővel.

...

A Hurray For The Riff Raff története után már kételkedve fogadja az ember a hozzájuk hasonló produkciókat, mindenhol élelmes menedzsereket szimatolva a háttérben, pedig Sierra Ferrell (sz.1988) felemelkedése elvileg hibátlan. Papíron ő maga a bizonyítéka annak, hogy az utcáról is el lehet jutni a hírnévig. Ráadásul Sierra még csak komoly hátszelet sem kapott, ha minden úgy van, ahogy van. Annyi bizonyos, hogy a You Tube bőven szolgál nekünk olyan videókkal, ahol még ismeretlen utcazenészként produkálta magát a hölgy (a járókelők legnagyobb örömére). Halkan mondom, nem biztos, hogy ha annak idején New Orleans utcáin találkozom vele, felfigyelek rá. Azóta azonban óriásit fejlődött, és az utóbbi években ebben a ...

Jóideje nem publikáltam semmit a Zenehallgatásba, nem mintha nem hallgatnék tonnányi mennyiségű zenét, vagy nem találkoznék figyelemre méltó lemezekkel, csak éppen az energia hiányzott hozzá. És talán a keserű rádöbbenés hátráltatott, szinte csak magamnak írom ezeket az ismertetőket. Persze az sem haszontalan... Azonkívül ez a "szinte" nem egyenlő a nullával. Épp elég ahhoz, hogy a holtpontokon továbblökjön. Annál is inkább, ha hiánypótló írásokról van szó. Jöjjön hát néhány sor a Hurray For The Riff Raff (Éljen a csőcselék!)  bemutatkozó kiadványáról. Arról a nyolc dalról, melyekkel 2007-ben átlépték a Rubikont... 

...

Ez egy nagyon furcsa album, mert az amerikai Whiplash egyike volt az első thrash metal formációknak (1984-ben alakultak, s már 1986-ban nagylemezzel jelentkeztek) ám erre a korongra a cséphadarós énjüket jól elrejtették. Akik a kíméletlenül szaggató kétlábgépes dobtémákat és a dühödt betonozást kedvelik, azok ne itt kutakodjanak, hiszen erődemonstrációnak kevésbé impozáns, energiaforrásnak kissé harmatos a dalgyűjtemény, de mint zene – elsőrangú!

...

Kiemelkedő jelentőségű darab a tekintélyes Joe Henderson életműben. Rendkívül könnyen körülírható anyag, ha csak a közreműködőket vesszük elő, már szinte halljuk a zenét. Charlie Haden bőgőzött, Leon „Ndugu” Chancler dobolt, Alice Coltrane hárfázott és zongorázott, Michael White hegedült, Kenneth Nash kongázott, Baba Doru Oshun tablázott, valamint a nagy Joe Henderson szaxofonozott ezen az összejövetelen. Szinte már sok is a jóból! Aggodalomra még sincs ok, nagyon jól megfértek együtt, senki nem próbálta a szőnyeg alá játszani a másikat.

...

A Wolves In Winter egy fiatal csapat Angliából, Bradfordból. 2020-ban alakultak és ez a bemutatkozó lemezük. Ami azt illeti kellemes bemutatkozás! Mindjárt az első percektől teljesen egyértelmű, hogy tökéletesen összerakott, nagy gonddal készült, kifinomult rockzenét hoznak a doom metal szabadabban értelmezett válfajából. Súlyos az alap, harapnak a gitárok, mégsem az a hajlóbálós, ugrálós zene ez, sokkal inkább a mai modern – ha úgy tetszik – férfias undergroundhoz húz inkább.

...

A lemezborító ugyan nem tartozik a legsikerültebbek közé, tartalma ma is kincset ér. A magyar rockzene meghatározó lemeze, annak ellenére, hogy népszerűségben jónéhány zenekar kiadványa lekörözte. Én magam már csak utólag, nagylemezei alapján ismerhettem meg a Minit, sajnos nem láthattam őket fénykorukban, a hetvenes években, de egészen biztos vagyok abban, hogy akik ott és akkor részesei lehettek, azok számára az a Mini egy örök emlék.

...

Az Atrocity nevű zenekarról sem tudtam sokat, amikor a lemezüket elindítottam a lejátszóban. Annyit sejtettem, hogy feltehetően régebbi motorosok, akik valószínűleg a kilencvenes években kezdték. Slussz. Ezt a hangzásból, a dallammenetekből nagyjából le lehet szűrni. Lejátszás közben mindvégig a holland Asphyx neve motoszkált a fejemben, mert vannak párhuzamok a két banda között, és hát ugye a hasonló hangzású név elvileg hasonló zenei világot takar. Vagy nem…

...

Nem ért teljesen váratlanul a 2023-as év elejének zenei alultermelése, hiszen valahol érthető, ha egy zenekar a fagyos január/február helyett inkább nyár elejére időzíti albumának megjelenését, mégsem gondoltam, hogy ennyire kevés színvonalas kiadvánnyal találkozom majd. Most végre rábukkantam egyre, melyről örömmel adok hírt. Végighallgattam a napokban a retró rockot játszó DeWolff zenekar Love Death & In Between című kiváló hangzású, szépen kidolgozott anyagát, erről fog szólni ez a lemezajánló.

...

Ritkán szoktam kifejezetten gyenge hangzású lemezeket méltatni, hiszen a mai időkben a minőségi keverés úgyszólván alapkövetelmény, de ezt nem lehet kihagyni, mert egy gyöngyszem. Ha a hangerőt feltekerjük és piszmogunk kicsit a hangszínszabályozóval, akkor ki lehet hozni belőle egy hallgatható minőséget. Megéri a törődést. Maga az anyag már-már megmosolyogtatóan üdítő jelenség: klasszikus heavy metal a régi nagyok harcmodorában, szőrmentén, bajuszosan, csőnadrágban, ahogy kell.

...

John Carter klarinétosról már néhány sorral megemlékeztem Horace Tapscott zongorista lemezénél ( The Dark Tree - 1989), azt is megemlítettem, hogy sokrétű előadó, azonban az ő neve alatt megjelent anyagokkal még nem foglalkoztam. Az én szememben Tapscott, Carter vagy James Newton mind-mind valóságos jedi-lovagok. Olyan emberek, akik halálukkal sem tűnnek el igazán, mert felvételeik örök életet biztosítanak számukra. Nem csupán tökéletesen uralták hangszereiket, hanem abszolút kötetlenül, mindennemű zenei formát visszautasítva, zsigerből rögtönöztek. Ez a mai napig ritkaság.

...

1993 decemberében, New Yorkban a Dreamland stúdióban született meg minden idők egyik legjobb akusztikus rock lemeze, Freedy Johnston This Perfect World című albuma. Reggeli zötyögés a forgalomban, vagy hétvégi lazulás egy kis gitározással egybekötve? Nem lehet vele mellé nyúlni. Alapjaiban folk gyökerű, modern hangzású rockzene, éppen csak árnyalatnyi country-beütéssel, szó szerint zseniális hangszerelésben.

...

Miután a vártnál is lassabban csordogálnak 2023-ban a figyelemre méltó lemezanyagok (az utóbbi időben nem találtam egyet sem) egy évekkel korábbi kivételes cuccra próbálom rávetíteni a magam módján a reflektorfényt: a svájci CardiaC kíméletlen hardcore dolgozatára. Az abszolút kompromisszum-mentes, kerítésszaggató old school zúzás, amiben csak úgy ficánkolnak a szebbnél-szebb riffek és markáns énekdallamok, ráadásul mindez spanyolul! Annyira fülgyönyörködtetően sercegnek itt az sz-ek és az ito-k, hogy a mai napig képtelen vagyok betelni vele, ez az igazság.

...

Ez az a fajta album, amire az első nóták után máris rámondják az emberek: Noname gyöngyszem! Aztán a sokadik hallgatás után az a gyöngyszem simán be is aranyozódik, annak ellenére, hogy valós esélye az aranylemezre soha nem volt, hiszen saját kiadásban jelent meg 1000 példányban. Bár előfordult már a kitörés ilyen fél-amatőr státuszból is, volt olyan, hogy később rácsapott egy nagynevű kiadó a vastag por alatt elpihenő cuccra, de erre még nem csapott. Legalábbis a mai napig. Mondjuk az ujjamat nem merném megharapni, hogy ez így is marad, mivel a Totty -tesók iszonyatosan jól tolták a rockot. Megdörrentik a hangfalakat, ahogy kell!

...

A 2023-as év legelején járunk, a java még hátravan ebből az esztendőből, de nem biztos, hogy a szerzői lemezek között lesz ennél jobban sikerült album. Ruly Fernández bemutatkozása Argentínából. Egy spanyol nyelvű, édes-bús, melankóliába áztatott folk rock album, a csendesen elmerengők számára. Akusztikus gitár, hegedű, szájharmonika, és egy leányszíveket olvasztó mély hang…

...

Cesária Évora  (1941-2011) története kézzel fogható cáfolatát adja mindannak, ami a zeneipar íratlan törvényei szerint alapvető elvárás egy sikerre éhes nőtől. Két formás cici és kötelező jellegű bájvigyor nélkül lett nemzetközi hírű világsztár, miközben mások lényegesen jobb adottságokkal eltűntek a süllyesztőben. A hölgy nem volt sem különösebben szép, sem fiatal, így hát az élet mondhatni rákényszerítette arra, hogy tudjon énekelni. Főállású énekesnő volt, aki hazájában, a Zöld-foki szigeteken megélt volna hírnév nélkül is, ám a sors nem kímélte: felfedezték.

...

A Coven nevű amerikai rockzenekart sokáig nem voltam képes komolyan venni, aztán találkoztam ezzel a lemezzel, és mindjárt másképp néztem rájuk. Hiszen ez már jóval magasabb szint a bemutatkozásnál. Ezt sem nevezném örökérvényű klasszikusnak, ám arra mindenképpen alkalmas, hogy rácsodálkozzunk a másod- vagy inkább harmadvonal értékeire. Szépen kidolgozott, dallamos nótákat írtak az ötösfogat tagjai, akik közül Esther, azaz művésznevén Jinx Dawson volt az igazán kiemelkedő jelenség – úgy megjelenésben, mint zenei tehetségben. Hihetetlen, miket énekelt fel erre a korongra, ezt tényleg hallani kell!

...

Ma ünnepli születésnapját Miguel Zenón szaxofonos, aki Puerto Ricoban látta meg a napvilágot 1976 december 30-án, de már jó ideje New Yorkban tevékenykedik. (Bostonban végzett a Berklee-n 1996-ban) Nem kevesebb mint 15 szólólemezzel és számtalan együttműködéssel, valamint Grammy jelölésekkel a tarsolyában nem számít éppen ismeretlen névnek, ezzel együtt be kell vallanom, az első lemez, amit hallottam tőle az idén megjelent Musica De Las Americas . Latin alapú hard bopot nyomat, jó sok variálással, érdemes meghallgatni.

...

Emlékszik még valaki a skót Almighty zenekar Powertrippin’ lemezére? Egyike a kedvenceimnek, meg is fogom írni egy adandó alkalommal. Az olasz DI’AUL  legutóbbi kiadványa pontosan olyan, mintha a fent nevezett Powertrippin’ albumot felezett, vagy inkább harmadolt sebességen hallgatná valaki. Részben grunge alapú, súlyos doom ez, mely a southern rock vadhajtásait is hordozza magán. Kiváló kombináció. Down és Crowbar kedvelőknek úgyszólván kötelező.

...

Otolith: Az otolit, más néven sztatolit, vagy hallókő a helyzetérző szervekben szabadon elmozduló szilárd test. Apró mészkövecske a fül csigás labirintusában. Nekem is van, és neked is, csak eddig nem tudtunk róla. Mik ki nem derülnek zenehallgatás közben? Egyébként nem annyira jó név ide az Otolith . Jobb lenne a Monolith, esetleg a Lilith, mert mégis ünnepélyesebb, szebben cseng, és egy kicsit más dimenzióba emelné ezt a bandát, egy olyanba, melyet kétségkívül megérdemel. Nem egy hétköznapi társulás. Kamarazenét játszó gótikus sludge doom  Salt Lake Cityből. Első lemez, és mindjárt ott van valahol az év legjobbjai között.

...

A jóféle jazz finomságok után visszaugranék a metalba, mégpedig egy olyan lemezbe, ami a világon semmilyen feltűnést nem keltett, észrevehetetlenül hullámzik a You Tube videók tengerén, esélytelenül, magára hagyottan, tehát megérdemel egy kis támogatást, különösen azért, mert jó. Ez a Lunicide nevű rejtélyes formáció ki tudja hányadik lemeze, a The Lunacy Inside . Egy remek kis groove alapú, thrashbe oltott power metal lemez, ami nem igazán igazodik az aktuális trendekhez, inkább régivágású anyag.

...

Igen, magyar zenekar. Igen, külföldi piacra. Nem, nem fognak most nagyot robbanni, de igen, minden elismerést megérdemelnek. Már csak a bátorságért is. Instrumentális jazzel kiállni a világ elé trióban, dob-basszus-billentyű felállásban, ez mondjuk nem a gyors érvényesülés biztos receptje. Ők mégis bevállalták, bár igaz, ami igaz, a lemezanyagra meghívtak egy fontos kiegészítő embert is, mert a szokványos fellépő formációt kevésnek találták. És ebben teljesen egyet tudok érteni! Bármilyen jó a zene (tényleg szuper) a fúvós ide annyira kell, mint egy falat kenyér…

...

Ismét egy olyan jazz albumot ajánlok, mely nem okoz teljes extázist, sem totális megdöbbenést, mégsem lehet csak úgy elmenni mellette, mert a fülnek igazán barátságos szerzeményeket tartalmaz. Egy fiatal (29 éves) szaxofonos/fuvolás bemutatkozó lemezéről beszélünk, Kanadából. Nem hiszem, hogy bárkinek sokat mond a BadBadNotGood név, ennek a nu-jazz formációnak agytrösztje  Leland Whitty , aki most szólóban is kiadott egy albumot, persze zenésztársak közreműködésével. Nem tipikus szaxofonos anyag, álmodozós, könnyed, kissé spirituális ízű laza muzsika. Jazz lounge, vagy mi…

...

Melissa Aldana is kiadott ebben az évben egy lemezt, nem is rosszat. Érdemes róla szót ejteni. Legutóbb a 2019-es Visions kapcsán jegyeztem meg, hogy a chilei szaxofonos a legjobb úton halad, egyre érettebb, letisztultabb a tónusa, annyi hangot játszik, amennyit kell, és ez pontosan igaz a 12 Stars felvételeire is. Ugyanaz a könnyen befogadható, selymes hangzású zene, mint ami korábban is jellemezte őt, ugyanaz a légies forma, és… legyünk kicsit szigorúbbak: ugyanaz a kissé sekélyes tartalom. Azonban ha kellemes háttérzenénél többre nem vágyunk, akkor tökéletes választás.

...

Miután a 2022-es év legjobb albumait a hardcore metal és a pszichedelikus rock berkeiben már ajánlottam a magyar olvasók figyelmébe, most a rám jellemző stílusváltással egy jóval békésebb hangvételű műfaj következik: a szerzői lemez. Nálam a legjobb folk előadó és legjobb akusztikus dalszerző képzeletbeli díját ugyanaz a személy kapná: Natalia Lafourcade. A hölgy, akit Mexikó és Chile is nemzeti kincseként tart számon (de a franciáknak sincs szégyenkezni valójuk miatta) 2002-ben jelentette meg bemutatkozó lemezét, idén pedig, 20 év elteltével a 11.-et a sorban. Ez volt a  De Todas La Flores , azaz magyarul Az összes virág közül.

...

A 2022-es év számos kellemes meglepetéssel szolgált számomra zenei téren. Ezek között előkelő hely illeti a Pharm nevű progresszív/pszichedelikus rock triót, akik az abszolút semmiből robbantak be kedvenceim közé Vortex című bemutatkozó lemezükkel. Persze az abszolút semmi is volt kezdetben valami. Tehát ők is elindultak valahonnan, mégpedig Kelowna városából. Remélem, most segítettem. Hogy az hol van? Az Okanagan-tó partján. Aki még ezek után sem tudja, merre található, annak elárulom, hogy Brit Kolumbiában. Na jó: Kanadában, Vancouver és Calgary között. Világos?

...

Tovább mazsolázgatva a 2022-es év megjelenései között, mindenképpen érdemes szót ejteni a Florida államban működő 430 Steps nevű zenekarról, Orlandoból. Ők dallamos punkkal vegyített hardcore metalt, vagy inkább crossover HC-t nyomatnak, fiatalos hevülettel és szókimondással. A csapat 2016 óta létezik, 2020-ban adta ki bemutatkozó anyagát, a Citizen Of Nothing című minialbumot, majd idén októberben látott napvilágot eme hosszabb lélegzetvételű kiadványuk. Meg kell mondjam, hogy ez is lejátszóból nehezen kikívánkozó lemezek sorát bővíti nálam. Legszívesebben ezzel kelnék és feküdnék, ha nem félnék, hogy akkor hamar megunom az egészet.

...

Néhány héttel ezelőtt jött ki a Chicago-i illetőségű Life’s Question valósággal letaglózó bemutatkozó nagylemeze, a World Full Of…  A három pont helyére ki-ki azt gondol, amit akar. Mondjuk: luck (ha már hatos van a kockán), beauty, fine women, cash, happiness és más jópofaságok. A szóban forgó úriemberek azonban jó eséllyel másképp fejeznék be a címet, hiszen pusztító erejű hardcore muzsikájuk mellőzi a költői szépségeket. Vagy mégsem? Van a szokványos zenekari felállásban egy kakukktojás. Egy gitáros/énekes hölgy, akit úgy hívnak Abbey Rhine . Nagyot dob a veretes old school hardcore témákon az ő éneke. Rekedtes üvöltés férfitorokból és finomra hangolt női ének a legjobb fajtából.

...

Madarat tolláról, lemezanyagot a borítóról… de azért nem annyira egyszerű a képlet. Nyilván egy ilyen összeollózott (egyébként kétségkívül mutatós) grafika nem egy megakiadó üdvöskéit takarja, bár volt már ilyenre is példa (pl. Abraxas-Santana) esetünkben nem minden annyira fapados, mint azt a fenti kép sejtetné. Igaz, ami igaz, a háromtagú argentin zenekar a Do It Yourself-csapatok sorát bővíti, mégsem intézném el őket egy kézlegyintéssel. Abszolút amatőr fiataloktól ez igazán remek teljesítmény. Kellemes hangulatú pszichedelikus rockzene Dél-Amerikából. Mondjuk Zappa találkozik Iommival egy Pink Floyd koncerten…

...

Lassan vége az évnek, a még hátralévő napokban megpróbálom az eddig mellőzött 2022-es lemezeket bepótolni. Itt van mindjárt egy nagyon érdekes hardcore formáció, az Excide . A zenekar az Egyesült Államokban működik, pontosan nehezen behatárolható helyen, mert származásukként Észak- és Dél-Karolinát jelölik meg a különféle oldalak. Túl sokat nem érdemes cifrázni: Bitang erős, és izgalmas anyagot készítettek. Messze nem szimpla brusztolás, nem is igazi vegytiszta HC, de nem fog senki panaszkodni, aki belehallgat, mert szakít, mégpedig rendesen.

...

Nem gondoltam volna, hogy a Dublinban működő I Draw Slow még vissza fog térni egy újabb albummal, s főleg nem, hogy az ennyire jól sikerül majd. A csapat 2011-ben jelentkezett a Redhills lemezzel, és 2017-ben adott ki utoljára zenei anyagot ( Turn Your Face To The Sun ), azóta többé-kevésbé hallgatásba burkolódzott. Bár feloszlásukról sem érkezett hír, arról sem, hogy újabb dalokon dolgoznának. Így hát egyfajta kellemes meglepetés volt a banda nevét viselő anyag meghallgatása. Jóleső nyugalmat árasztó, békebeli hangulatú, folk gyökerű saját szerezmények, kitűnő hangszerelésben.

...

Igazán nehéz a manapság olyannyira divatos stoner/doom vonalban emlékezeteset alkotni. (Gyors közbevetés: underground szinten divatos) Bármennyire is csűrjük-csavarjuk sematikus a műfaj. Persze melyik nem az? Aki sok zenét hallgat, annak az idő múlásával egyre kevesebb meglepetést tudnak okozni az olyan bandák, akik tökéletesen megtanulták az alapokat, de annál sokkal többet nem képesek beletenni, mint amit a régi nagyoktól hallottak. Éppen ezért nagy dolog, ha egy olyan lemezről számolhatok be, amelyik magasan kiemelkedik a tömegtermelésből. Teljesen egyértelműen az év egyik legjobb kiadványát hozták össze az amerikai srácok Novemberben. Érdemes rákeresni.

...

Fogalmam sincs, miért nem írtam erről a lemezről a megjelenése idején. Jól emlékszem, mennyire tágra nyíló szemmel és füllel hallgattam, amikor rábukkantam, mert ennyire izgalmas, eredeti muzsikával nagyon ritkán találkozom. Csak egyetlen magyarázatot tudok elképzelni: nagyon meg akartam adni a módját. Ilyen előfordul. Éreztem, hogy ezt nem szabad elkapkodni, túl rövidre szabni, sem túl prózaira vett stílusban tálalni, aztán valahogy lemaradt a tavalyi étlapról. Időközben arra is rájöttem, nem vagyok annyira a szavak embere, ugyanazokat a nyelvi paneleket, ugyanazokat a kifejezéseket használom újra és újra, így hát nem tudok irodalmi értekezést publikálni erről az albumról sem. Ez van! 

...

Ha november, akkor doom, ez megkerülhetetlen. A Crystal Spiders nevű Észak-Karolinából (Raleigh) származó duó második albuma tavaly, azaz 2021-ben jelent meg a legcsekélyebb feltűnés nélkül. A Fémforgácstól kaptak egy rövidke beharangozót, és ennyi. A hangzóanyaggal már senki nem foglalkozott, például én sem, mert valahogy még engem is elkerült. Pedig a kellemes hangú rockboszorkányokkal felvértezett doom metal lemezekre vevő vagyok, és ez bizony az, a javából! Ha ez még kevés lenne felvezetésnek, akkor annyit, hogy a kristálypókok lemezein gitáron nem kisebb név, mint Mike Dean közreműködik a legendás C.O.C tagságából.

...

A blues nem hazudik – állítja az idén 86 éves Buddy Guy legújabb nagylemezén, és ezt már az első felvétel hallatán elhisszük neki – amennyiben nem tudtuk volna az album megjelenése előtt. A Chicago Blues talán legnagyobb élő mestere nem tudott hibázni, egy olyan anyagot tett le az asztalra, ami még sokáig hivatkozási alap lesz. Így szól a blues 2022-ben! Elképesztő csúcsteljesítmény mind az előadótól, mind a kísérőzenészektől, s nem utolsó sorban a hangmérnököktől. Csak beteszed a lejátszóba, és már vagy ötödszörre pörög… Nálam eddig talán az év legjobb lemeze. De az első háromban biztosan ott a helye.

...

Ha november, akkor doom, ez megkerülhetetlen. A műfajban kiemelkedő Solitude Aeturnus messze nem kapta meg azt az elismerést, ami ezt a zenekart megilleti, ezért most következzen néhány sor a Downfall című lemezükről. Talán nem ez volt a legjobb, az életműből inkább az 1992-es Beyond The Crimson Horizon -t szokás kiemelni, vagy a bemutatkozó lemezt, azonban ezek mai füllel hallgatva már nem adnak akkora zenei élményt, mint a véleményem szerint hibátlan 1996-os kiadvány. Nincs rajta egy gyenge nóta, és a hangzása is teljesen rendben van, tökéletes aláfestés az éppen fennálló, nyálkás, ködös, borongós időjáráshoz.

...

Idén már lelkendeztem két spanyol banda lemezéről is, (Cachemira, Blues Weiser) így nem ért teljesen meglepetésképpen a White Coven felbukkanása, de azért meg kell hagyni, jóleső érzés volt a hangzóanyag lepörgetése. Bár a Zaragozából származó csapatról még sosem hallottam korábban, könnyen ment a velük való ismerkedés. Ezt a fajta füstös-koszos, a hatvanas évek vége táján virágkorát élő soul-blues-rock keveréket kifejezetten kedvelem. Hát még ha egy karakteres hangú énekesnő is van, akit nem kevesebb mint három gitáros támogat! Ez már valami!

...

A népzenei alapokon nyugvó rockzenében alapvető jelentőségű volt a Steeleye Span zenekar. Őket általában a Fairport Convention neve mellett emlegetik, mint úttörő jellegű, rokon hangulatú együttest. Annál is inkább, mert a bandát Ashley Hutchings , a Fairport basszusgitárosa alapította 1969-ben, nem sokkal a legendás Liege & Lief album után. Aki jól ismeri ezt a két társulatot, az tudja, hogy a Steeleye már az első albumán egészen más jellegű muzsikát játszott, náluk az amerikai rockzene hatása kevésbé érvényesült, szinte vegytiszta népzenét adtak elő rock hangszerelésben. Különlegességüket csak tovább fokozta, hogy két énekesnő szerepelt az alapfelállásban, s valóságos énekegyüttest képeztek öten.

...

A nyolcvanas évek szinti-pop uralta közegében valóságos üstökösként ragyogtak a post-punk/gothic rock bandák, vagy ahogy akkoriban ők nevezték magukat, a darkok. A darkok ugyan több divatos zenei elemet is átvettek a fősodortól, mégsem azonosultak a rádió felhozatalával, annál sokkal komolyabban vették magukat. Így történt ez a mindössze egyetlen lemezt kiadott Lost Loved Ones tagságával is. A bemutatkozó album semmivel nem lett gyengébb mint a U2 egykori debütálása, sőt! Ennek ellenére nevükhöz híven nyom nélkül eltűntek valahol a szigetországi ködben.

...

Magyarországon a brit gyökerű, akusztikus gitáros folk rock soha nem tartozott a legnépszerűbb stílusok közé, a hetvenes évek elején azonban volt néhány említésre méltó próbálkozás ezen a téren. Az egyik ilyen első fecske volt a Tolcsvay trió , akik egy ideig Tolcsvayék és a trió néven működtek, ekkor készült el egyetlen nagylemezük is. Erről következzék néhány szó. De előtte még a rend kedvéért: Működött már a Fonográf, - akik inkább az amerikai country-t keverték a rockzenével, és hasonló felfogásban zenélt a Bojtorján is -, valamint említhető még a Gemini együttes, a tényleges folk rock, a magyar motívumokat rockkal ötvöző Kormorán, Barbaro, Gépfolklór vonal néhány évvel később érkezett.

...

A Degiheugi legutóbbi lemeze 2021-ben került ki Jerome Vildaer boszorkánykonyhájából. A recept itt is hasonló volt az előzőekhez: Végy egy kedvesen lüktető, csacska sanzont, csapass hozzá kemény ritmikai alapokat, szórd tele hangfoszlányokkal, fúvós betétekkel, fűszerezd egy kávéskanálnyi hip-hop szövegmondással, és kész az ínyencfalat a’la Degiheugi. Nem az a fajta lemez, ami túl sok elemzést igényel, azonban egy kiadós autóvezetéshez, vagy egy kevésbé züllött házibuli felvezetéséhez ideális.

...

Napjaink zseniálisan rejtélyes figurája a talányosan nevetséges Degiheugi néven adja ki lemezeit, ám ez csak amolyan furcsa érdekesség, mert az albumok egytől-egyig kiválóak! Szám szerint nyolc albumot készített eddig a francia, a csoda tudja, milyen háttérrel. Személyisége annyira titokzatos, hogy még valódi nevét sem könnyű kinyomozni, csak kitartó munka után derül ki, hogy ő Jerome Vildaer . Ennél többet már igazán nehéz megtudni róla. Kikkel dolgozik együtt, honnan veszi a zenei mintákat, mennyit tett bele a saját maga által kikevert muzsikába, ez még interjúkban sem kerül a felszínre. Nem igazán tolakodó figura, holott DJ és rapper egy személyben. Furcsa madár, ez bizonyos.

...

A Vízöntő együttes életművét a magyar zene kötelező jellegű tananyagai közé nem szokás sorolni. Arra ott van a Muzsikás, a Csík zenekar, vagy a Sebő. Sokkal inkább tartoztak ők az említettek még vonalba, ha egyáltalán… A magam részéről csak a kilencvenes évek elején futottam bele Kiss Ferenc Vízöntő kor című lemezébe, mondhatni véletlenül. Ekkor néztem utána a Vízöntőnek is, könyvtári segédlettel. Már akkor furcsa volt ezekkel a lemezekkel megbarátkozni, pedig a kilencvenes években jócskán akadtak a magyar népzenét „testidegen” elemekkel vegyítő bandák. Ők valahogy mások voltak, s mások még mai füllel hallgatva is. Ezzel az albummal kezdődött náluk minden. Mélyvíz – talán hozzá sem kell tenni: Csak úszóknak!

...

A Plastic Ohara néven alakult magyar formáció különös albuma méltán pályázik a minden idők legjobb hazai jazz rock lemeze címre. Már amennyiben létezik ilyen cím, mert ez erősen kétséges. Az sem teljesen egyértelmű, hogy esetükben jazz rockról beszélhetünk, bár van súlya a dobnak és a gitárszólamoknak, mégis inkább jazzbe húz ez az egész. A műfaji meghatározás felettébb nehéz feladatát hagyjuk is el, inkább adjuk át magunkat valami merőben szokatlan, bizarr, szürreális álomhoz hasonló zenei utazásnak. Itt semmi nem lesz előre kiszámítható, de hogy mégis legyenek kapaszkodók: nincs ének, nincs szimpla 4/4, nincs swing, nincs bebop, nincs egy árva leharcolt frázis. Durván sűrű az anyag, leginkább progresszív jazznek mondanám.

Mindenkinek más módszere van a fáradt elme pihentetésére, számomra az egyik kezelés az Imani Coppola neve által fémjelzett trash-pop alkalmazása. Nincsenek vele szemben elvárásaim, mert tudom, hogy jól csinálja, amit csinál, így a lemezeivel szemben sem állítok túl nagy követelményeket. Valahogy ő olyan arányban képes vegyíteni az álmodozó hangvételű soul/pop zenét, a jazzes, néhol avantgard, néhol rockos felfogással, hogy Björk, vagy Madonna elbújhat a kiságy alá mellette. És hozzá még rappel is, meg hegedül, meg gitározik, és naná, hogy maga írja a dalszövegeit, egyszerűen fenomenális jelenség. Aki még nem ismeri, annak itt van például ez a 2002-es lemeze. A tökéletes vegyes felvágott.

...

Előszeretettel sorolják a rajongók és a kritikusok az első punk rock bandák közé a Lincoln Parkból startoló, magának Detroitban hírnevet szerzett MC5 zenekart. Ebben van némi igazság, mert kortársaikhoz képest lényegesen zajosabbak és botrányosabbak voltak, de hogy egy másik klasszikus banda lemezének címével éljünk: Ez csak rock’n roll, bár én szeretem. Hiányoznak innen az igazán gyors, torpedólöket szerű támadások, a zsigerileg agresszív dalszövegek, a hányaveti, nyegle dallamenetek, viszont a gitár már úgy szólt, ahogy az a punk rock nagykönyvében meg van írva. Különösen a High Time lemezen, ez volt tőlük az abszolút csúcsteljesítmény. Ma is finom falat!

...

Az akusztikus hangvételű koromsötét letargiát senki nem járatta annyira csúcsra, mint az Elysian Fields New Yorkból. Elképesztő belegondolni, hogy immáron 27 éve működnek együtt, mondhatni teljes ismeretlenségben. 1995 nyarán szövetkezett az Éj Királynője, Jennifer Charles , és a Ködtengerek Hercege Oren Bloedow , hogy valami olyasmit hozzanak létre zenében, mint egy lobogó gyászkendő suhogása az októberi szürkületben. Sikerült nekik. Hogy azóta hány lemez született közreműködésükkel összeszámolni is nehéz. A diszkográfia impozáns, telis-teli alapvetőnek számító albumokkal, melyeket szinte a világon senki nem ismer. Miközben a mai bandák jelentős része ezekből táplálkozik. Ez van.

...

Mahalia Jackson (1911-1972) hosszú és sikeres pályafutásának egyik fontos állomása volt, amikor a Columbia piacra dobta bemutatkozó albumát, melynek már a címe is elárulja, hogy nem igazán szorult az énekesnő bemutatásra. A hölgy ekkor már óriási sztárnak számított az államokban, a tengerentúlon azonban még közel sem terjedt el annyira a hírneve, mint szülőhazájában. A nagylemez ezt hivatott kicsit átformálni. Az LP még mondhatni kísérleti jelleggel működött, de volt iránta érdeklődés, mert jóval átfogóbb képet mutatott egy-egy előadóról, mint a kislemez, illetve a játékidő is többszörösére duzzadt. Itt például átlépte a bűvös fél órát! Majdnem 5 teljes perccel… De az a 35 perc klasszikus a maga nemében!

...

A fúziós jazzben az a jó, hogy rendkívül változatos. Teljesen másképp szól egy fúziós lemez a hatvanas, a hetvenes, a nyolcvanas és a kilencvenes években, illetve a XXI. században, és akkor még nem beszéltünk az előadók egyéni ízléséről, képességeiről, sem a közreműködők kreativitásáról – a lehetőségek gyakorlatilag végtelenek. Chico Hamilton (1921-2013) elévülhetetlen érdemeket szerzett a műfajban. Dobos létére egyáltalán nem a ritmikai bűvészkedés vonzotta, átfogóan értelmezte a zenét. Kvintettjében bontogatta szárnyait a fuvolás Paul Horn , vagy a csellista Fred Katz is, és az Amerikába emigrált Szabó Gábor is nála kapott lehetőséget. Ezen a lemezén egyikük sem hallható, sajnos. Mert a cucc remek…

...

Ha valaki soha életében nem találkozott jazz gitáros lemezzel, könnyen követheti a következő téveszmét: Nyilván van egy meg nem értett gitárzseni, aki ész nélkül tekeri a hangszert egy órán keresztül, erre nem vagyok vevő…Talán akadnak ilyen magamutogató figurák is, azonban ami a 91 éves Kenny Burrel személyét illeti, ő egész életművében a zene minőségére ügyelt. Kerülte a technikai bravúrokat, mindig a létező legegyszerűbb pengetésmóddal és nyújtásokkal dolgozott, a lehető legtisztább gitárhangzásra törekedve, már-már bántóan puritán felfogásban, feltűnően modoros stílusban. Életművének egyik szikrázó sarkköve a Midnight Blue című klasszikus.

...