Eberhard Weber (sz. 1940) német származású bőgős Yellow Fields című lemezére ugyanaz igaz, ami a korábban e blogon ajánlott Fluid Rustle korongra, akár még a címet is gond nélkül lehetne adoptálni ide. Sőt, ami azt illeti hangulatát tekintve a Yellow Fields sokkal inkább "Folyékony susogás", mint maga a Fluid Rustle. Mindössze négy felvételt találunk itt, mindegyik azonos tempóban csordogál végig a hallgató hallójáratán, jó arányban fűszerezve kisebb-nagyobb  meglepetésekkel, csengettyűkkel, billentyű szólamokkal, mialatt a már jól ismert, puha selymes bőgőkíséret kellemes párnaként simul a felvételek alá. Ha nem lennének jelen Charlie Mariano pazar szaxofonszólói, észre sem vennénk, hogy ez jazz. 

...

Herbie Mann (1930-2003) utolsó stúdióalbumán visszatért ahhoz a zenei világhoz, melyből annak idején elindult. Természetesen a XXI. század elején másképp szólt a bop mint a hőskorban, de a múltidézés tökéletesen sikerült. Phil Woods altszaxofonossal oldalán egy könnyen emészhető, kellemes, leginkább nagyestélyekhez illő anyagot adott ki. Társai voltak: Marty Ashby – gitár, Gil Goldstein – akkordeon, Jay Ashby - pozan, Alain Mallet – zongora, Paul Socolow - basszus; Roger Humphries - dobok.

...

Hiánypótló írásom alanya egy holland thrash metal zenekar, mely könnyen betörhetett volna a nemzetközi élmezőnybe, ha annak idején több támogatást kap a nagy semminél. Néhány ügyes videó, egy élelmes menedzser, némi pénzösszeg hiányzott csupán az áttöréshez, mert a lemezanyagokat olyan színvonalon szállították, hogy a mai napig döbbenet visszahallgatni ezeket. (Azzal együtt, hogy a hangminőség a béka feneke alatt van.) Ha lenne igazság a zeneiparban, akkor ma a Blind Justice legendás név lenne, az alapító Szabó Attila nemzeti hősnek számítana, és valamennyi komplex/technikás thrash zenekar fátyolos szemmel emlegetné a Sax & Violins albumot. Nem is húzom-halasztom tovább a lényeget: szaxofonos/hegedűs thrash metal 1993-ból!

...

Csupán néhány évet ugrunk vissza az időben a Boss Keloid történetében, a 2016-os Herb Your Enthusiasm albumig, és azonnal megértjük, mit is értenek a kritikusok azon, hogy a csapat egyike a mára legtöbbet fejlődött formációknak. Ezen a csodálatos kiadványon – Hű, micsoda borító! – még olyan kénköves acsarkodó doom metalt tolt a brigád, ami a Saint Vitusnak, vagy a Candlemassnek is dícséretére vált volna, de már nyomokban ekkor is érezhető volt, hogy ők nem szívesen tuszkolják be magukat egyetlen skatulyába sem. Miután itt pincétől a padlásig bejárták a doom fenségterületeit, természetes, ha évek múltán ezt a terepet elhagyták új megoldások után kutatva, így születhetett meg a Family lemez. Nos, aki a sötéten gomolygó ...

Nem sok olyan kifinomult, sokoldalú rockzenekar tevékenykedik manapság a metal színtéren, mint a Wiganban működő Boss Keloid , a mezőny egyik legjobbja. Miután a nemzetközi mezőny roppant méretű merítéséről van szó, így nehéz rangsorolni az előadókat és a lemezeket is, ám az nem lehet kérdés, hogy nekik ott a helyük a közvetlen élvonalban. Zenéjük mára már olyan frissnek ható progresszív metal, ahol nem a billentyűfutamoktól nyeri el a progresszív jelzőt a produkció, - hiszen ez náluk teljesen hiányzik -, hanem a kompozíciók jellegétől. Alapfelállásban alkotnak tekervényes, rafinált, nagyívű szerzeményeket, rockoperába hajló dühödt rockot, amire ha egyszer rákap a zenehallgató, akkor máris katt, ott a függőség. 

...

Bob Dylan fiának, az 1969-es születésű Jakobnak Wallflowers nevű zenekara nem szállította tálcán a slágereket. Az egyetlen sikeralbumot, a Bringing Down The Horse címűt leszámítva alig mozgatta meg a hallgatóság érdeklődését, és átmenetileg pihenőpályára állt 2005 végére. Ekkor aztán a fiú úgy döntött, itt az ideje egy szólólemez megjelentetésének. 2007-ben látott neki a Seeing Things című szerzői dalokat tartalmazó kiadványának. A nagylemez szembement a Wallflowers gitárcentrikus rockzenéjével, teljes egészében akusztikus hangvételű, balladisztikus nótákat tartalmazott, olyan nyugodt, hátradőlős felfogásban, mintha csak a világ legismertebb rocksztárja elmélkedne bohém napjairól nyugdíjas évei küszöbén. 

...

A Ralf & Florian az utolsó album melyen még hasonló felállásban és felfogásban zenéltek együtt Schneiderék. Tulajdonképpen ez jelenti az átmenetet a két Kraftwerk-világ között. Érdekes megfigyelni, ahogy az élő hangszeres hangzásban már megjelennek a szintetizátoros elemek. Különösen igaz ez a Kristallo című számra. Ebben már bárki könnyen felismerheti a Musique Non Stop előadóit, bár Jean-Michael Jarre világára még jobban emlékeztet. Az egész lemez hangulata mégis oldottabb, finomabb mint az előzőeké.

...

Óriási csalódás! Nem fogom bántani a bandát, hiszen letettek már eleget az asztalra, valahol már nem is igazán volt elvárható tőlük, hogy 14 év szünet elteltével ugyanott folytassák, ahol az utolsó albumon abbahagyták, azonban az új lemez elkeserítően halovány lett. Elindítottam a lejátszót, és nem hittem a fülemnek: - Mi ez? Ez lenne a King’s X ? Hihetetlen. Hiába, az évek múlnak, s úgy tűnik nem múlnak nyomtalanul, mert bizonyos zenekarokkal kíméletlenül elbánnak. Most már ide tartozik a King’s X is, mely egykoron rockzenekar volt. Nem is akármilyen.

...

Sokat kellett várni az új Megadeth albumra, az utoljára kiadott Dystopia óta majdnem hét év telt el, s közben sokat változott a zenei színtér, ahogy a klasszikus felállás is. Dave Ellefsont egy meglehetősen furcsa szexbotrány okán Mustaine kirúgta a bandából, holott szexuális aktus nem történt, sem konkrét feljelentés a hölgy részéről, de ezt hagyjuk is, mert a lemezanyaghoz vajmi kevés köze van. A helyére beugró Steve DiGiorgio a világ egyik legjobbja ezen a hangszeren, így a minőségromlás nem magyarázható Ellefson mellőzésével. Mert sajnos a nagy négyes egyik oszlopos tagja mára alaposan megfáradt. Amennyire szerettem a Dystopiát, annyira gyengének találtam a The Sick, The Dying… and The Dead albumot. Erőlködés a köbön.

...

A világtalan kanadai blues gitáros harmadik lemezén ugyanott folytatta, ahol a Hell To Pay albumon abbahagyta: életerős rock alapokra szikrázóan kemény szólókat tolt a maga félelmetesen nyers modorában. Ezt a fajta blues rockot akkoriban senki nem adta elő ilyen intenzitással, miközben az énekdallamok, a háttérénekesnők alkalmazása, a jellegzetes frazírok mind-mind a fehér blues aranykönyvének fejezeteit idézték meg. Kollégáitól alapvetően két dologban tért el Jeff Healey : a. elsősorban saját témákat használt, s kerülte a lerágott csont sémákat  b. szólói már-már a heavy metal gitárhősök munkásságát idézték – ez két olyan tényező, amire napjainkban is érdemes figyelmet fordítani.

...

Az alapvető jelentőségű jazz rock társulat második lemeze. Ugyanazon jelzők illenek rá, mint a nem kevésbé forradalmi bemutatkozásra, az Elastic Rockra: bámulatos, pazar, zseniális. Minden olyan gyűjtő polcán ott a helye, ki komolyan érdeklődik a jazz és a rock fúziója iránt. Bár a zenekarból több tag is a jazz irányából érkezett, náluk mégis a rock dominált, a szerzemények szerkezeti felépítése ezt tükrözi. A feszes dob- és basszustémákra olyan szólókat illesztettek, melyek mellett nem lehet méltató szavak nélkül elmenni. Azóta sem sok zenekar működött a zenetörténelemben, akik ennyire szerves egységgé tudták kovácsolni a fent említett két műfajt. Minden túlzás nélkül: kihagyhatatlan klasszikus!

...

Ez egy nagyon érdekes történet. Kicsit szomorkás talán, kívülről nézve. Ez a furcsa nevű svéd fickó fantasztikus jazz rock albumokat készített fuvolásként, még a hetvenes évek elején. Az amerikai CTI Records is felfigyelt rá, és az államokban is kiadta felvételeit. Lásd a szóban forgó Sissel albumot, ami minden további nélkül egy klasszis anyag. Azonban valamilyen rejtélyes oknál fogva a fuvolás bekattant, eldobta magától a fuvolát, és mint zongorista/szintetizátoros nyakig ásta magát a full gagyiba. Legalábbis én ezt így látom, de ízlések és pofonok mint tudjuk eltérőek.

...

Van az Amoeba Recordsnak ez a Mi van a táskámban? című műsora, amiben a boltba ”véletlenül” betévedő zenész vendégek ”tetszés szerint” válogathatnak a lemezek közül, melyeket fontosnak tartanak a nagyvilág számára bemutatni, szóval ebben a teljesen spontánnak tűnő, valójában bődületes kamu videóláncolatban (Az Exodus dobosa Dua Lipát hallgat, hogyne…) a Rise Against két zenésze dobta fel a Riverside Gamblers nevét, és ez bejött!  Utánanéztem, tényleg príma kis banda volt ez még annak idején, főleg 2010 előtt. Ma is működnek, de már nem az igazi. Ezen a 2006-os lemezen még szétharapják a vasat is, mint a harci kutyák, akiket fűt a bizonyítási vágy. Pop punk, de az erőteljesebb fajtából.

...

Ez olyan, mint amikor Ali baba betéved a negyven rabló barlangjába, és nem akar kijönni onnan. Sárgás fényű lámpások imbolygó fényében csodás nőalak kígyózik, a lábainál értelmes szemű kutyák hevernek, az asztalon súlyos kristálypoharak, bennük vérvörös bor, a háttérben ismeretlen eredetű keleti zene szól, miért is menne el bárki ebből a meseszerű világból? Semmi nem olyan érdekes a város falain túl, mint amit itt bent tapasztalhatunk. Utánozhatatlan keverékét kapjuk az akusztikus kamarazenének, a sötét doom metalnak, a pszichedelikus rocknak, és az egyházi (?) zenének, ám azt már bajos lenne megállapítani, melyik egyház felé hajlik Al Cisneros keze. De ez nem is olyan fontos. Dőlj hátra és lazíts!

...

A manapság hihetetlenül népszerű, énekesnővel felálló stoner rock zenekarok népes táborát gyarapítja a svéd Besvärjelsen Stockholmból. Idén jelent meg második nagylemezük, az Atlas . Nem ragad meg azonnal a fülben sem a muzsika, sem az énekdallam, pusztán tartalmi minőségben az erős közepes szintjét éppen csak meghaladja a lemez, a megvalósítás azonban annyira profi, olyan szépen szólnak a hangszerek, olyan kellemes az összhatás, hogy mindenképpen érdemes időt fordítani rájuk.

...

A Brainticket nevű formációt 1968-ban alapította Svájcban a belga származású multi-instrumentalista Joel Vandroogenbroek , aki elsősorban elektromos orgonákon, szintetizátorokon, és fuvolán szerepelt az együttes lemezein. A bemutatkozó korong idején még nem volt eldöntött a kérdés, mi is legyen a zenekar neve, Cottonwoodhill volt az első verzió, és a lemez címe lett volna Brainticket, majd a megjelenés előtti pillanatokban felcserélték a kettőt. Minden lemezük különleges, mindegyik egy kicsit más. Ez a bemutatkozó korong tulajdonképpen egy hangszeres techno party album, ahol a folyamatos áramlás uralkodik. A monoton lüktetés közepette hallhatunk néhány érdekes zenei megoldást, néhány rendhagyó énekfoszlányt, sikolyt, mormolást és ...

Véleményem szerint a Psychonaut volt e nemzetközi társaság csúcsteljesítménye. Egy olyan kivételes progresszív rock klasszikus, melyre a Brainticket ma élő tagjai méltán lehetnek büszkék. Ennek a kiadványnak a Colosseum vagy a Soft Machine korongjainak társaságában lenne a helye egy minden idők legjobbjai listán, vagy legalább egy hetvenes évekkel meghitt viszonyt ápoló zenegyűjtő kollekciójában. Gyönyörű a szürreális borító, álomszerű a muzsika. Számos meglepetés köszönt ránk, ha valahol ezt a ritkaságot be tudjuk szerezni. Ha nem sikerül, még mindig ott van az internet, ahol legalább meghallgathatjuk milyen az, amikor egy vérbeli krautrock banda mindent kiad magából.

...

Rutinos zenehallgatóként mélyen elgondolkodtat a tény, hogy a Brainticket nevével soha nem találkoztam még, holott öt jelentős lemezt adtak ki 1971 és 1982 között. Vajon hány hozzájuk hasonló teljesen ismeretlen, minőségi zenét produkáló formáció tűnik fel minden évben, akik nem jutnak el még a viszonylagos ismeretségig sem? Amióta a könnyűzene virágzik rock- jazz- és pop lexikonok készülnek állandó rendszerességgel, s vannak, akik mindegyikben fejezetet kapnak, míg mások soha említésre sem kerülnek. Vajon kik döntik el egyes előadók sorsát pro- és kontra? A Brainticket harmadik lemezén olyan kifinomult progresszív jazz rockot játszott, ami a mai napig élményszámba megy. Egészen biztosan népes táboruk lett volna egy kis ...

A nem piskóta zenekarok között előkelő helyet foglal el egy képzeletbeli toplistán a német Cassiber . Frankfurtból indultak a nyolcvanas évek elején. Itt találkozott össze a szaxofonos Alfred Harth azzal a Christoph Anders gitárossal, akivel kezdetben egy punk rock formációban zenélt együtt. Hozzájuk csatlakozott hamarosan a billentyűs Heiner Goebbels , a dobos pedig az angol Chris Cutler lett, aki a Henry Cow tagja volt korábban. A kvartett már a kezdetektől el kívánt szakadni a hagyományos zenei formáktól. Mindennemű címkét megtagadtak, egyszerre szerettek volna punk, jazz, komolyzenei és kísérleti jellegű muzsikát játszani. Négy stúdiólemez bizonyítja, hogy sikerült.

...

A Churupaca egy Argentínában működő klezmer zenekar, mely spanyol nyelven adja elő franciás sanzonjait. Ezekben a dalokban reggae elemek és rap betétek éppúgy előfordulnak, mint latin motívumok. Mulatós zene a szofisztikáltabb válfajból: rendkívül kifinomult hangszerelés, gyönyörű női ének, meghökkentő zenei ötletek, a banda igazi unikum a világzene tarka rengetegében.

...

Barbara Ann Humphrey, azaz Bobbi Humprey jelenleg 72 éves, és még mindig aktív, ami egy több, mint 50 éves zenei karriert jelent. 1950-ben született, a Texas állambeli Marlinban. Dallasban nőtt fel, onnan költözött 1971-ben New Yorkba, Dizzy Gillespie tanácsára, aki egy tehetségkutatón látta játszani, és fantáziát látott benne. Már megérkezése évében össze is jött a lemezszerződés az akkor 21 éves lánynak, aki mint a gejzír, úgy tört fel, néhány év múlva már a Montreux-i Jazz Fesztiválon mutatkozott be az európai közönségnek. Nem is akárhogyan!

...

A Tribe After Tribe legutolsó albuma. Talán nem ezen találhatók a legjobb dalok, azt hiszem egy Tribe Top 10 -be egyet sem válogatnék be közülük, azonban így magában, kerek egészként ez a korong egyedülálló. Talán csak a nagy etalonhoz, Vangelisék 666 című lemezéhez  tudom hasonlítani. A koncepció itt az igazán érdekes, és ez már túlmutat kicsit a zenén. Abból, ahogy a borító kinéz, abból amilyen sötét tónusú lett a megszólalás, amilyen direkt kiszólások, üzenetek vannak a hallgató felé, egyértelműen kitűnik, mennyire reálisan látta Robbie Robb a világ vezető erőinek működését, és a maga módján harcolt ellene. Zenével, dalokkal, dalszövegekkel.

...

Amennyire lehet lelkesedni egy kellemesen pihentető jazz albumért, legalább annyira lehet szeretni a kíméletlen földbe döngöléseket. Az talán a legszerencsésebb, ha néha fogyasztunk ezt is, azt is. Persze szigorú körültekintés mellett, mert nem mindegy, mi kerül az ember asztalára. Most éppen egy fagyasztott ürücomb, azonmód nyersen, a hűtőládából mindjárt az asztalra csapva. Szolgáltatja a Sub Pop kiadó egykori üdvöskéje, a Blood Circus nevű teljesen ismeretlen zajbrigád.

...

A Wailin Storms eredetileg a texasi Corpus Christi irgalmatlan hőségében alakult, majd innen keletre vándorolt, és az észak-karolinai Durhamben kötött ki. Hangzásuk ötvözi a doom-punkot a mocsaras rockkal, hiszen korábbi, s jelenlegi környezetük sajátos elemei szokatlan főzetben forrnak össze. A kísértetiesen sötét, baljóslatú énekelemekkel fűszerezett dalok olyan blues-mesterekre emlékeztetnek, mint Howlin’ Wolf és Samhain , érzelmes fejbólintással a Destruction Unit , a Bauhaus és a Jesus Lizard felé. – írják a srácok weboldalukon. Ehhez még annyit tennék hozzá, hogy az év egyik legjobb lemezét rakták össze a fejlógató rockzene kategóriájában.

...

A pszichedelikus rock egyik úttörő jellegű csapata Houstonban alakult 1966-ban The Bostwick Vines néven, de bemutatkozó lemezük idején már mint Fever Tree szerepeltek. A zenekart szokás barokk rock címkével is illetni, mivel előszeretettel emelték be a klasszikus zeneszerzők műveit a rockba. Legismertebb slágerük a San Francisco Girls lett, ennek sikerét a későbbiekben sem tudták túlszárnyalni. Hivatalosan négy stúdiólemezük jelent meg, illetve 1978-ban egy búcsú jellegű koncertlemezük a Live At Lake Charles . Érdekes meghallgatni, hogy már Woodstock előtt mennyire nyersen, izmosan tolták a torzított gitárt, az elektromos orgonával, fuvolával tarkított témákra.

...

Borzasztóan csalódott voltam, amikor a Metal Hammer Rock Magazin "Hangpróba" rovatában 1992-ben olyan gyenge helyezést ért el az L7 zenekar Bricks Are Heavy című lemeze. A pontszámra pontosan nem emlékszem, csak annyi maradt meg bennem, hogy kezdetleges riffek, vérszegény próbálkozások, ilyesmi. Ott tanyázott valahol a 15-ös lista alsó mezőnyében, a szerkesztőségben mondhatni semmilyen jelentőséget nem tulajdonítottak neki. Most akkor mit csináljak, - mondtam magamban- ha én meg már fújom az egész lemezt? Két hete vettem a kazettát, folyamatosan hallgattam, óriási kedvencem lett pillanatok alatt.

...

Nem tudom, vajon hányan sorolnák a valaha volt legjobb grunge bandák közé a Georgia központú, ma már Atlantai illetőségű Collective Soul zenekart, a Roland-tesók együttesét? Még az is kétséges, hogy grungenak sorolná be mindenki. Azok vagy sem, nem is érdekes. A zenéjük tök jó. Bevallom, nekem annak idején nem tetszettek. Közel sem voltak annyira eredetiek, mint az Alice In Chains, messze elmaradtak a Pearl Jamtől, vagy a Soundgardentől is, így ezt az anyagot éppen csak meghallgattam, már ment is a levesbe. De az évek múlnak, s néha a feledésre ítélt lemezekről csak le kell fújni a port, máris gyönyörűen szólnak.

...

Pege Aladár Montreux Inventions című lemeze kiemelkedő jelentőségű a magyar jazz történetében, de még azt is megkockáztatom világviszonylatban sem készült ennél sokkal jobb bőgős anyag. A felvételek első hallásra teljes döbbenetet válthatnak ki a hallgatókból. Aki nem ért a jazzhez, azért ámul el, aki ért hozzá, azért. A tökéletes hangszeres tudás párosul a klasszikus képzettséggel, a könnyed, önfeledt játszadozás keveredik a Bartóknál is súlyosabb momentumokkal. Annyira formabontó az anyag, hogy nem igazán lehet egyetlen jazz bőgős lemezéhez sem hasonlítani. Ultra-vaddisznócsorda erősségű, totál eszement improvizációk a Nyóckerből. Apám, ettől leesik az állad!

...

A "200 tonna balszerencse" egy válogatás album a brit Crippled Black Phoenix lassan 20 éves történelmének korai periódusából. Megtalálhatók rajta olyan koncertfavoritok, mint a közönségénekeltető Burnt Reynolds , vagy a szintén gyakran elhangzó Rise Up And Fight , tehát amolyan Best Of-nak is tekinthető, azonban a nagyközönség számára szinte ismeretlen. Akárcsak maga a Justin Greaves gitáros által alapított, Nottinghamből startoló gárda. Dacára annak, hogy idén szeptemberben majd a 12. stúdióalbumuk jelenik meg, követőik száma – legalábbis a videóik nézettsége alapján – igen kevés. A magam részéről egyvalakit ismerek, aki kedveli őket, s ez én vagyok. Nos, végeredményben ez is több a semminél.

...

A legtöbb hazai fórum már mélyrehatóan kivesézte a svéd The Halo Effect bemutatkozó lemezét, melyet kivétel nélkül igen magasra értékelt minden szakember, blogger, és egyéb megmondóember. Most én is hozzátenném a magamét, azzal a felütéssel, hogy éppen nem vagyok elájulva tőlük, tehát egy kicsit túlárazták ezt a korongot, - ami nem feltétlenül baj – de annyiban egyetértek minden előttem szólóval, hogy a kiadványra érdemes odafigyelni. Lényegesen jobban tetszik, mint a muzsikusok korábbi munkái, bár ezzel nem mondtam sokat, hiszen a svéd melo-death színtér soha nem tartozott a kedvenceim közé. Valahogy engem ezek nem érintettek meg, - kevés kivétellel – és most sem érzem, hogy bepótolni valóm lenne e téren.

...

John Lee Hooker (1917-2001) misztikus, követhetetlen, ép ésszel kibogozhatatlan diszkográfiájának egyik díszes kakukktojása ez az album. Ahogy olvasom megjelent vagy öt különböző címmel és kiadásban, az első feltehetően a John Lee Hooker And Seven Nights volt még 1965-ben. Az évek során sorra rácsaptak a kiadók, ilyen-olyan számokkal kiegészítve új anyagként próbálták eladni, hátha bejön. Pontosan ez történt 1970-ben is, amikor a fenti címmel és borítóval került forgalomba. A legfontosabb, hogy a zene önfeledt, vidám, fúvósokkal gazdagon megtámogatott ódivatú blues, mégpedig a szó legszebb értelmében.

...

Nekiugrottam ma az Eyes Of The Living első lemezének is, mivel az idén megjelent folytatás felkeltette a figyelmemet. Ez sem volt gyenge bemutatkozás 2017-ben, egyáltalán nem úgy szól, mint a legtöbb zenekar debütálása, nincsenek tipikus vadhajtások, gyermekbetegségek, szépen robog végig az anyag az utolsó dalig. Mindezt a zenészek előélete magyarázza, hiszen egykori anyazenekaruk, az Abolish végignyomulta a kilencvenes éveket. Igaz, mindössze egyetlen lemez maradt utánuk, ezzel még foglalkozom a közeljövőben. A War On Dead – More Dead  a borzasztóan depresszív borítóval ellentétben kifejezetten jó hangulatú nótákat rejt.

...

Már az év elején kijött ez a thrash metal album, aminek hónapok óta halogatom a megírását, de nem azért, mert annyira rossz lenne, éppen ellenkezőleg. Ami azt illeti számomra az év egyik felfedezése volt a Pennsylvaniából származó négyes második megjelenése. Az elsőt, a 2017-es War On Dead lemezt nem ismertem, így hát találomra füleltem bele az anyagba még tavasszal. Azóta számtalanszor lepörgött a lejátszómban, általában futás, vagy súlyzós edzés közben, és biztosan állíthatom, minden szempontból felveszi a versenyt a műfaj legnagyobbjaival. Sőt! Mostanság a Metallica sem képes ennyire éles lenni, mint ők.

...

Csak a rend kedvéért ejtenék néhány szót a frissen megjelent Interrupters lemezről. Nem ajánlom jó szívvel az anyagot senkinek, szóval túl hosszúra nem nyújtom ezt a lemezkritkát. Meghallgattam volna, ha bírtam volna cérnával, de az album kritikán aluli lett. Ez persze már várható volt. Mit is írtam róluk a Fight The Good Fight kapcsán? " Kicsit féltem, hogy élelmes producerek erősen meglágyítják majd a zenéjüket, mondván a rádióban ez így szokás" Ami akkor még nem történt meg, mára bekövetkezett. Ennyi.

...

Az élet megéri, hogy éljük - Jópofa lemezcím, s mögötte jópofa a muzsika is. Megleptek a watfordi srácok negyedik nagylemezükkel. Bizony, ennek a ska/britpop vonalban mozgó angol kvartettnek ez már a negyedik kiadványa a sorban. Az első, a Response még 2015-ben jelent meg, és én még soha korábban nem hallottam róluk, de attól tartok, rajtam kívül sem sokan, magyarok. (S nem magyarok egyaránt) Talán ezért is megérdemlik a figyelmet, no meg a fúvósokkal való aktív együttműködés miatt, mert a trombitás rockzene végképp nem tartozik a túlságosan gyakran előforduló produkciók közé.

...

Bizonyára akadnak olyanok, akik a punkzene fokmérőjének a tarajok magasságát és a testre aggatott biztosítótűk számát tekintik, azaz a külsőségek alapján választanak zenekart. Mint ahogy az is elvárás szokott lenni, hogy a csapat kőkeményen betonozzon, és fröcsögjön a méregtől. Mindezen kitételeknek a párizsi srácok tökéletesen megfelelnek, a figyelmemet azonban nem ezzel keltették fel. Nagyon egyszerű az indoklás: jó lett a lemez!

...

Argentínából, egészen pontosan Buenos Airesből származik a  2112  nevű formáció. Tudom, azonnal a fejükhöz kapnak sokan: 2112? Ez nyilván egy Rush-kópia lesz, hiszen a 2112 a kanadai trió 1976-ban megjelent legendás nagylemeze. Ne siessünk azonban az előítéletekkel, inkább hallgassunk bele, miféle számokat rejt a Juan Tambussi gitáros által vezetett, 1984 óta létező progresszív csapat kiadványa.

...

A New Jersey-ben működő éjszakai madarak egészen más irányból érkeznek, mint Richie Ramone. Lényegesen komolyabban művelik a műfajt, szigorúbb az arculatuk, és nem riadnak vissza a riogatástól sem, ez rögtön az első számból kiderül! Keményvonalas, pengés gitárszólamokkal támad le az  Escape From N.Y. , majd a fémesen előgördülő riffek után egy  Dead Kennedys -szerű, Biafra legszebb pillanatait idéző, nazális hangú énekes ( Brain Gorsegner ) bontakozik ki a dögszagú szmogból.

...

Tegnapelőtt lett 65 éves Richie Ramone  (Született Richard Reinhardt), aki 1983-tól 1987-ig volt a  Ramones  dobosa, ekkor vette fel a művésznevét is, és három stúdiólemezen működött közre zenészként. (Too Tought To Die, Animal Boy, Halfway To Sanity) Talán nem nagy túlzás kijelenteni, hogy egyik sem tartozik a klasszikusok közé, ezért nem kis meglepetést keltett, amikor 2013-as debütáló szólólemezén dalszerző-énekesként fiatalokat megszégyenítő életerővel nyomult. Öreg róka nem vén csóka! Yesss...

...

A stoner/doomban nehéz újat mutatni, ez tény. A brazil Spiral Guru nak mégis sikerült kiemelkednie a szürke átlagból ezzel a bemutatkozó albummal 2019-ben. Ez nem csak üres riffelgetés a kozmikus térben, minden nóta igényes, ízléses, és izgalmas. Kiváló a hangzás, óriási erő van bennük, különösen Andrea Ruocco énekesnő torkában. Micsoda képzettség! Ritkaságszámba megy a rockzenében. Jellemző még a brigádra a rock hőskorának tisztelete, valamint a tempóváltások gyakori alkalmazása. Dinamikus, kemény zenei betétek és dallamos részletek váltják egymást, jó arányban. 

...

A XXI. században a John Mayall-féle rozsdamarta blues rock egyre inkább kiveszőben van, de ezeket az ausztrál srácokat ez különösebben nem érdekelte: 2021-es bemutatkozó lemezén a Blind Pilots kompromisszum mentesen odatette magát! Egészen pontosan tíz bitang erős tételen keresztül szállította nekünk a masszív, szájharmonikával kísért blues muzsikát, majdnem másodpercre pontosan 45 percben. Magyarországon nem igazán foglalkoztak ezzel a lemezzel, sőt Európa sem figyelt fel rá, kizárólag szűkebb hazájában aratott némi elismerést. Holott az anyag mocskosul mocskos…

...

Elgondolkodtató, hogy olyan előadókat piedesztálra emelünk, akik a világon semmi különöset nem csinálnak, csak jól mutatnak a színpadon, vagy még azt sem, a zenei zseniket pedig alig ismerjük. Sam Rivers nevét szerintem száz emberből 99 nem is hallotta. Lehet, hogy hülyén néz ki a borítón, de kimagaslóan játszott tenoron, szopránon, fuvolán, basszusklarinéton, sőt zongorán is. Nem csekélység! A jazz legenda 2011 óta nincs közöttünk, helyette itt vannak lemezei, melyeket ránk hagyott, abban a reményben, hátha az utókor számára jelentenek majd valamit. Örömmel jelenthetem, igen! Egyik lemezéről, a Sizzle című, extra sűrű anyagról már megemlékeztem, most elővenném a Lazuli néven piacra dobott albumát, mert időtálló alkotás.

...

Az 1945-ös születésű Stephen Stills egy darabka rocktörténelem egy személyben. Életműve olyan tekintélyes, hogy egy kisebb zeneműtárat megtöltenének a kiadványok, melyeken szerepelt. Zenekarainak száma sem volt kevés. Kezdte az Au Go Go Singersben, aztán jött a Buffalo Springfield, a Crosby, Stills & Nash, majd csapódott hozzájuk Neil Young, így lett a Crosby, Stills, Nash & Young. Ebből kilépve alapította meg a Manassas nevű formációt, hogy aztán hosszú szólókarrierbe kezdjen, mely tulajdonképpen napjainkig tart. Számos lemeze közül elsőként ajánlom a Manassas bemutatkozó anyagát 1972-ből. Így szól a fehér blues egy fekete basszerrel.

...

Nemrégiben ünnepelte 80. születésnapját Roberta Lee Streeter, azaz Bobby Gentry . A Nő. Persze, ő 1967-ben volt A Nő, és utána még sokáig, sokak számára testesítette meg az amerikai álomfeleség eszményképét, hiszen jól nézett ki, saját dalokat írt, saját maga gitározott, és bársonyos hangon énekelt. Ezzel egy generációnak mutatta meg, hogy egy csinos nő több is lehet, mint kétlábon járó szexszimbólum. Bár mint a korabeli képek mutatják, a külső megjelenés is fontos volt számára. Nos, nem mernék rá mérget venni, hogy valóban úgy volt, ahogy volt, és nem segítettek be neki egy-egy dallal, dalszöveggel, vagy dallammenettel, de annyi biztos, ő volt a legelső dalszerző/énekes a slágerlistákon.

...

Jeff Healey második lemeze ott fészkel a mai napig a szívem közepében, pedig már nem tegnap volt, amikor először hallottam. És nem is tegnapelőtt. 1994-ben bekukkantottam egy üzletbe Szekszárdon, a központtól jóval túl, valamiféle műszaki mindenes volt ez, egy idősebb szaki kirakott 20-25 albumot egy forgatható tárba,  gondoltam átpörgetem. Ezek között lapult a Hell To Pay , de mert CD lejátszóm nem volt, megkértem, másolja már át nekem egy kazettára. Ravaszdi csóka volt, többször is ”véletlenül” John Mayallt írt fel a cédulára Jeff Healey helyett, valamiért ezt akarta rám sózni, aztán kitartásom meghozta gyümölcsét, átmásolta az anyagot. Döbbenet volt. Ma is az. Tátott szájjal hallgatom. Alapmű.

...

Amennyire rossz név ez a Grave Bathers , amilyen Zs-kategóriás borítóba tették ezt a lemezt, legalább akkorát robban a hangfalakban! Bombameglepetés Philadelphiából! Szív küldi szívnek szívesen, ha az a szív nyitott a súlyos, Black Sabbath-riffeken dagadtra hízlalt pszichedeliára. Körülírni roppant könnyű ezt a fajta nehéz fémet: Stoner/doomba oltott hard rock, a brutális fajtából. Összehozni már melósabb lehetett, de megérte! Aki az Orange ládákból kifolyó torzított hangzást kedveli, az el fog ámulni ettől a lemeztől! 

...

Az Éhenkórászokat azért kell hallgatni, mert ők tényleg azok, akik. Nomen est omen . Ne várjunk tőlük túl mély lírát, szépen összecsengő rímeket, világmegváltást, szebb jövőt, optimális jelent, és akkor nagyon jó lesz! Utcai költészet, a szó legszebb értelmében. Tudom, vannak akik megkérdőjeleznék ebben a költészetet, csak az utcai jelleget látják/hallják, a mocskot, a piát, a guberálást, tarhálást, és a csöves életforma egyéb jellemzőit, holott ha előkapjuk azt a nagyítót, máris kitűnik az Éhenkórászok népművelő oldala, és ez annyira szép, hogy szinte már nem is igaz. Pedig de!

...

Ez egy formabontó lemez az elképesztő kategóriából. A puszta léte is hihetetlen. 1984. szeptember 5-én este kiült ez a figura Új-Mexikóban a szabad ég alá egy szál fuvolával, és abszolút fejből játszva felvette, ami éppen eszébe jutott. Oké, ilyesmit előtte is, utána is megcselekedtek már zenészek, hiszen ki ne szeretne a természetbe kiülve improvizálni, csakhogy ezek a felvételek általában nem kerülnek a boltok polcaira nagylemez formájában. Tehát egy végtelenül spontán, az első dallamtól az utolsóig kisujjból kirázott fuvolás muzsikát hallunk, mely messzemenőkig meghaladta korát. Amolyan laza kis háttérzene, meghökkentő finomságokkal.

...

Lehet a U2 -t szeretni vagy nem szeretni, - én például rosszul vagyok, ha meglátom Bono irgalmas szamaritánius ábrázatát – (kb. annyira hiteles békeharcos szerepben, mint Daniel Craig James Bondként) de el kell ismerni, ez a lemez jó! Soha nem voltam nagy U2 rajongó, nekem ők a tipikus ál-rockerek, akik valójában arculat nélküli emberkék, mert úgy táncolnak, ahogy a széljárás hozza, mégsem lehetek annyira zeneellenes, hogy a Joshua Tree -t megtagadjam. Sőt! Képes voltam eredeti CD kiadásban megvenni, ami nálam igen komoly elismerést jelent.

...

Volt már úgy, hogy világgá akartál menni? Nyugi, legtöbbünkkel előfordul. Legalább egyszer, de néha többször is… Engem 1999-ben fogott el elsőként a csavaroghatnék, tehát egy hátizsákkal felszerelkezve elindultam a nyári szünetben valamerre Európába. A közlekedési eszköz? Autóstop, természetesen. Aránylag gyorsan átjutottam Ausztriába, majd onnan Németországba, és ott a sztrádán, valahol félúton Salzburg és München között felvett egy idősebb úr, elegáns autóval. Beszélgetni kezdtünk, és rövid ismerkedés után kiderült, hogy híres gitáros, úgy hívják, hogy Peter Meier .

...

Egy méltatlanul elfeledett, igazából fel sem fedezett nagylemez a Therapy? Shameless című albuma. Miután Észak-Írország üdvöskéi berobbantak az 1994-es Troublegum lemezzel, sikerült minden korábbi rajongójuktól jelentősen eltávolodniuk a halottsápadt folytatásokkal, melyek közül az Infernal Love, a Semi Detached, és a Suicide Pact is olyan csapnivalóra sikerült, hogy szót sem érdemes rájuk vesztegetni. Ezt követően érkezett a Shameless , de már nem tudta helyre rántani a csapat félrecsúszott szekerét. Ezt a kiadványt sokan alapból mellőzték, én magam sem ismertem akkoriban, tulajdonképpen a napokban fedeztem fel, és meg kell mondjam, kellemesen meglepett.

...

Nincs jobb érzés, mint amikor a tengerárral felérő, megszámlálhatatlan mennyiségű zenei album közül kitúrsz egy igazi kincset! Gőzöm sincs, miért van ez. Részben mert valószínűtlen, részben mert izgalmas, részben különlegessé tesz, mivel úgy érzi az ember, csak ő tud erről a bombajó zenéről, senki más. És ez olyan szupi! Önző kis dögök vagyunk, akár tetszik, akár nem. Még én is, bár most leleplezem ezt a kis kedvencemet, a Madridban készült Pussycats albumot, a Rock On -t. Érdemes rá időt szentelni, igazi trash punk ínyencfalat. Nem sok hasonló készült a XX. században.

...

A Barcelonából származó The Capaces valószínűleg Európa egyik legkülönlegesebb, kiemelkedő punk zenekara. Hogy ki állítja ezt? Ők maguk! Bandcamp oldalukról továbbá azt is megtudhatjuk, hogy több mint 20 éve nyomatják a lendületes punk rock himnuszokat, melyekben hardcore/rock’n roll ízek is vegyülnek. Szép, szép, mondja erre a magamfajta dörzsölt róka, de ha annyira kiemelkedő zenét tolnának, ugyan miért nem lehetett semmit hallani róluk abban a bizonyos 20 évben? De félre a kétkedéssel, hiszen a csapat tényleg jó. Ha nem is világmegváltó, az biztos, hogy energia szorult beléjük, nem is kevés. Figyelem! Frontcsajos punk banda, mely értéket képvisel!

...

Figyelemre méltó kis anyagot készített 2010-ben Észak-Írországban a Solemn Novena . Olyasmi mint egy erőteljesebb The Mission, vagy Ghost Dance, váltott énekkel, azaz férfi-női szerepek megoszlásával, éjsötét gitárfutamokkal, némi kis borzongató billentyűkísérettel felvezetve. A dalok nem igazán ragadnak meg a fülben, cserébe mellőzik a direkt slágeres megszólalást. A produkció jórészt Louise Crane énekesnő hang- és egyéb adottságaira épült – volna, de valamiért megsápadt a bemutatkozó album után. Kár értük, mert volt ebben a bandában potenciál, mégsem tudtak élni vele.

...

Elkészült végre a 12. Soulfly album is, a már februárban beharangozott Totem . Az is régóta tudott dolog, hogy Marc Rizzo már nem tagja a bandának, és a gitárt Arthur Rizk vette át, míg a doboknál a fiatal Zyon Cavalera közreműködik. A basszusnál Mike Leon , a mikrofonnál Max Cavalera , mint azt már megszokhattuk az utóbbi években. Az egyetlen kakukktojás tehát Rizk ebben a felállásban, és úgy vélem a legtöbben pontosan miatta, azaz Rizzo mellőzése miatt tekintettek kevésbé körömrágós üzemmódban a megjelenés elé, hiszen mégis egy meghatározó ember távozott, aki játékával alapjaiban szabta meg a banda fazonját. A félelem alaptalan volt! Nagyon szépen szól az egész lemez az első számtól az utolsóig. (majdnem)

...

Ezen a lemezen hallottam életemben először fuvolát egy rockzenekarban. Azonnal megfogott. Nagyjából 13 éves lehettem, nyakig a heavy metalban, és a cimborám mindig azzal jött, hogy jók ezek a mostani bandák, de a hetvenes évek… Az volt az aranykor! Azoknál a régi zenekaroknál nincs jobb! Már ’69-ben olyan progresszív zenét játszottak, hogy a Dream Theater azokhoz képest vicc kategória. Hagyjál már ezzel a hülyeséggel, - fakadtam ki rendszerint, amikor a hetvenes éveket előhozta - mi jó van az ősöreg, tök ismeretlen rockzenében?

...

Nem mernék megesküdni rá, de emlékeimben úgy jelenik meg a Lillian Axe , mint a zenei sajtó által kereszténynek tartott rockzenekar. Ez a kilencvenes évek elején volt, a Poetic Justice lemez idején. Már akkor erősen szaglott ez a keresztény szemlélet, hiszen egyrészt a második lemezen azt énekelték, hogy szerelemben és háborúban minden megengedett ( Love And War 1989), másrészt a Költői igazság hemzsegett a csajozós dumáktól, s mindez nem annyira vág össze a keresztény egyház értékrendjével. A külsejük sem olyan volt, mint akiket nem érdekelnek a bűnös dolgok… Sziasztok lányok, mi nem olyan srácok vagyunk, a tetkó és a bőrnadrág csak álca…

...

Egy kiugróan eredeti, elképesztő lemezanyag 1957-ből, Charles Mingus és a Bohóc. Vagy inkább Charles Mingus, a bohóc? Bizonyára érzett valamilyen lelki párhuzamot a legendás bőgős a cirkuszi nevettetőkkel, különben nem adja ezt a címet az albumnak. Az a fajta muzsika ez, mely már az első pillanatoktól nyilvánvalóvá teszi: nem fogunk mellé vele! Annak ellenére, hogy mindössze négy felvétel alkotja az eredeti kiadványt, bő 40 percben. De az milyen 40 perc! A világ legkifinomultabb jazz alkotásai között igen előkelő helyen lenne egy képzeletbeli ranglistán.

...

Mennydörgőpata Őrmester ismét lecsapott! Immáron negyedszer, ha a kislemezeket és a 2016-os koncertlemezt nem számítjuk. Elődeihez képest a This Sceptred Veil  határozottan jobban sikerült, pedig azok sem voltak épp hallgathatatlan anyagok. De az új lemez elhomályosítja ezeket, mert ez a négy srác Bathból nagyszerűen összerakott, remek nótákkal felvértezett anyagot szállított. Egy falatnyi Sergeant-történelem: 2013-ban alakultak, az első lemez 2014-es ( Zigurat ), majd ’18-ban, ’20-ban, és most ’22-ben is készült egy. Nem lustálkodnak az urak ezen a méltán híres brit fürdőhelyen. Bath méltán híres valóban, a Thunderhoof pedig méltatlanul ismeretlen, ez a szörnyű igazság.

...

Miután a Fairport Convention a tradícionális brit folk rock egyik úttörő jellegű csapatának számít, nevük első hallásra valamilyen jelentős történelmi tettet sejtet. Ám, ha utánanézünk, a valóság azonnal lelepleződik. Fairportnak hívták azt a házat, Észak-Londonban, ahol Simon Nicol gitáros apja praktizált, s melynek fölszintjén Ashley Hutchings basszer és Simon elkezdtek próbálni egy sok tekintetben újszerű bandában. Hagyományos brit népdalok motívumait ültették át rock környezetbe. Céljaikhoz szükség volt egy markáns hangú frontemberre, mert az eredeti énekesnő Judy Dyble nem váltotta be a reményeket. Végül egy kórházi nővér személyében megtalálták, akit kerestek. Sandy Denny teljesen amatőrként csöppent a zenei ...

A Love/Hate nevű amerikai bandát a Metal Hammer dobta be a köztudatba nagyjából az első lemez megjelenésével egy időben. Szinte a semmiből törtek elő ezzel a koronggal, pedig a történetük még 1985-ben kezdődött. Egy Dataclan nevű formációhoz csatlakozott Jizzy Pearl énekes, és felvették a Love/Hate nevet. Bár állandó fellépők lettek Los Angeles klubjaiban, sokáig átnéztek rajtuk. Csak 1988 decemberében szerződtette őket a Columbia. 1989-ben el is kezdődtek a felvételek, de a megjelenés átcsúszott 1990 februárjára. Mindezt akkoriban én nem tudtam, és most így utólag csodálkozom rajta. Pont ez az a fajta zene, ami teljesen spontánnak hat, mintha csak egy óra alatt rögzítettek volna mindent, rákészülés nélkül, fejből. Ebből ...

A német jazzben járatlanok, valamint a német zenétől idegenkedők számára ajánlom a stuttgarti Eberhard Weber életművét, azon belül ötödik lemezét, a csodásan pihentető Fluid Rustle albumot. Weber elsősorban bőgősként ismert, mégpedig olyan bőgősként aki az elsők között forradalmasította a hangszert: öthúros elektromos bőgőn szeretett játszani. 1940-ben született, Stuttgartban, így könnyű kiszámolni, hogy amikor ezeket a felvételeket készítette 39 éves volt. Érett, megfontolt, kimunkált darabokat alkotott, melyeket akár háttérzeneként, akár fejhallgatós anyagként, ellazulva egy fotelben érdemes meghallgatni. Ahogy a cím is sejteti, (Folyékony susogás) lágyan csordogáló muzsika ez, üdítő mint a nyári patak vize.

...

Az Ade negyedik albuma 2019 novemberében jelent meg, az Extreme Metal Music kiadónál. Kétségtelenül ide illenek, mint semmilyen dobozba bele nem skatulyázható formáció. Persze történelmi ihletettségű death metal banda sok van, de mint azt az első lemez ajánlásában írtam, pont olyan, mint ők, egy sem. Náluk a death inkább eszköz, mint cél. Egy formai alap, ami legalább annyira a sajátjuk, mint a progresszivitás, s még ha nem is találjuk nevüket a prog metal élvonalában, pusztán a hangzóanyagaik alapján oda tartoznak. Ezt bizonyítja a Rise Of The Empire is, a maga 44 perc körüli játékidejével. Emberfeletti hörgések, szédületes gitár- és dobtémák, valamint fülbemászó, nagyívű dallamok keverékét hozták el az alkalommal is.

...

Ha az Ade munkásságának egyetlen oldalát kellene kiemelni, mint rájuk jellemző stílusjegyet, akkor a dallamosság lenne az. Az összes egyéb tulajdonság közül az élre kívánkozik. Bármennyire kegyetlen csapásokkal mérik a hallgatóságra a blastbeatek sorát, bármilyen összetett és nehezen emészthető a zene, azonnal hallja még a keményebb zenében járatlan fül is, hogy mennyire gördülékeny melódiák kúsznak elő a hangszerekből. Hangsúlyosan igaz ez a harmadik nagylemezre, mely a Carthago Delenda Est címet kapta. Ez magyarul annyit tesz, mint: Karthágót el kell pusztítani!

...

Ahogy haladunk az időben a jelenkor felé, úgy válnak egyre keményebbé a római  Ade lemezei. A második album 2013-ban jelent meg, ezen lényegesen szigorúbb a zenei háttér, a ritmusképletek pedig mondhatni más dimenzióba helyezik át az anyagot. Ha a bemutatkozó kiadványt komplexnek neveztem, akkor ez már az ultra-komplexhez áll közelebb. Megmaradt valami a debütalbum eklektikájából, folkos hangulatából is, ezen is vannak nyugalmas, pihentető pillanatok, de a bevadulás jóval erősebb, a tempót sokszor a maxhoz közelítik. Mivel akkortájt a zenekarnak nem volt saját dobosa, a görög származású George Kollias ugrott be a Nile együttesből. Elképesztő dolgokat művelt! Főképp a lábával, mert amit a lábgépbe beletett, azt kevesen tudnák ...

Nem sokkal a kiadása után vettem meg az L.A.Guns harmadik albumát, kazettán. Nem mintha nálunk hivatalosan megjelent volna, csakhogy 1991-ben virágzott a kalózkazetta-kereskedelem, kirakodóvásárban, búcsúban, zeneboltban bármi kapható volt néhány százasért, így nem jelentett problémát a beszerzése. A bemutatkozó lemez anyagát már ismertem – szintén kazettáról – még ha nem is volt egetverő muzsika, meg lehetett hallgatni. (A Cocked And Loaded is bekerült a gyűjteménybe, csak jóval később.) Szóval: Hollywood Vampires – Ez nagyot szólt akkoriban! Mondhatni egy alaplemez volt számomra. A-tól Z-ig fújtam kívülről, sőt, rámentem a zenekari image lenyúlására is, ami csóró vidéki srácként kissé meredek húzás volt: fekete haj, ...

A portugál hard rockerek pofonegyszerű lemeze rendkívül sematikus, végtelenül őszinte muzsikát rejt. Semmi váratlan fordulat, vagy akár csak a legcsekélyebb mértékben is modern elem ( na jó, néhány dobtéma mellőzi a 4/4-et ) ugyanakkor van valami jóleső nyugalom a szerzeményekben, amiért érdemes rá figyelmet fordítani. Az éneken ketten osztoznak, pontosabban ketten énekeltek fel minden nótát, érdekes összhatást elérve ezzel. Rob Mancini mély, rekedtes, erős orgánumát Alexandre Santos  alapító gitáros kellemesen ellenpontozza, ezért mindenképpen jár nekik az elismerés. Az első nóta, a Strike Down jelenti a csúcspontot, ennél dögösebb, vagy vadabb tételre senki ne számítson. Igazából az a lemez különlegessége, hogy a mai ...

Ennek a lemeznek a története prózaian rövid. Stanley Cowell (1941-2020) amerikai jazz zongorista 1969-ben vette fel, mint a bemutatkozó albumát, Londonban. Két társa közreműködött a felvételeken: Steve Novosel bőgős, és James Edward Hopps (Jimmy Hopps) dobos. Két nem igazán ismert névről van szó, bár akkor vagyunk tényszerűek, ha ezt a számot felemeljük háromra, mivel Cowell sem tartozott a leghíresebb zongoristák közé. Oda tartozott azonban Art Tatum , aki családjának közeli barátja, s a hangszerrel épp csak ismerkedő fiúcska példaképe volt, ami aztán a későbbiekben Cowell játékán is valamennyire érződik. Azért mondom, hogy valamennyire, mert sehol nem olvastam olyat, hogy Cowell szemérmetlenül nyúlná Tatum dolgait, és magam sem ...

A Sleepytime Gorilla Museum egyik alapító tagja, Carla Kihlstedt hegedűs/énekesnő vezetésével alakult meg a Book Of Knots 2003-ban, New Yorkban. Az SGM-nél jóval súlyosabb, beborultabb, ipari hangzású, fémes zenét játszottak, dark underground hatással. A vokális darabokban az Elysian Fields hatása érezhető. Finom jazzes elemek éppúgy megtalálhatók bemutatkozó lemezükön, mint idegborzoló nyüstölések, nagyjából olyan váltásban, amit még el tud viselni egy edzettebb hallgató.

...

Ha körülnézünk az interneten Sleepytime Gorilla Museum ügyben, akkor azt látjuk, hogy a magyar oldalakon legfeljebb említés szintjén találkozunk ezzel a névvel, elemzésbe, vagy lemezkritikába mindeddig senki nem vágott bele. (Én sem fogok.) A műfaji megjelölés a lehetetlennel határos, hiszen az 1999-ben, Oaklandben alakult társulat feladta a leckét rendesen a kritikusoknak és hallgatóknak egyaránt. Leginkább Frank Zappa örökségét folytatták szerteágazó, sehová nem tartó, semmilyen skatulyába nem illő zenéjükkel.

...

Ez volt az a lemez, mellyel Yusef Lateef , a szelíd óriás végképp belopta magát a szívembe. Népes társaság élén masírozott be 1976-ban a New York-i Regent Sound stúdióba, hogy szokása szerint marháskodjon egyet, s a fárasztó munka meg is hozta gyümölcsét. A mai napig friss, időtlen rockzenét alkotott (ha ez volt a szándéka, ha nem) , telepakolva jazz szólókkal, és teljesen elképzelhetetlen, agyament poénokkal. Igazán nem szívesen lövöm le ezeket, valahogy mégis érzékeltetni szeretném, mennyire kitágította a határokat:  báránybégetés, marhabőgés, illetve frappáns illetlenkedések sorozata – szinte az összes felvételben! Legalább annyira szeretett hülyéskedni, mint fuvolázni. Sőt! Talán ez utóbbit jobban.

...

Van sok unalmas tucatrock banda szerte az államokban, de még mindig onnan jönnek a legszebb meglepetések. A The Bronx esetében minden rendhagyó. Az image, a zene, az egész jelenség. Kezdjük a névvel: Az csak természetes, hogy esetükben Los Angeles a színhely, a műfaj pedig… mi is? A jól értesültek valószínűleg kapásból előkotorják a hardcore címkét, a még jobban értesültek közbevágnak, hogy punk ez, nem más, akik viszont értenek is hozzá, csak hümmögnek… Pedig mindegyiknek igaza van, csak másképpen. Szóval pont olyan zenekar ez is, mint a többi, csak kicsit más.

...

Csodálatos, gyönyörű, káprázatos album az 1949-es születésű Chico Freeman életművéből. A szaxofonos hivatalos diszkográfiája kerek 30 szólólemezt jelöl, ez a sorban a második, nem sokkal a bemutatkozást jelentő A Morning Prayer (1976) után. Azt a korongot is jó szívvel ajánlom a rendhagyó felfogású jazz kedvelőinek, de az igazi kedvenc ez tőle. Itt kicsit más a felállás, mint ami a debütáláskor volt, és valahogy az arányokat is jobban eltalálták. A fő érdem a zenekarvezetőé, azonban társai is tökéletesen érezték, mit is akar Freeman kihozni ezekből a felvételekből.

...

Mindig örömteli pozitív gondolkodású alkotók munkáit népszerűsíteni. Az Outright nevű, énekesnővel felálló hardcore zenekar Melbourne környékén készítette második nagylemezét, a Wurundjeri őslakosok földjén (ezt ők írják Bandcamp oldalukon), ezért a kiadványt nekik ajánlják. Együttérzésüket és szolidaritásukat fejezik ki mellettük azon sérelmek miatt, amiket a múltban elkövettek velük szemben. Itt az ú.n. aboriginal benszülöttekről van szó, akiket az európai gyarmatosítók Yarra névvel jelöltek meg a közeli Yarra folyó miatt, mely mentén éltek.

...

Annak ellenére, hogy a rockzene sterilizálódása megállíthatatlan folyamatnak tűnik, az is nyilvánvaló, hogy soha nem volt annyi jó rockbanda, mint manapság. Ez a furcsa ellentmondás azonnal előtűnik, amint elkezdünk kicsit keresgélni bármilyen rock gyökerű műfajban. Azt fogjuk tapasztalni, hogy minden jelentős régi nagy bandának több ezer mai követője van, és szinte naponta jelenik meg egy olyan lemez, ami hangzásában, tartalmában alig marad el az örökérvényű alapművektől. Az egyetlen szépséghiba azonban jelentős: ezek a csapatok, ezek a lemezek szinte láthatatlanok.

...

Chico Hamilton (1921-2013) amerikai jazzdobos azon kevesek közé tartozik, akik Los Angelesben kezdték pályájukat, majd New Yorkban fejezték be karrierjüket. A zenekarvezető már korán, az ötvesen évek elején prominens west coast előadónak számított, így kissé meglepő volt, amikor 1965-ben hátat fordított szülővárosának. A zenetörténelem sokat gazdagott ezáltal, hiszen új muzsikusokat vonzott be, akik közül nem egy később szép karriert ért el, de azt már sosem tudjuk meg, mi lett volna, ha marad a régi gárdánál.

...

Az egyetlen ok, ami miatt nem könnyeztem meg a spanyol Cachemira második, idén megjelent nagylemezét az, hogy kenyerem javát már megettem, s elég sokféle zenét hallottam már. Na de édesapám, így nyomatni a rockot 2022-ben!!! Azért ez mégis valami! Hiszen manapság ez a műfaj (mely örök és elpusztíthatatlan) nem tartozik a legnépszerűbbek közé. A hetvenes évek elején, hatvanas évek végén volt a zenitjén, de megkockáztatom akkor sem termelt ki túl sok ilyen kaliberű lemezanyagot. Ha ez a három jómadár Barcelonából akkortájt adja ki ezt a korongot, annak lett volna csak visszhangja!

...

Ohhh… Minden ízében szépséges groove metal album bukkant fel Brazília őserdeiből a napokban. Még annyira friss az anyag, hogy a hazai fórumokat – szokás szerint – messze megelőzöm ezzel az ajánlóval, bár ez még nem is lenne akkora baj, csak legalább foglalkozzon valamelyik velük, mert nagyon megérdemlik. Nyilván ma már annyira elment extrém irányba a fémzene, hogy az ilyen ódivatú döngölésre a mai fiatalok nem kapják fel a fejüket, csakhogy a piac nem csupán a tizenévesekre épül, s azok az arcok, akik annak idején arcukba kapták a Panterát, a Machine Head-et, a Prongot, és társaikat, most bonthatnak egy palackkal kedvenc italukból, mivel a Mothercow is letette a névjegyét!

...

Senkit nem szeretnék megbántani, akinek éppen a spirituális afro-jazz a kedvenc műfaja, ezért csak a tényszerűségre szorítkozom: nálam ez ugyanabba a kategóriába tartozik, mint a pihentető popzene. A háttérben nagyszerűen működik, részleteiben egyszerűen képtelenség sokáig figyelni rá. Túlságosan sematikusnak tetszik, mintha ugyanazokat a köröket róná egy futó újra és újra. A tizedik kör után már nem érdekes a táj, akármilyen szép is a környezet, a park, a folyópart, stb. Persze nem mindegy, hogy a lakótelep körül nyargalászunk, vagy mondjuk a Dunakanyarban. Ugyanez a zenére lefordítva: Pharoah Sanders , Sun Ra és Coltrane ötleteket vittek ebbe a sémába, követőik - mint a szóban forgó szaxofonos is – gyakran beérik a ...

Legkedvesebb zenei műfajaim a jazz, a rock, valamint a metal különböző leágazásai, ennek ellenére úgy gondolom, időnként popzene is kerülhet a zenehallgató asztalára. Olyan lemezek is kellenek, melyek nem hordoznak komoly eszmeiséget, szinte nem mondanak semmit, csupán halkan duruzsolnak a háttérben, ennyi elég. A funkciójuk alapvetően a lazítás, addig is kitöltik az időt, amíg egy fejhallgatós anyag kerül terítékre. A magam részéről azt tartom, ez a fajta popzene akkor értékes, ha részben, vagy egészben megegyezik a hangszerelés egy rockbandával. Másképp fogalmazva: igényes a megszólalás.

...

Herbert Jay Solomon , azaz Herbie Mann munkássága kiapadhatatlan forrása a fuvolás jazz kedvelőinek. (Hasonló kaliberű csöves volt Yusef Lateef vagy Paul Horn is) A részben magyar származású Herbie Mann diszkográfiája 1954-ben kezdődik és 2004-ig, a Beyond Brooklyn lemezig tart. Ha egy gyűjtő kizárólag az ő lemezeire specializálódik, tekintélyes kollekcióra tesz szert, amennyiben az összes kiadványt beszerzi. És ha belegondolunk, micsoda zenék ezek! Irigylésre méltó pályafutás maradt a fuvolás után. Ennek egyik darabja az 1959-es African Suite. A lemez valójában Johnny Rae vibrafonos és Herbie Mann közös lemeze, ha úgy tetszik szerelemgyermeke.

...

Mindössze néhány perc telik el a teljesen ismeretlen  Mano De Mono  zenekar bemutatkozó lemezéből, és máris széles vigyorral nyugtázza a hallgató: - Ez az! (Már amennyiben kedveli az illető a kövér riffeken hízlalt, súlyos rockmuzsikát) Még néhány perc, a fej automatikusan bólogatni kezd, a talp dobogja az ütemet, legszívesebben máris ott lennénk a Szardínián működő srácok valamelyik koncertjén, mondjuk Cagliariban, Sardignában, vagy akárhol ezen a csodálatos szigeten…  Kék tenger, barnára sült lányok, dübörgő rockzene, szinte sok is a jóból!

...

Léteznek a zenetörténelemben álljon meg a menet kategóriás, több mint megosztó lemezek és előadók. Egy ilyen zenekar még ilyenebb albumáról lesz szó az alábbiakban. Erre minden további nélkül képes lennék szívrepesve 10 pontot adni - és a döntést megindokolni -, majd adott esetben 0, azaz nulla ponttal porig alázni. Attól függően, éppen milyen hangulatban talál a kiadvány, illetve a szóban forgó zenekar, a leginkább San Francisco utcáin ismeretes   Giant Squid , azaz Óriáskalmár.

...

Ha azt mondom, megjelent idén egy   Best of   jellegű koncertlemez a világ elsőszámú rock’n roll zenekarától, az még nem akkora durranás, hiszen évek óta már minden koncertjük annak számít. Tudjuk jól, hogy lesz   Tumbling Dice ,   Jumping Jack Flash , és így tovább… De ha hozzátesszük, hogy ez a koncert még 1977-ben volt, Torontoban, akkor az már érdekes! Hogy miért? Mert ekkor volt a Stones a csúcson, ereje teljében, és kicsit más hangulatú összejövetel ez, mint manapság amikor ezek az élő legendák nosztalgiából megidézik a múltat. Színtiszta energia, nyers, életerős, szemtelen rock a műfaj királyaitól.

...

A XXI. századi jazz láthatóan nagy gonddal küzd: már nincs hová megújulnia. Volt már lágy, kemény, folkos, klasszikus, avantgárd, szabad felfogású, kötetlen, északi, déli, nyugati és távol-keleti. Megszólalt valamennyi létező formában és formációban, a kis létszámú zenekaroktól a big bandeken át a szimfónikusokig…  Úgy tűnik csakugyan minden lehetőségét kimerítette már a műfaj, ugyanakkor a világ változik, erősen halad az extrém dolgok irányába, amit a muzsikusoknak is követnie kellene… Vagy mégsem? Van, aki így gondolja, és van, aki úgy. Kezdetben nagy örömömre szolgált az osztrák   Ellipsis Quintet   bemutatkozó lemeze, mert itt kiváló arányban keveredik a múlt a jelennel, a hagyományos jazz a modern ízekkel, ...

Méltán pályázik a ”Minden idők leggyönyörűbb szomorú albuma” címre a kanadai-francia énekesnő/dalszerző   Lhasa de Sela  (1972-2010) harmadik, egyben utolsó szólólemeze, mely alig egy évvel előzte meg az előadó halálát… Hangulat kell az ilyen mélységesen mélabús, esőben ázott, szélfútta dalok meghallgatásához, mert ha nagy mennyiségben rátelepednek a hallgatóra, alapjaiban zúzzák szét a rózsaszín felhőben üldögélek érzetet, és ez már tényleg olyan izé… depis… meg minden. De csendes nyári reggeleken madárdallal keverve, vagy augusztusi estéken a vonatfütty és a tücsökzene mellé tökéletes körítést adhatnak.

...

Leginkább talán  Miles Davis   életművével lehet összevetni az amerikai   Jeremy Steig   (1942-2016) zenei pályáját. Akárcsak Davis, Steig is fiatalon került a jazz világába, kezdetben hagyományos bebopot játszott, a hatvanas évek végén fokozatosan áttért a fúziós jazzre, majd szabad felfogású, az avantgárddal kacérkodó kalandozásokkal folytatta a kísérletezést egészen haláláig. Davishez hasonlóan Steig is választott hangszeréhez ragaszkodott kitartó lelkesedéssel, ez pedig nem volt más, mint a fuvola. Első lemezén az akkor 21 éves, patinás családból származó Steig (apja grafikus volt; anyja magánegyetemet vezetett New Yorkban) még a jazz legendáinak kompozícióit dolgozta fel klasszikus összeállítású kvartettjével.

...

A német származású  Wolfgang Dauner  (1935-2020) ugyanúgy Stuttgart nevezetességei közé tartozott, mint a Porsche, vagy a Mercedes, bár neve közel sem annyira ismert, mint az autógyáraké, jelentősége a modern európai zenében felbecsülhetetlen. Univerzális zongorista volt, aki egyaránt otthonosan mozgott a free jazzben, a jazz rockban, és a szólójátékban is. A ’60-as évek elején kezdte pályáját  Joki Freund  zenekarában, itt ismerkedett meg a visegrádi származású  Attila Zoller rel is, (akivel szintén jelent meg közös lemeze), illetve  Eberhard Weber  bőgőssel, aki szintén a német fúziós jazz egyik kulcsfigurája. 1969-ben a Radio Stuttgart jazz zenekarának vezetője lett, majd  Et Cetera  névvel létrehozta az első német jazz ...

Kacagó Hiénák – ilyen névvel vagy zseniális egy zenekar, vagy nagyon beteg, esetleg mindkettő. Esetünkben a C-válasz tűnik megalapozottnak, és ehhez nem kell túl sok szerzeményt meghallgatni a   Hard Times   című albumból. Elegendő kb. 30 másodperc a nyitódalból… és kész a diagnózis. Persze nem lenne muszáj ehhez az egy kiadványhoz ragaszkodnunk, született még nekik három másik, de a három közül ez a leginkább hallgatható, úgynevezett   easy listening , a többi elég rágós falat… Szóval a   Rolling Stones   ütközik itt a   Stooges -al, valamint az   MC5   a   Blues Brothers -el. Ugye, hogy ugye?

...

A nagy Lebowski   -   A lemezkritika alapját szolgáltató formáció elnevezése ebben a legendás alkotásban szerepel. A történetmesélést megszakítva egyszer csak előkerül itt egy film a filmben jelenet. Amolyan hipnotikus álomhoz hasonló, abszurd képsorokat felvillantó szösszenet. Ennek a zseniális zenés betétnek a rendezője egy Jackie Treehorn nevű, fiktív karakter, ki meglehetősen tenyérbe mászó, dörzsölt alak, a történet szerint felnőttfilmek rendezésével (is) keresi a kenyérre valót. A Jackie Treehorn Avenue pedig nem más, mint egy égbe nyúló, végtelen lépcsősor, melyen halad hősünk, a Töki, miközben a háttérben régimódi rockzene szól, s egy feszes keblű, harcias viking amazon lövöldözi nyilait.

...

Amikor a Kölnben állomásozó  The Boneshakers  énekesnőjét az alábbi videóban megpillantottam, nagyjából azt éreztem, amit Fülig Jimmy, amikor először találkozott a Vakapád nevű gőzös csinos kapitányával, bizonyos Kalóz Pepivel. Majd amikor a hölgy megszólalt, máris árnyalódott kicsit a kép, mert szomorúan kellett megállapítanom, hangja az nem sok van. Igaz, nem is kevés, csak hát az ember minimum egy Nina Simonét vár, mert ez már csak egy ilyen világ, a legjobbaknál is legjobbak tesznek csak szert komoly népszerűségre. Hogy mi lesz e rockabilly trió sorsa nem tudom, mindenesetre a bemutatkozó lemezük ígéretes. Állítólag csupa saját szerzemény szerepel itt (nehéz lenne lenyomozni) de ami a számcímeket illeti, nekem egy sem ...

A belga  Channel Zero  bizonyos megközelítésben a magyar   Trident   nemzetközi megfelelője, egy folytonosan új utakat kereső, arculatot gyakran váltó csapat, akiknek minden megjelenése kicsit eltér az előzőtől. A kilencvenes években készítettek két ragyogó technikás thrash lemezt ( Unsafe   és   Black Fuel ), majd a tempóváltásokat egyre inkább elhagyták, és mentek a dallamosabb heavy metal irányába, melyben azért tetten érhetők a korábbi thrash elemek is. Legutóbbi albumukon, a 2017-es   Exit Humanity   lemezen már-már a metalcore-ral is kacérkodtak, így ez is figyelemre méltó anyag lett, mégis inkább a hőskorban kiadott   Unsafe   a tuti befutó - különösen a   Pantera/Down/Machine Head   kedvelőinek.

...

Némelyik zenekar akkora öngólokat lő a komolyan vehetetlen lemezborítóival, hogy kész csoda, ha egyáltalán valaki ad egy esélyt a muzsikának. Ez szóról szóra igaz a San Antonio (Texas) illetőségű   The Heroine   zenekarra, akiknek mellesleg a nevük is iszonyú. (A hősnő) Főleg, hogy egy szál fehérszemély nincs a gárdában, csak öt züllött, szakállas, betörőképű muksó. Közülük ránézésre egyik sem egy Jean D’Arc, és a hangjuk sem éppen természetfeletti. Mindegy. Zenélni azt tudnak. De még hogy! Gyönyörűen tolják a mocskos rockot, félúton a The Wildhearts   és az   AC/DC   között. További hatások:   Great White ,   Badlands ,   Junkyard . Van egy oldtimer hangulata, az biztos!

...

Ez a lemez túlságosan konvencionális ahhoz, hogy   Yusef Lateef   legjobbjai között említsük, de arra jó példa, mennyire korán vevő volt a szaxofonos a zenei kalandozásokra, hiszen már ekkor eltökélt szándéka volt a tenortól való eltávolodás: az univerzális fúvós eszményképe lebegett lelki szemei előtt. A borító is ezt kívánja kihangsúlyozni. Valóban sok itt a különböző fúvós instrumentum, ennek ellenére a muzsika nem annyira szerteágazó, mondhatni hagyományos jazz fura hangszerekkel. Üdítő kivételek mégis akadnak itt, s ezekről érdemes néhány szót ejteni.

...

A Londonban alakult  IF  zenekar azért volt érdekes, mert két szaxofonost egyesített egy rockbandában. A progresszív rock és a  jazz rock közötti határmezsgyén egyensúlyozott. A zenekarvezető,  Dick Morrissey  gyakran fuvolázott is. Az együttes az igényes szólók dacára ízig-vérig dalközpontú, vokális szerzeményeket jegyzett. Hogy ezekből mára jóformán semmit nem tudunk? Nem feltétlenül az ő hibájuk. A rocktörténelem furcsa trükkökre képes.  

...

A brüsszeli  Black Mirrors  egyelőre még csak nem is Belgium büszkesége, hiszen számos hozzájuk hasonló zenekar tevékenykedik az országban, nem beszélve a világszerte gombamódra tenyésző felhozatalról, mégis, van bennük valami, amitől nem lehet őket figyelmen kívül hagyni. A blues-alapú rockzenét kevesen játsszák ennyire lazán és elhivatottan ezekben az időkben. A '90-es években az államokban volt egy  Saraya  nevű formáció,   Sandy Saraya   énekesnővel, utoljára talán ők próbálták meg ennyire súlyos megközelítésben előadni a blues rockot, ám sajnos két lemez után feloszlottak. A belga négyes muzsikája nem metal, de ők is rendesen odateszik magukat, és ez meg is hallatszik a lemezanyagon.

...

Íme a  Naked Gypsy Queens  idén megjelent középlemeze, a  Georgiana ! A különbség a 2018-as kiadványhoz képest inkább formai, mint tartalmi: kicsit vadabb külsőt kaptak, kicsivel több pénzből gazdálkodhattak, kicsit profibb a megjelenésük. Ám ez még mindig nem a világhír küszöbe, hiszen a  Mascot Records  nem mérhető össze egy Warnerrel, vagy Sonyval. Éppen csak húszon túli fiatalokról beszélünk, ehhez képest bombajól játsszák a déli rock’n rollt, még egy kis szájharmonika is belefér, egy kis akusztika is belefér, aztán düböröghet a rock ezerrel. A felállás nem változott a korábbiakhoz képest, tehát  Chris Attigliato  ének/gitár,  Bo Howard  basszusgitár,  Cade Pickering  gitár, és  Landon Herring  dob. Ifjú ...

Portugália nem éppen a rockzenekarairól közismert, a nemzetközi színtérre innen csak kevesen jutnak el. Ennek a harcias énekesnővel felálló társulatnak sem sikerült, de legalább letettek valamit az asztalra. Képzeljünk el egy homokórát, amelyben éppen annyi a homok felül, mint alul. A felső rész a hardcore, az alsó a punk, a kettő együtt a dallamos hardcore/punk, vagyis a Lisszabonból származó  Backflip . Mennyire jó név ez! A színpadmászáshoz szokott zenehallgató szinte dobálja a hátasokat, miközben magába szívja a csapat energiadús tölteteit. Brutál erős és dallamos a cucc, nem lehet betelni vele. 

...

A korai progresszív rock kedvelőinek a Hamburgban alakult  Frumpy -t nem szabad mellőznie. Sajnos a hetvenes évek német rockzenéjéről közel sem tud annyit a közönség, amennyit ez az elfeledett színtér megérdemelne.  Inga Rumpf  énekesnő állt a mikrofon mögött, és ez már meg is adta az alaphangot, hiszen ő rendelkezett talán a zenetörténelem legférfiasabb orgánumával, ezzel együtt egyáltalán nem csak a mélyebb régiókban mozgott otthonosan. Az orgánumon kívül volt a bandában egy orgona is. Mégpedig egy Hammond. Jelentős tényező! Kezelője, egy bizonyos  Jean-Jacques Kravetz  elérte a legnagyobbak, pl.  John Lord  hangszeres tudását is, ebben semmi túlzás nincs. (Mellotronon, zongorán, ütőhangszereken is szerepelt)

...

Fiatal brazil rockerek bemutatkozó albumát ajánlom az érdeklődők figyelmébe. Még gyerekcsapatként alakult a   River Act   2015-ben, s a szokásos kezdeti demofelvételek, kislemezek, klubkoncertek után most megszületett az első nagylemezük. Meglepően értékes kiadvány, egy az egyben lepörög a lejátszóban, még akár hiányérzetünk is lehet a bő félórás játékidő elteltével. Igaz, masszívan döngölnek, de a szép tiszta kiejtésű, dallamos ének ellensúlyozza a keménységet. Nehéz lenne egy-két címkével lefedni a tevékenységüket. Leginkább a kései grunge bandák dallamvilágát ötvözik egy kis hardcore szigorral, valamint egy meseszépen elkalandozgató basszuskísérettel. Finom!

...