A leginkább folkos, többnyire brit népzenei alapokból induló lemezük. No, persze, nem is lennének ők a  Moonflowers , ha ezt a népi alapot nem formálták volna a maguk képére. A többi lemezhez képest kevésbé éteri a hangzás, inkább földi hangulatú. Jóval szomorúbb, melankolikusabb a többinél, annak ellenére, hogy időnként felveszik egy-egy számban a nyúlcipőt. Az  Apple Blossom  c. szépséget órákig lehet hallgatni. Az Ezüst Nyúl háza (House of The Silver Hare) pedig eszement!

...

Az idén 91 éves Kenny Burrell 1931-ben született Detroitban, és már 1956-ban, azaz 25 éves korában megjelent első nagylemeze. Diszkográfiája roppant terjedelmes, akkor is, ha csak a szólólemezeit nézzük, ha pedig hozzávesszük azokat, melyeken tettestársként (sideman) szerepelt, akkor valóságos dzsungellel találjuk szemben magunkat. Mivel ő az egyik kedvenc jazz gitárosom néhány nagylemezét a magyar olvasók figyelmébe ajánlom.

...

A Koffin Kats után ismét egy psychobilly formáció, ezúttal Svájcból. Bernben működik Beat Zeller (sz.1967), azaz Reverend Beat-Man , aki összeszedett magának Los Angelesben egy csinos mexikói énekes hölgyet, a spanyol ajkú Izobel Garcia személyében. Őt apácának öltöztetve, önmagát tiszteletesnek maszkírozva szerepelnek a színpadon, mint rendkívüli attrakció. Amolyan horror rock’n rollt adnak elő, mondanom sem kell sok humorral és szándékosan erőltetett, B-kategóriás borzalmakkal fűszerezve a nem hétköznapi muzsikát.

...

Bizonytalan vagyok abban, Magyarországon egyáltalán vetítették-e a mozik Lili Fini Zanuck producer egyetlen rendezését, a Rush (Drog) című filmet. Úgy sejtem csak videókazettán került forgalomba, és csak utólag kapta a magyar címet is. De az is lehet, hogy VHS formában sem volt kapható, annyira kevéssé ismert, független alkotásról van szó. Mint film talán nem is tartozik a legizgalmasabbak közé, tulajdonképpen egy szerelmi történet, melyet beárnyékol a főszereplők csillapíthatatlan drogfüggősége, de mint filmzene ott van a legjobbak között, ehhez nem férhet kétség.

...

A Koporsómacskák egy imádnivaló  psychobilly trió, mely Detroit környékén alakult, egészen pontosan a tőle nyugatra fekvő Garden Cityben. 2003 óta nyomatják a sötét tónusú rockabilly muzsikát bőgő, dob, gitár felállásban. Elvis óta nem akadt senki, aki ennyire felszabadultan, mondhatni padlógázzal tolná a rock’n rollt. A nevekkel nem sokra megyünk, de a rend kedvéért: E-Ball – dob, Vic Victor – bőgő, ének,  Tommy Koffin - gitár  ( Nos, mondtam…)

...

A magyar rockzenének is kiapadhatatlan forrásai vannak, a felszín alatt hihetetlen minőségű zenéket lehet találni, ha valaki veszi a fáradtságot és utánanéz. A Mini együttessel akkor ismerkedtem meg, amikor felnőtt fejjel fuvolaleckéket vettem egy fiatal lánytól, és gyakorló anyagok után kutakodtam a Szabó Ervin Könyvtárban. Három nagylemezt is találtam tőlük, mai napig ez a három a kedvencem. Az első a Vissza a városba .

...

Három fiatal srác a kanadai Regina városkából gépezés, tévézés, és gördeszkázás helyett (vagy után?) azzal tölti az időt, hogy zeneszámokat vesz fel a maguk, valamint kis létszámú hallgatóságuk számára, akiket ők csak „áldozatoknak” hívnak. Tehát egy abszolút amatőr, csináld magad zenekarról beszélünk jelen esetben, ahol még a zenekar elnevezés is ingatag talajon mozog. Éppen csak megállja a helyét, azt hiszem. Ehhez képest iszonyúan jó dolgokat csinálnak!

...

Sakis Tolis (sz. 1972) a görög Rotting Christ énekese elérkezettnek látta az időt egy szólóalbum megjelentetéséhez. Az extrém black metalban utazó anyazenekar 1993 óta jelentet meg albumokat, egyiket-másikat botrányos körülmények között, mint ahogy élő fellépéseiket is gyakran kísérik ”nehezítő körülmények”. Köztudott, hogy rövid időre bár, de még börtönbe is kerültek hírnevük miatt. Ennyi a napi bulvár.

...

Herbie Mann stúdióalbumai közül számomra kiemelkedő a Stone Flute , talán mert az ezen uralkodó nyugis-borongós hangulat rendhagyónak tekinthető életművében. Arra jó példa, amikor minimálból indulunk és belecifrázunk egy leheletnyit, csak hogy a hangszeres tudás is megvillanjon. Száznál is több hangzóanyaga között nincs még egy ilyen kiegyensúlyozott lemeze hősünknek, tehát valóban meglepő tőle ez a produkció. A rá olyannyira jellemző eszeveszett fuvolaszólókat itt egyáltalán nem találhatjuk meg. Helyette egy ízig-vérig csapatmunkára épülő, ízléses, harmóniában bővelkedő korongot kapunk, ami mondjuk esős időben tea mellé tökéletes.

...

Az Argentínából származó Lethal szóban forgó lemeze a bizonyíték arra az ismeretlen eredetű mondásra, mi szerint nincs olyan ártatlan külsejű kígyó, mely ne tudna harapni. Ránézésre, azaz előéletük alapján nem volt benne a csapatban egy ennyire komoly hangzóanyag, mert korábbi lemezeik nem képviseltek túl magas színvonalat a dallamos thrash metal berkein belül. Pedig próbálkoztak angolul, spanyolul, poweresen és zúzósan - egyik sem jött be. Kereskedelmi szempontból bizonyára ez sem, ám valószínűleg ez nem volt már szempont 2010-ben, az úgynevezett második nekifutás során, hiszen ekkor már tünedezőben volt az irányzat, amit képviseltek.

...

Nos, melyik film kulcsfigurája volt Bill Carson? Kapásból nekem sem ugrott be, honnan kölcsönözte a svájci trió a nevét, szerencsére a honlapjuk kisegített ebben. A stoner rockban utazó banda nagylemeze eddig az év egyik legszebb meglepetése: egyszerre kemény és dallamos, kidolgozott és lendületes, igazán figyelemre méltó darab. A 2017-es bemutatkozó album, a Drown The Witness eddig elkerült valamiképpen, egészen bizonyosan utána fogok nézni, mert ez az új album nagyon tetszik.

...

Talán azért, mert ez volt az első King’s X lemez, amit hallottam, talán mert ezen vannak a leginkább fülbemászó slágerek, számomra ez a no.1 King’s X album és csak utána jöhet az összes többi. Vannak közöttük csalódások is, mint a kissé eklektikus  Faith Hope Love , vagy a nem túl izgalmas  Dogman , és vannak további kedvencek, mint a Tapehead , vagy az Ear Candy . Az újkori műveiket és egyéb leágazásaikat már nem ismerem, mert egy kicsit úgy vagyok ezzel a bandával, hogy aki egy lemezüket jól elraktározta magában, az újra és újra ugyanazokat a dalokat véli hallani az újabb lemezeken is.

...

Mickey Hart (sz.1943) a Grateful Dead dobosa volt 1967-től 1971-ig. Közismert, hogy a San Francisco-i zenekar sokáig két dobost foglalkoztatott egyszerre, Bill Kreutzmann és az ő személyében. Ők ketten voltak a ”ritmus ördögei” ahogy akkoriban hívták őket a rajongók. Hart kiválása után szólókarrierbe kezdett, melynek során napjainkig 16 albumot készített. Nincs közöttük két egyforma. De van sok hasonló.

...

Stílusok és irányzatok jönnek-mennek, átalakult a rock, a pop, a metal, megszületett a metalcore, a crust punk, a 4/4-es dobtémák lassan teljesen kihalnak, mint egykoron a dinoszauruszok, de mindez nem számít, mert ami régen jó volt, az ma is hordoz értéket. Erre mondják, hogy a klasszikus művek hatása nem múlik el, legfeljebb nem olyan erős, mint születésük korában. Ami engem illet, úgy gondolom a Missió zenekar első lemeze igazi örökzöld, amit bármikor, bárhol elő lehet venni. Az idő vasfoga ezt a kiadványt nem tudta úgy összerágni, hogy mára idejét múlt legyen.

A zenekar ősi rajongói nyilván tudják, hogy ez a bizonyos bemutatkozó lemez nem az alapító tagsággal készült, mivel a Missió jelentős átalakuláson (tagcseréken, ...

Keményvonalas, dallamos hardcore Ausztriából. Hm… Nos, hol sántít ebben a mondatban a ló? Abban még nincs akkora ellentét, hogy keményvonalas és dallamos, e kettő nem zárja ki egymást, tudjuk ezt a Suicidal Tendecies, Sick Of It All, H 2 O óta, inkább az a furcsa, hogy Ausztria és hardcore… Ugyan mi lehet a baj a határ túloldalán? – teszem fel a kérdést ártatlanul – Mi az, ami ezeket a srácokat dühödt acsarkodásra készteti? Csodaszép környezet, alpesi lankák, tiszta levegő, síparadicsomok, bécsi kávé és más nyalánkságok… Innen nézve nekik aztán nincs okuk a panaszra. Élnének csak a Havanna lakótelepen, máris másképp látnák a helyzetet.

...

A Detroitból származó Rare Earth 1968-tól 2008-ig készített nagylemezeket, s e terjedelmes életmű egy-egy állomásán sokféle muzsikát játszott. Soul és gospel alapú rock volt a kezdeti stílus, majd egyre inkább a blues rock került előtérbe, amit funky basszusfutamokkal díszítettek. Az 1973-as Ma című lemezen feszesre húzott pszichedelikus funky hallható, bár a blues is jelen van, ha nem is konkrét dalok, inkább hangvétel, hangulat formájában.

Ez volt a csapat hatodik albuma, és a korábbiaktól eltérően egyetlen szerzeményt sem ők írtak rá, hanem Norman Whitfield producer, Barret Strong dalszerző segítségével. A zenekar felállása akkoriban a következő volt: Gil Bridges – fuvola, szaxofon, ének,   Peter Hoorelbeke – dobok, Ray ...

A XX. századi zeneirodalom egyik legrejtélyesebb kiadványa. Megjelenési körülményeiről, a közreműködőkről, zeneszerzőkről mit sem tudunk. Ha nagyon rövidre akarjuk fogni: adott egy név, egy borító és egy zseniális lemezanyag. A többi merő találgatás...

Charles Wilp (1932-2005) német származású és állampolgárságú ember volt, és már az életútja is több mint kalandos, hiszen képzőművészetet, szinesztéziát, pszichológiát és sok más egyebet tanult, minek következtében szerfölött kikupálódott. Legfőképp fényképezni szeretett, elsősorban nyuszikat, már a két lábon járó fajtából. (Innen a cím is, és a borítón egyik modellje látható, akit a fantáziadús Bunny névre keresztelt.) Mit cifrázzuk, ez az ember volt a ...

A 90 évet élt legendás Johnny Smith 1922-ben született Birminghamben. Kisgyerekként autodidakta módon tanult gitározni, mégpedig többnyire hangszerüzletekben, ahol kisegítő munkájáért cserébe megengedték, hogy gitárhoz nyúljon. Azt írják életrajzában, hogy csak 13 évesen jutott saját gitárhoz, amikor is egyik tanítványa már elnyűtte régi hangszerét és azt mesterének ajándékozta. Hogy ezekből a történetekből mi igaz, mi nem, tulajdonképpen mellékes. Tény, hogy soha nem járt tanárhoz, mégis az egyetemes jazz történelem meghatározó alakja lett. Aki még soha nem hallott róla, az is el tudja képzelni mekkora hatással volt az utókorra, ha három konkurens gitárgyártó cég, a Gibson , a Guild és a Heritage is gitár szériát ...

A svájci Hillbilly Moon Explosion 1996 óta nyomatja a füstös rockabilly muzsikát, és az elmúlt évek alatt nem kevesebb, mint kilenc albumot készített. Ehhez képest alig-alig tud róluk valaki széles e világon. Sosem voltak ők szimpla tánczenekar, előszeretettel fűszerezték dalaikat minden olyan hatással, ami a rock’n roll billentéseket érdekessé teszi, de pont az a fésületlen, erőteljes durvulás hiányzott belőlük, amit a legfrissebb korongjuk, ha kicsit késve bár, de meghozott. Azzal, hogy Sparky , a velük régóta nagy haverságban lévő, eddig csak egy-egy közös felvételt jegyző Demented Are Go énekes minden darabban közreműködött, valószínűleg pályafutásuk legkeményebb, legdögösebb lemezét követték el.

...

Kissé csalódottan tapasztaltam, hogy a texasi The Angelus tavaly megjelent lemezével semmilyen hazai fórum nem foglalkozott, még említés szintjén sem, de a külföldi oldalak sem vitték túlzásba. Holott a 2021-es év egyik legszebb meglepetését ők jelentették számomra. Ezzel máris elárultam, hogy magam is csak egy éve ismerem őket, miközben ez már a harmadik lemezük a sorban, (2011-ben készült a bemutatkozó album) így talán nem mondok azzal sokat, hogy egy kevésbé híres trióról van szó.

...

Joe Farrell neve elsősorban Chick Corea   Return To Forever  albumáról lehet ismerős sokak számára. Én viszont szólólemezeire szavazok, ha életművéből választani kell. Úgy vélem Farrell kimagasló tudású és alkotóerejű szaxofonos volt, aki elsősorban attól volt nagy, mert a lehető legkevésbé ismételte önmagát. Azonkívül nem ment át sem eszetlen villámjátékba, sem elvont piszmogásba, viszont mindegyikből mutatott egy kicsit. Hihetetlen változatosságot mutat kompozícióinak szerkezete. Sajnos ezen a lemezen még nem találta meg vérbeli alkotó énjét..

...

Japán kiadású ritkaság a bristoli neo-hippi zenekartól. Sorrendben ez volt a Moonflowers negyedik nagylemeze. "Agymosás és szívművészek kék élet csíkok" címmel nem szokás lemezt kiadni. Meglehetősen ritka az ilyesmi. A címválasztás a következőképpen zajlott: Mindenki fogott egy papírcetlit, és arra írta a szót, ami akkor éppen eszébe jutott. A szavakat egymás mellé rakták és megvolt a cím. A dalokat is hasonlóképpen tették lemezre. Minden tag hozott két-két saját szerzeményt, vagy kedvencet. Ebből következően változatos lemez lett.

...

Ez a nagylemez a valaha készült legjobb fuvolás jazz-rock albumok egyike, hihetetlen szólókkal és bravúros technikai megoldásokkal még a kísérőzenekar tagjaitól is. Nem akárkik alkották az úgynevezett kiegészítő embereket, ahogy az majd a tételek leírásakor kiderül. Mondhatni egytől-egyig legendás jazz előadók. Most nézzük sorra a szerzeményeket:

A címadó szám kezdi a sort, amolyan középtempós zötyögés, minden ritmikai flikk-flakk nélkül üt a dobos, szimplán billegtet a basszus, a fuvola és a gitár viszont már jelzi, milyen folytatásra számíthatunk: könnyed, játékos, kalandozgató, egymással incselkedő szólóbetétekre. Roy Ayers vibrafonjától szokatlan a körítés, nem szoktak ezzel a hangszerrel fuvolát kísérni, még a ...

Ha az internetes forrásoknak hinni lehet, Chloe Moriondo 2002-ben született Detroitban, és 2014-ben indította el You Tube csatornáját, ahol 2018-ban megjelentette saját kiadású első albumát, a Rabbit Hearted című 27 perces anyagot. Gyors fejszámolás szerint tehát 16 éves volt, amikor ezeket a dalokat felénekelte. Nem rossz. Sőt! Kifejezetten jó! Akusztikus gitárral, vagy ukulelével kíséri magát, és saját énekére vokálozik rá, gyönyörűen. Kevesen mondanák meg a hallottak alapján, hogy egy zöldfülű tinédzser első szárnypróbálgatásait halljuk.

...

Az egyszerre pihentető és elgondolkodtató muzsika régóta ritkaságszámba megy a zenei világban, mintha muszáj lenne a kitaposott utat járva vagy itt, vagy ott lehorgonyozni az előadóknak. Szerencsére itt nem ezt tették. Könnyed szamba és bossa alapokra improvizálnak a jazz legnagyobb mesterei, akik közül Paul Horn és Airto Moreira , ha szabad ilyet mondani Miles Davis emlőin nevelkedtek, szóval senki ne szimpla háttérzenét várjon a korongtól. Annyi bizonyos, hogy üdébb, frissebb agyszellőztetőbb, merem mondani meditatívabb lemezanyagot nehezen találhatnánk, de aki arra kíváncsi hogyan lehet különösebb tekerések nélkül ízlésesen szólózni, az se hagyja ki.

Paul Horn amolyan világcsavargó volt, aki különleges helyszíneket keresett fel, ...

Ez a második lemeze a Három halaknak, talán az utolsó is egyben, mert mostanában nem igen hallani róluk. Érdekes egy album ez, még a komolyzenei felhangoktól sem mentes, lásd nyitó darab. A cím jelzi, még több a csendes, elmélkedős dal, még kevesebb a rock. Ez nem baj persze. A Shiva And The Astronaut nagyon tetszik, és a Myth of Abdou is, csak a hangszerelés kissé szegényes, kissé száraz. A dallamok hozzák a kötelező színvonalat, és továbbra is érvényes a Seattle-hangzás, sok a ködös, hipnotikus darab, még szitár is megszólal, plusz keleti (arab) hangszerek. A két videóklip is azt jelzi, hogy a keleti zenék birodalma felé kacsingat ez a két korong. A Sony állt a Halak háta mögött, ezért össze is dobtak két videót, ami ehhez a ...

Ne ítélj a borítóról! A Vancouverben alkotó kanadai bandának ez már a harmadik nagylemeze, de ha az első kettő tartalmába belepislantunk, találunk szép számmal olyan nótákat, melyek itt is szerepelnek, vagyis működésük legjavát próbálják ismét eladni a muzsikusok, hátha most jobban bejön, mint korábban. És van benne valami! Úgy gondolom érdemes rájuk fókuszálni ez alkalommal, mert jól sült el a végeredmény!

...

Reggeltől estig képes lennék szigorú groove alapú metal bandákat hallgatni, nem kizárólag ezért, de többek között ezért is nagy kedvencem a brit Napalm Death hatodik albuma. Azé a zenekaré, mely talán a legkomolyabb zenei fejlődést tudta felmutatni a műfaj berkein belül, sőt, néha ki is kacsingattak ebből. De ez már az újkori Napalm Death érdeme, az a régi ott a kilencvenes években még aprított, mint a mixergép, méghozzá igen magas fordulatszámon.

Gyorsan hozzá kell tenni a banda ősi rajongóinak sirámát, hol volt ez már a korai évek túrásához képest? Én mégsem sírom vissza a zenekar grindcore éveit, meg kell mondjam azok a lemezek egyáltalán nem érdekelnek, és talán a szóban forgó sem tartana vissza a továbbpasszolástól, ha ...

William Shakespeare születési évfordulóját ünneplő, az ő műveit feldolgozó kiadvány, ami egyáltalán nem úgy kezdődik, mint egy irodalmi lemez. Ellenkezőleg, jazz berkekben is ritka énektémák kúsznak elő: kétszólamú női ének ( Norma Winstone és Pepi Lemer ), állandóan tekergő, kígyóként vonagló dallamvilág, szöveg nélküli előjáték, kb. 5 percig, aztán éles váltással belép a csörgő, bőgő, cselló ( Paul Buckmaster !), és rockos tempót kap a szállingózó dal, ami szinte átmegy zúzásba a közepén, s befejeződik zongorás brillírozással, no meg a visszatérő szellem-énekkel. Pengés. Ez volt a Szonett .

...

A KlingKlang a második Kraftwerk album nyitó darabja, egy hátborzongatóan szép harangjáték-bevezető után kibontakozó monoton lüktetés, vagy inkább pulzálás, amibe egészen földöntúli, mondhatni éteri hangszínnel lép be Schneider fuvolája. Az egész annyira nyugalmas és harmonikus, hogy akár Dead Can Dance is lehetne. A negyedórás pihentetés aztán kissé zaklatott lelkiállapotban fejeződik be, de ez szinte természetes a Kraftwerk esetében. Hogy kissé lenyugodjunk 3 percen át hallgathatjuk valakinek (vagy valaminek?) a szuszogását, finom hörgését, levegővételét. A Strom ban is marad a szuszogás, de itt már zenei alap is van hozzá, mégpedig egy újabb káprázatos hanghullámzás, hagyományosabb (dob-basszus-fuvola) felállásban.

A Spule ...

Polgárpukkasztó különcök gyülekezete. Oliver ‘Oliwa’ Newell , a  szóban forgó zenekar bőgőse előszeretettel öltözött nőnek és csábos pillantásokat küldött a kamerába. Ezt még a többiek sem annyira kedvelhették, mert számos videóban igyekeztek a "fickót” eldugni a néző elől. Vagy hátra rakták, vagy a vágásokkal próbálták éppen csak észrevehetővé tenni. Persze nem lehet egy ilyen extrém figurát csak úgy eltüntetni. De hát ő így érezte jól magát… Oké…

Rob Kolar , brit származású dalszerző/énekes volt az együttes motorja, és ő sem volt igazán férfias jelenség. De megelégedett azzal, hogy néha a körmeit festette, és a szemeit húzta ki. Ilyesmit végül is a glam bandák is műveltek annak idején… Mondjuk a ...

No lám, így lehet kevésből finomat főzni! Ez a háromfős csináld-magad blues brigád az új-zélandi Aucklandből minimál eszközökkel összerakott egy bombajó lemezanyagot. Már amennyiben a hangszerek számát vesszük, hiszen van itt egy elektromos gityó és egy herfli, azt csoki! Nesze neked, ennyi a körítés! Na, jó, azért mégsem teljesen, akad némi dobkíséret is, azonkívül van itt egy nem elhanyagolható tényező: az énekesnő Caoimhe Macfehin  gyönyörű hangja egymagában eladja magát.  Dr. Karl Steven  csapatfőnök pedig brutálisan kimaxolja a szájharmonikát. Konkrétan nem is tudnék olyan előadót mondani, aki ennyire kegyetlen szólókat nyomat a herflin. Izomból adagolja, mintha az élete múlna rajta. Talán így is van..

Szeretik ...

Fülgyönyörködtető, dallamos punk rock zene egy kevésbé ismert bandától, a mindössze két nagylemezt jegyző, Pittsburghben működött The Code tagságától. Nem találtam hivatalos információt a feloszlásukról, de az utolsó anyaguk 2004-es, ebből gondolom, hogy már nem zenélnek együtt. Kár, mert karakteres, életképes nótákat tettek fel erre az albumra, mégpedig nem is keveset. 13 töltényt sütnek el bő 38 percben, nem lehet panasz sem a lendületre, sem a harcias vokálokra, sem a hangzásra. Sőt, ez utóbbi egyenesen bombasztikus, szépen megdörrenti a hangfalakat a polcon.

Azt olvasni róluk, hogy ska punkban utaznak, őszintén szólva ez csak néhány nótában érezhető, jobban szerettek robogni és vadulni, mint talpalávalókat előadni, ...

Ha csak a neveket nézzük, akkor Joe Farrell szaxofonosnak az első, 1970-ben megjelent,  Joe Farrell Quartet   c. lemeze a legjobb, hiszen ezen  Chick Corea  zongorázik,  Dave Holland  bőgőzik,  Jack DeJohnette  dobol és bizonyos  John McLaughlin  gitározik. Nem is rossz az album, kiváló muzsikát hallhatunk a fent említett uraktól, igazi Farelles kiismerhetetlen cuccot, de a magam részéről a dinamikusabb, kevésbé szellős, nehezebben áttekinthető munkáira jobban rá vagyok hangolva.

Ez egy lassú, töredezett, erősen kísérletező kedvű, helyenként elvont muzsika, óriási dinamikai váltásokkal, nagyon oda kell figyelni rá, fejhallgatós anyag. Álomszerű kezdés után egyre inkább szétfolyik az egész. Nyugodt, letisztult lelkivilág kell ...

A kilencvenes évek elején jöttek New Yorkból, mégpedig egyenesen a gettóból, vagy legalábbis a közvetlen szomszédságából, ha a dalszövegeknek, fotóknak, videóknak hinni lehet. Amolyan "kiborítom a bilit” hozzáállást képviseltek, ami általában rövid idő alatt lelkes követőkre talál, és ha jól csinálják a mérgelődést, a siker sem marad el. Négy zajos koncert után máris lemezszerződést kapott a zenekar, nem is akármilyen kiadótól ( Geffen ), és néhány év múlva a  Love Destruction  című videónak köszönhetően az egész világ megismerhette a nevüket. Kory Clarke - ének, Pete McClanahan - basszusgitár, John Ricco - gitár, Paul Ferguson - dob

...

Ilyen dalokat énekelt volna  Janis Joplin , ha mindig virágos jókedvében ébred, s kedves zenésztársai gondoskodnak róla, hogy később se uralkodjék el rajta a búskomorság. Mindössze egyetlen lemezt készített a San Francisco-i  Grootna  zenekar, aztán nyom nélkül eltűnt valahol a zeneipar süllyesztőiben, de ezt a korongot érdemes beszerezni. Nem állítom, hogy a legeredetibb muzsika, amit valaha hallottam, hiszen  Joplin ból- Stone   the Crows ból,  Sly and the Family Stone ból, és  Jefferson Airplane ből van összegyúrva, de a fent említett előadók tucatnyi kiadványaikon csak nagyon ritkán tudták annyira elcsípni a korszak hangulatát, mint ezek a srácok egyetlen lemezükön.

„Bárban lógatom a lábam, miközben pörög odakint a ...

Ha valaki szereti a brit népzenét, a rockot, a jazzt, az elvont, lebegős témákat, a néhol kétségbeejtően zavaros, aztán szépen kitisztuló zenei kavalkádot, vagyis nyitott a sokszínűségre, akkor ez a lemez társa lehet egy életen át. Azt hiszem a legmegfelelőbb jelzők a következők: furcsa, összetett, művészi, békés, időtálló, monumentális, de leginkább közvetlen, szokatlanul bensőséges, személyes, szinte intim. Ez elsősorban a dalok mondanivalóiban mutatkozik meg.

A Moonflowers tagjai önmagukat hol a tűz őrzőinek, hol a világ leghíresebb ismeretleneinek nevezik, közben jól tudjuk a Nopar királyság prominens személyiségei is egyben. (We are the Nopar King) Humor, cinizmus, hamiskás mosoly, jóindulatú szemhunyás a világ ...

A kanadai Watchmen 1998-as Silent Radar lemeze más, mint az előzőek. Jók a dalok, az ének is ugyanolyan kellemes mint régen, csak a basszusgitáros személye változott, mégis más a hangzás, másképp szól a zenekar. A gitár sokat koszol, holott erre korábban nem volt példa, érzésem szerint túlságosan rozsdás a hangnem. Összességében egy jó album, az északi hangzás kedvelői nem hagyhatják ki, az Anyday Now , vagy a címadó Silent Radar is emlékezetes számok. 

A kiadó megjelentetett még egy Best of jellegű dupla kiadványt Slomotion címmel és két koncert is kiadásra került. A Slomotion első CD-je elvileg a soron következő Watchmen album lenne, de ez a DJ-vel, samplerekkel dúsított pop massza már csak nyomokban emlékeztet az eredeti ...

Herbie Mann  egyik kiváló stúdióalbuma a Muscle Shoals ritmusszekcióval felvett anyag. Szerkezetileg a rockzenéhez közelebb áll, mint a jazzhez, de a rocknak is a populárisabb ágához húz inkább. Azonban a muzsikusok ezúttal is a maximumot hozzák, amitől bővelkedik gyönyörű pillanatokban a korong. Az elkövetők: Herbie Mann - fuvola; Eddie Hinton - gitár; Jimmy Johnson - gitár; Andrew Love, Ed Logan - tenor szax.; James J. Mitchell, James Mitchell - bariton szax.; Wayne Jackson - trombita; Barry Beckett - zongora; Roy Ayers - vibrafon; Roger Hawkins - dob, Bruno Carr - dob.

A címadó tétel meglepő módon egy Mann szerzemény, méghozzá egy igen jóféle darab, laza, vidám nóta, óriási húzása van, és a fúvós szekció is ott mozog a top ...

Mára nagyon kevés CD lemez van a gyűjteményemben, mivel lejátszóm sincs ezekhez. Néhányat még ereklyeként őrzök. Ez az egyik. A Tribe After Tribe negyedik nagylemeze. A felállás változott egy kicsit: az afrikai dobok maradtak, de beszállt Doug Pinnick , a King’s X-ből, aki irgalmatlan nagy basszer, hozzá csontos, kísértetiesen vékony alak, Joey Vera az Armoured Saint basszusgitárosa, és Jeff Ament is a Pearl Jamből, plusz még egy sor ütőhangszeres, és egy háttérénekes hölgy, Janet Robin személyében. Ami pedig az irányvonalat illeti, jóval szigorúbb, fémesebb lett a hangzás.

...

Az egyik legbizarrabb rock zene, amit valaha hallottam a Portsmouthból származó Cranes (Darvak) zenekar nevéhez fűződik. Az összes lemezük fura, már a Fuse című kazettájukon hátborzongató hangulatot varázsoltak minimalista, ipari zajokat használó sötét szerzeményeikkel, és egészen a századfordulóig többé-kevésbé formabontó tökéllyel léteztek – a színfalak mögött.  Alison Shaw  énekesnő volt a zenekar frontembere. Az ő jelenségnek számító megjelenése nélkül ez a zenekar nem lehetett volna az, ami: abszurd felvágott. Alison a bemutatkozó nagylemezre ( Self Non Self -  1989) végképp megtalálta tündéri alteregóját, és azt ki is engedte palackjából. 

Ez a hang… Mit is lehetne erről mondani? Minden énektanár rémálma ...

Nem lehet eleget lelkendezni Miles Davis elektromos korszakának lemezeiről! Azokról, melyeket jobb kifejezés nem lévén fúziós jazznek neveznek a szakemberek. De ez már messze nem jazz. Viszont nem is rock, hanem pusztán szabad önkifejezés. Csakhogy ilyen címke nem létezik, ezért valahová mégis be kell tuszkolni ezeket.  Kérem, szépen, a Big Fun alapvető, kötelező tananyag. Csak azért nem a létező legsötétebb muzsika, amit valaha lemezre vettek, mert jöttek még sorra más Davis albumok is.

Végtelenül monoton, kíméletlen, húsba vágó dallammenetek képezik az első szerzemény, a 27 perc fölötti Great Expectations alapjait. Mintha egy sötét szobában ülnél és torz alakok lesnének be az ablakon. Tudod, hogy nincs menekvés, de azt is érzed, ...

Az alkotógárda majdnem teljesen azonos a Greek Variations  lemez felállásával, kiegészülve még néhány muzsikussal, és hangszerrel, mint amilyen a csemballó, harangjáték, hárfa, cseleszta, fagott, viola, harsona. Mondanom sem kell ott volt a fél Nucleus : Ian Carr a trombitával, Jeff Clyne a basszussal, és Karl Jenkins az oboával. A zeneszerző Neil Ardley zongorán közreműködik. A hangzóanyag egyszerre szórakoztató, pihentető, és elgondolkodtató. Sodor magával a dallamvonal, szinte kábít, ám furcsa befúvások, tempóváltások, csörgések-zörgések tarkítják, amitől szürreális, meseszerű köntöst kap, Norma Winstone éneke pedig a szférák közé emeli. Pedig csak dúdol. De hogyan! 

...

Gőzöm nincs, miért lép fel valaki City And Colour név alatt, amikor Dallas Green a neve, hiszen ez összehasonlíthatatlanul jobban hangzik, de ő tudja… Ha én mondjuk Farkas Piroska vagyok, tutira nem változtatom át Ragadozó és Málnaszínre, bár ez utóbbi regényesebb, tényleg. Persze egy ilyen fazontól ne várjon senki túlságosan ésszerű húzásokat, mert ha azt mondom csipetnyit pszichopata feje van, azzal éppen csak körülírtam. Nem sok ilyen szaladgál szerte a világban, fogalmazzunk úgy, rendhagyó eset, sajátos felfogással. (Mindezt félmosollyal írom, hiszen van köztünk némi párhuzam.)

...

Ez egy extra ismeretlen nagylemez, amit 1997-ben (egyes források szerint 1998-ban)  God’s Hotel néven adott ki a Best Dressed Records, majd 2011-ben a Retroworld. Az anyag tulajdonképpen Spike, azaz Jonathan Gray első szólólemeze, a The Quireboys hivatalos feloszlása után. Kíváncsiságból elkezdtem hallgatni, és teljesen ledöbbentem! Mi ez?

...

Ha csak egyetlen felvételt kellene megneveznem Donald Byrd életművéből, akkor azt mondanám, jöjjön a császár, azaz a  The Emperor az  Ethiopian Knights albumról. Ez tényleg megunhatatlan. Mik mennek itt végbe? Annyi apró, mégis jelentőséggel teli momentum. Miközben a dob és a basszus nem csinál szinte semmit. Ízlés dolga, nekem bejön a minimál basszusvonal, és állandó ritmusképlet, ha arra úgy építkeznek a többiek, mint amikor a kőművesek húzzák fel a falakat, egyre magasabbra és magasabbra.

...

Ha már Dana Colley baritonszaxofonos munkásságából ajánlottam az A.K.A.C.O.D. formációt és a Morphine egyik lemezét, akkor legalább néhány sorral muszáj megemlítenem a Twinemen (Madzagemberek) elnevezésű zenekart is. Szerencsére nem kell túlságosan belebonyolódnom a zene jellemzésébe, mert majdnem teljesen ugyanolyan, mint az előzőek. Ugyanaz a borongós, füstös hangulatvilág uralkodik itt is, mint a Morphine albumokon. Alapvetően egy kellemes hangú énekesnővel felálló alternatív jazz trióról van szó.  A felállás: Billy Conway - ütőhangszerek, gitár,   Dana Colley - fúvósok,  Laurie Sargent - ének. Fontos kiemelni, hogy bár Laurie hangja az uralkodó, mindannyian énekelnek a lemezen, s az igazán jól sikerült darabok azok, ...

Csipetnyi félelemmel kezdtem el hallgatni az új Calexico albumot, mivel a zenekartól utoljára az Algiers lemezt hallottam még 2012-ben, s azóta teljesen eltűntek a látóteremből, így megvolt az esély arra, hogy az utóbbi években ellaposodtak, vagy ami rosszabb elnyálasodtak, de a bizalmatlanság alaptalan volt. A Calexico talán jobb mint valaha! Ahogy a jó bor is csak érlelődik idővel, úgy ezek a zenészek is csak finomítottak, hogy azt ne mondjam latinosítottak a hangzáson. Természetesen mindig is buzgott bennük a latin vér, a korábbi lemezeiken azonban nagyjából fele-fele arányban osztozott a rockkal, míg ez utóbbi mostanra mondhatni teljesen eltűnt.

...

"Ha másik életet választhatnék, csónakos lennék, úgy van, és a csatornákon, folyókon evezgetnék vígan, Hegyeken meg völgyeken járatnám lábam, igen, Ha másik életet választhatnék, csónakos lennék, úgy van."

Vannak emlékek, melyek az idő múlásával sem halványulnak, mert egy-egy hozzájuk kötődő zeneszám életben tartja őket. Hosszasan mesélhetném, milyen is volt Levellersen felnőni, a dalaikat tanulgatni a gitáron, lekörmölni hallás után a szövegeket, de mindez most nem érdekes, maradjunk a muzsikánál. Annál a lemeznél, amelynek minden egyes himnuszáról külön elemzést lenne érdemes írni, annyira rendhagyó jelenségnek számítottak a zenei dömpingben. Energikus, erőteljes csatadalaik hegedű fűszerezte hangszerelései ...

Bár kedvelem több stúdióalbumát is, engem elsősorban Herbie Mann élő felvételei ragadnak magukkal. Nagyszerű a mindössze két számot tartalmazó Whiskey a Go Go album is, és a Newport felvételek is érdekesek (márcsak Zoller Attila miatt is) de azt hiszem az egyik legjobb a Wailing Dervishes . Ezen is távol-keleti hangulat uralkodik, a felállás szinte azonos az Impressions lemezzel, azonban ezúttal hosszabbra nyúlnak a darabok, a fuvola 90%-a improvizáció, és bőven kapnak teret a zenésztársak is. Ezzel a lehetőséggel főleg a lantos élt, játéka bátrabb, hangsúlyosabb mint az Impressions lemezen. Chick Ganimian nevével még soha nem találkoztam korábban, így semmit nem tudok róla, de itt teljesen egyenrangú Herbie Mannel, sőt, szerintem rá is ...

Még nem veszett ki az igazi rockzene manapság! Csak kicsit nehéz rátalálni. A Londonban élő olasz srácoknak 2015-ös debütálásuk óta ez már a negyedik nagylemeze a sorban, és nagyjából a csodával határos, ha valaki egyáltalán beléjük botlik valamelyik fórumon. Kétség nem fér hozzá, hogy ennél többet érdemelnének, mert hallhatóan nagyon szeretik és magas színvonalon művelik is a rockot, annak is elsősorban a progresszívebb válfaját. Nevükkel ellentétben ez tehát nem desert rock, bár némi hasonlóságot ezzel a műfajjal is mutat a Planexit, hanem inkább - ahogy ők írják oldalukon - pszichedelikus grunge. 

...

Ian Carr 1933-ban született Skóciában, Dumfries városában. 17 éves korában autodidakta módon kezdett megismerkedni a trombitával, majd egyetemi évei után, bátyjával, az orgonista Mike Carral együtt az  EmCee Five nevű zenekar tagja lett. A Newcastle-ben működő együttessel két bebop lemezt készített a hatvanas évek elején, aztán Londonba költözött, ahol Don Rendell tenor szaxofonossal megalakították a Rendell-Carr Quintet nevű formációt. Ez a jazz együttes a hatvanas években Anglia egyik legismertebb, és legjobb tradicionális jazz zenekara volt, hét kiváló nagylemez jelzi ténykedésük minőségét.

...

Barátságos tekintetű szakállas bácsi korongja a hetvenes évekből. Egyszerűen nem lehet kivenni a lejátszóból. Úgy zene, ahogy van. Texier apó ma is aktív (jelenleg 77 éves) ám  jóformán még suhanc volt, amikor világra segítette eme kiadványát, mely terjedelmes diszkográfiája alapján negyedik a sorban. (A legutolsó a 2020-as Chance volt) Bőgősöknek kötelező, nagypapáknak kihagyhatatlan, gyerekek számára erősen javallott a kiadvány, melynek fő jellemzője, s egyben erőssége a kivételes játékosság; a könnyed, szinte kölyökkutyásan bájos billentgetés.

...

A brit Moonflowers zenekar 1987 decemberében alakult, Bristolban. Évekig turnéztak saját számaikkal, aztán 1990-ben adták ki saját, Pop God nevű kiadójuknál első kislemezüket, a  Get Higher -t. Hamarosan megjelent első lemezük, ( Hash Smith 1991) ami az égadta világon semmiféle feltűnést nem keltett, leszámítva a helyi klubszíntér rajongóinak töretlen lelkesedését. Ez persze érthető, mert nem annyira könnyen befogadható produkciót nyújtottak. Ami engem illet nem ismerek rajtuk kívül olyan előadókat, akik ennyire tágan képesek értelmezni a zenét.

...

Kanadában, Vancouver környékén alakult ez a fura nevű zenekar a hetvenes évek elején, egészen pontosan 1970-ben. (A Ptarmigan szó jelentése: sarki hófajd) Ha azt mondom, hogy egy csapat loboncos hajú hippi akusztikus gitárral, azzal még nem mondtam sokat, hiszen a korszakra jellemző külsőségeket majd minden akkori előadó magán viselte. Ha azt mondom békeeszméket hirdető fiatalok, az szintén természetes egy évvel Woodstock után. A formai stílusjegyeken túl azonban ezek a fickók valóban értették, érezték és játszották a zenét.

Igen, itt is panaszos, fájdalommal telített az énekhang, van vajúdás és pátosz, de sokkal visszafogottabban, mint az akkori vezető előadóknál. Finoman, hosszasan kimunkált, "hordóban érlelt" szerzeményeket ...

Keményvonalas népművelés. Már a borítón látható fenevad is sokat elárul a zenei tartalomról. Ez bizony egy dallamos énekre, lendületes csordavokálokra kihegyezett punkzene  Angliából, Essexből. A szóban forgó kiadvány a harmadik nagylemezük a sorban. (Azóta már született egy negyedik is, a Look To The Skies 2018-ban.) Sebesen robogó nóták, vidám hangulat, miniatűr gitárszólók, és a jól ismert polgárpukkasztó szövegek. Enyhén orrhangú énekes, nyegle hanghordozás. A negyedik számtól az addig alig hallható trombita is előtérbe kerül, ekkor derül ki igazán, hogy ska punk a legpontosabb megjelölés.

Nekem jobban tetszik a nyitány, a The Warren és a No Surrender harcos zakatolása, és az Adeccio Calling dühös támadása, mint a ...

Az Indigo Girls története a 80-as évek közepére nyúlik vissza, amikor Amy Ray és Emily Saliers az Atlantai Egyetem két hallgatója úgy döntött, korábbi hobbizenélgetéseik helyett kicsit komolyabban veszik a dalszerzést, és lemezek kiadásával próbálkoznak. A korai próbálkozások eredménye egy kislemez lett 1985-ben, amit kétévi klubtevékenység után az első, kis kiadásban megjelent album a Strange Fire követett. (Ezt a lemezt később kiadta az Epic, egy Sidney Youngblood feldolgozással kiegészítve) Az igazi nemzetközi debütálás 1989 februárjában történt meg, amikor Indigo Girls címmel megjelent első, Epic kiadónál jegyzett lemezük. A lemez az Egyesült Államokban kétszeres platinalemez lett, a duót pedig jelölték a legjobb kortárs ...

Ez egy elképesztően laza trip-hop album! Tulajdonképpen az egyetlen, amit rendszeresen elő-előveszek, amióta ismerem. Megfoghatatlan vonzása van, valahogy úgy elkapták a kilencvenes évek fű-áztatta lebegését, hogy nem lehet tőle szabadulni. Igazából nem is annyira trip-hop, inkább downtempo, vagy chillout, az biztos, hogy jó sok elektronikát kevertek a hagyományos rock hangszerekhez, mert ha nem is dominánsan, de van basszusgitár, gitár és dob is. A billentyűket akár meg sem kell említenem, annyira természetes. Kicsit olyan mintha a betépett Pet Shop Boys ébredezne kókadtan egy party után és megpróbálna jazzt játszani.

...

Ginger Baker , a Cream legendás dobosa az elsők között foglalkozott a rockzene és az afrikai törzsi ritmusok összeházasításával a hetvenes évek elején, ami annál is egyszerűbb volt a számára, mivel akkortájt ott élt a fekete kontinensen. Air Force nevű zenekarában is számos kiváló színes bőrű muzsikus megfordult, így például a nigériai szabadságharcos-énekes Fela-Ransome Kuti is, aki ezen a lemezen is kitett magáért, nem csupán énekével, s orgonajátékával erősítette a csapatot, hanem dalt is jegyzett, a Tiwa című remek szerzeményt.

...

A Belgrádban született, a lemez megjelenésekor Párizsban működő Bojan Zulfikarpasic az egyik legérdekesebb kortárs zongorista, illetve billentyűs, aki a  sityakos mandró  távoztával támadt súlyos űrt legalább valamennyire képes volt tartalommal megtölteni, ha nem is töltötte be teljesen. Nem akármilyen volumenű fickóról van szó, még ha sokaknak ma talán semmitmondó is a neve, a műfaj kiemelkedő előadói között tartják számon. Ő maga úgy írja le zenéjét, mint Bach, Ravel, Debussy, a Beatles, és a brazil népzene elegyét, ami szerintem kissé félrevezető lehet, mivel klasszikus ízeket igen, beat harmóniákat és jellegzetes latin dallamokat nem hallok ki műveiből.

...

A hihetetlenül gazdag hazai világzenei kínálatból nem fogott meg egy lemez sem annyira, mint e szóban forgó. Kissé mindegyiket szeretem, füleimnek barátságos a vonulat, de ritka kivételektől eltekintve, túlságosan nem hoz lázba egyik sem. Számos oka van annak, miért tartom kiemelkedőnek ezt az anyagot, ezek közül próbálom megfogalmazni a legfontosabbakat. Kezdeném talán azzal, hogy itthon tudomásom szerint az öblös funky hangzást nem társította senki népzenével, ezért már alapjában véve eredeti ötletről van szó. A magam részéről nem éppen a  Cool and the Gang  emlőin nevelkedtem, de a vaddisznó módra röfögő basszusnak van egy ellenállhatatlan húzása, amitől pillanatok alatt le lehet menni alfába. Márpedig itt úgy szólal meg a ...

A történet úgy ahogy van nyúlfarknyi: egyetlen lemez és kész. A londoni zenekar még azelőtt feloszlott, mielőtt igazán befuthatott volna. Persze erősen kétséges, hány fiatalt érinthettek volna meg ezzel a tipikusan régi, mondhatnám békebeli muzsikával. A Trees és a Fairport Convention neveit lehet említeni velük kapcsolatban, a hangulat, a dallamos, dúdolható harmóniák okozta nyugis érzés azonos. Mégis, a két korai előd munkássága valahol egészen más. Ők jobban tisztelték a zenei gyökereiket, ezért dalaik a mai fülnek szinte népdalnak hatnak, illetve azonnal kihallik belőlük a népdal, míg a 18th Day of May zömmel saját kútfőből merített, azaz műdalokat írt.

...

A kaliforniai Laaz Rockit zenei átalakulása nagyon hasonlít a Pantera történetéhez. Mindkét együttes dallamos hard rockban utazott korai lemezein (nevezhetjük akár glam metalnak is) hogy aztán egy teljes újjászületés következtében lényegesen szigorúbb külsővel és muzsikával szerezzen hírnevet magának. Mondanom sem kell, ez a hírnév a Laaz Rockit esetében nem szárnyalt túl magasan. Sajnos manapság alig-alig jegyzik valahol ezt a társulatot, pedig nem volt szégyenkezni valójuk a thrash metal berkein belül - ahová végül megérkeztek a már említett korai kitérők után. Annyit azért meg kell jegyezni, hogy a debütáló City's Gonna Burn 1984-ben lényegesen fémesebben szólt, mint a Pantera féle I Am The Night .

Amikor hosszúra nyúlt szünet ...

Kis túlzással azt mondhatnám, a spanyol Lunavieja (Újhold) bemutatkozó albumának bevezetője izgalmasabb, mint maga a lemezanyag. Ha meredten nézzük a fenti grafikát (amely bravúros a maga nemében) és hozzá elkezdjük hallgatni az első tételt, akkor egy olyan film kezd el peregni a képzeletünkben, amely sokat ígér. Baljóslatú kántálás és boszorkányság elevenedik meg lelki szemeink előtt és már látunk is egy kissé groteszk, bizarr lényekkel népesített filmet, egy olyan történetet, amiben egyszerre vannak meghökkentő és megmosolyogtató, fantázia szülte elemek és valódi, hús-vér emberek...

...

Az első Kraftwerk kiadvány mindössze négy felvételt tartalmaz. Egyik sem rigófütty. De mindegyik borzasztóan izgalmas, érdekes szerzemény. A RuckZuck egy korai Organisation nóta alapjaira épül, és kifejezetten vidám, már persze Kraftwerk mércével mérve. Nagyszerű a fuvola-dob-basszus hármasa, a sodrás, amit együtt létrehoznak, s amit nemes egyszerűséggel csap szét az orgona egy keresztvágással. A középrész a legérdekesebb, itt van a legtöbb variáció, még ipari hatások is fellelhetők, majd visszatér a bevezető rész fuvolajátéka. A Stratovarius első felében űr-zene tölti ki a teret, ezt váltja fel a húzós-zúzós progresszív rock.

...

A cím magáért beszél, s ha hozzávesszük a rajta szereplő hangszereket, máris sejthető, különleges csemegéről van szó. A hatvanas évek közepén a folk-jazz, vagy world-jazz fogalma még csak kialakulóban volt, ha tettek is néhányan (Charles Lloyd, Chico Hamilton) ilyen jellegű kirándulásokat, maga a terminus (és az alatta futó áramlat) csak évtizedekkel később jött létre, ezért Herbie érdemei elévülhetetlenek a népzene, azon belül például az arab/török folklór jazzel való ötvözésében. A felállás tehát: Chick Ganimian -lant, Reggie Workman -bőgő, Potato Valdes -konga, Bruno Carr -dob, Roy Ayers -vibrafon, Hachig Thomas Kazarian -klarinét, Jimmy Owens -szárnykürt, Mohamed Elakkad - arab citera, még négy ütőhangszeres, valamint ...

Túl sok információ vagy ismertető nem szükséges ehhez a végtelenül egyszerű blues rock zenéhez. Egy most startoló német trió próbálja megidézni a nagy elődöket. A zenekar tagjai: Charly Csongar - gitár, ének,  Felix Fischer - dob és Philip Konopatzki - basszusgitár. Angol nyelven szólnak a nóták, van bennük fantázia, de nem hagynak maradandó nyomot az emlékezetben. Ringatódzó basszuskíséret, jazzes frazírokat használó dobos, kissé sematikus gitárszólamok. A legfőbb gond az énekhanggal van, bár nem hamis, meglehetősen színtelen. Esetleg egy énekes (-nő) csatlakozása sokat dobna a bandán. 

Pozitívum a jó ízlés, a hetvenes évek megidézése ebben a modern korban (nem mintha egyedi lenne, de kell hozzá bátorság - már ha ezzel ...

Az Electric Byrd alapvető és fontos lemez, hiszen ezzel érkezett el a trombitás a fúziós korszakának csúcsára. Egy hosszú latin téma boncolgatásával indul, amit szép lágy felvezetésből indulva érkezik el a kaotikus örvénylésig. Ez a minimálból a sűrűbe történő kavarás tipikusan jellemző erre az időszakra, zenészek ezrei alkalmazták, több-kevesebb sikerrel. A kulcsot itt Donald Byrd alakja és trombitája adja, nélküle kissé száraz lenne a főzet, azonban amit a kutyulás fölé fúj, az tényleg zseniális. Csak Miles Davis- t tudom hozzá hasonlítani, és fordítva. (Úgy tudom soha nem zenéltek együtt.)

...

Ez a lemez is Dana Colley baritonszaxofonos munkásságához tartozik, akárcsak a Morphine albumok. Az énekesnő Monique Ortiz , aki egyébként a  Bourbon Princess karizmatikus (és karizmos) basszusgitáros hölgye, a dobos pedig Larry Dersch (ex-Common Ailments Of Maturity) Sajnos a mai napig nem született folytatása. Kicsit könnyedebb a stílus, bár kétségtelenül nem rádióbarát. Ködös, füstös, jellegzetes underground muzsika, olyasmi, amilyet egy lepattant csehóban hallasz New Yorkban a 625. utca 134. sarkán, és egyből felkapod a fejed, micsoda remek szólamok!

...

Igazából nincsenek szabályok arra, hogyan érdemes felépíteni egy lemezanyagot, mint ahogy az sincs kőbe vésve, hogy minden áron darabokra szabdaljuk a zenei folyamatot, hiszen bizonyos esetekben ez csak megköti az alkotók kezét, itt és most mégis úgy érzem, az Ode And Elegy túllőtt a célon. 55 perces látomásuk nem képez szerves egységet, érdemes lett volna dalokra, vagy kompozíciókra bontani, sőt, az sem lett volna rossz ötlet, ha két kislemezt adnak ki helyette. 

...

Jaj, de kellemes ez a szörnyű garázsbanda, azt el sem lehet mondani! Imádom ezt a brutális noise punk felfogást, ahogy pofán csapnak már az első pillanatban, és ha nem tetszik menekülhetsz a Retro Rádióhoz, vagy a Billie Eilish szárnyai alá! De ha felfogtad, mit csinálnak, akkor óriási élmény. Persze zenélni itt is tudni kell, nem elég ütni-verni a dobot, rázni valami kolompot és kész... nem úgy van az! Szakértelemmel zajongani, na, az a művészet, és nem viccelek ezzel, ahogy ők sem, tényleg baromi jó muzsika ez, nem is tudom, mikor hallottam utoljára ennyire szabadjára engedett kreatív fantáziát. Hát abból nekik van bőven... ja, hogy kik ezek? Máris mondom:  Calvin Whittington - dobok, Ellis Roundy - gitár, ének    Ron Lowell  - ...

Ez a lemez két dologra bizonyíték: Egyrészt a hetvenes évek zenei öröksége kiapadhatatlan, ismeretlen kincsekkel teli, másrészt a korai glam rock/sleaze rock vonulatban is akadtak kiemelkedő előadók. Ilyen volt a mindössze két lemezt megért angol  Silverhead zenekar, akiknek bemutatkozó albuma túlzás nélkül remekmű. Sajnos egyáltalán nem lettek ismertek, még annyira sem mint a rájuk hasonlító Slade , nem beszélve az akkoriban sztár státuszban működő T.Rex ről.

...

Ez a lemez a sorban előtte megjelent Alice Coltrane album abszolút ellentéte. Teljesen kusza és zavaros, de a jó fajtából! Valódi ínyencfalat, csak olyanoknak ajánlom, akik már hallottak ezt-azt és kedvelik a különleges megoldásokat. Hárfa alig hallható, helyette van itt elektromos orgona, hegedűk, meg a szokásos csengettyűk, szélharangok, nagybőgő és egy bizonyos Jack De Johnette a doboknál. Pusztán hangszeres megoldásaiban felette áll az előzőnek, de nekem jobban tetszik a Journey , annak egységes, fenséges hangulata van. Ez a lazára vett változatosság nekem egy kicsit sok, bár hibát nem találok egyik felvételében sem. A korong olyan kísérletező kedvű rock bandák világát idézi, mint a korai Kraftwerk, a Gong , vagy a Soft Machine . ...

Ez volt Freddie Hubbard első albuma a Columbia Records nál, ahol később még hat másik kiadványa jelent meg.  Ezeket én egyelőre nem ismerem. Alapvetően őt a CTI produkciók miatt tartom nagyra, illetve azok a felvételei is fontosak, melyeken más lemezein trombitált. (Hancock, Hutcherson, Henderson)  A hetvenes évek közepétől jelentősen felhígult a jazz színtér, hiszen ez volt a disco aranykora, ami az összes irányzatra rányomta bélyegét. A High Energy nem annyira kommersz lemez, mint amennyire lehetett volna, összevetve mondjuk Hancock, vagy Herbie Mann hasonló jellegű munkáival. Egy jóval fülbarátabb, kicsit puha muzsika ez, a trombitajáték azonban továbbra is kimagasló. Autóvezetéshez, vagy filmzenének kiváló. A cím kicsit megtévesztő, ...

Az ötvenes évek vége felé Herbie Mann érdeklődése a bebop gyökerektől fokozatosan a különböző népek zenéi felé fordult, ezzel egy időben a négy-öttagú formációktól elszakadva egyre inkább a big band felállás érdekelte. Előbb Machito zenekarával készített afro-kubai albumot ( Flute to the boot ), majd Common Ground című lemezén távol-keleti dallamokkal kísérletezett. Ugyanakkor 1965-ben Brazíliában az akkoriban rendkívül népszerű (máig nagy tiszteletnek örvendő) Gilberto Gil - Antonio Jobim kettős felvételein is közreműködött.

...

Erre az albumra érdemes odafigyelni minden punk beállítottságú zenehallgatónak. Mindenkinek, akiben van egy csepp lázadó vér. Mert ez talán a XXI. század legerőteljesebb punk rock lemeze! Az első nótától az utolsóig elsöprő lendülettel nyomják a brit örökifjak a morcos rock’n rollt, és minő meglepetés, még zenélni is tudnak!

Nem állítanám, hogy túl sok időt töltenek el lejátszómban a frontcsajos punk formációk. Ezek elviseléséhez kötélidegzet kell általában. Erőlködő némberek ordítoznak ész nélkül, a legcsekélyebb mondanivaló nélkül, ál-lelkesedésből, mű-lázadásból – minderre nem vagyok vevő. De ami jó az jó. Még akkor is, ha háromakkordos hátbatámadás az alapja, rendesen odateszik magukat a srácok, és a ...

A kétezres évek egyik nagy felfedezettje volt az Elbow , Manchesterből. Derék jó britek, enyhe Elton John beütéssel, kissé bedagadt szemekkel, és hát úgy zenéltek, mint a legnagyobbak. Az énekesük, Guy Garvey volt a hab a tortán. Egyedi hangszín, tekintélyes hangterjedelem, és óriási arc. Megszólalásában, fazonjában is Andrew Strongot idézte a The Commitments ből, bár nála lényegesen finomabban adta elő magát, kivéve amikor fémpálcájával ütötte azt a böszme darab vasat, mert akkor állat volt tényleg.

...

A kanadai együttes negyedik albuma a Rising Sun címet viseli, és megint csak más, mint az előzőek. Hangszerelésében sokkal gazdagabb, kifinomultabb. Ezen már helyet kapott a nagybőgő, a marimba, a zongora, a három fúvós kevesebbet játszik, mindennek helye van, az ének megint háttérbe szorult, és csak amolyan „csorda-vokál” formájában kísért néha. Vannak jó kiállások, megtörik néha a lendületet, változtatják a tempót, és a legszebb az egészben, hogy mindez olyan hangulatú, mint a lemez borítója.

...

A baszk származású Chivo angol nyelvű felvételein a kilencvenes éveket, közelebbről a Seattle-hangzás prominens bandáit idézi, több-kevesebb sikerrel. Az énekhang kiváló, legalább olyan markáns és erőteljes, mint amilyen annak idején a Soundgarden, Stone Temple Pilots, vagy Pearl Jam zenekarokban volt (Még az Ugly Kid Joe is eszünkbe juthat), a dalok sem rosszak, sokfelé kanyargó, erőteljes felvételek, azonban a zenei alap nem több mint dallamos darálás.

...

A zene világában ritkán fordul elő az alma oly közel esése a fához, mint ahogy ez a Dylan családban történt. Bob Dylan ’69-es születésű fiát Jakob névre keresztelte, s mikor az már az ujjait mozgatni kezdte, adott a kezébe egy gitárt. A srác aztán elkezdett énekelni, dalokat írni, és láss csodát, meglepően jó számokat jegyzett. Ez annál is furcsább, mert a papa művészetét a mai napig nem tudtam megemészteni, fülsértően hamis énekét és szájharmonikázását a jó ízlés elleni merényletek közé sorolom.

...

Ez a lemez úgy ahogy van gyönyörű. Nem pusztán jó ízlésről, kiváló hangszerelési ötletekről beszélek, hanem elsőrangú dallamokról, fogós témákról, olyan szerzeményekről, melyekre bárki büszke lehetne. Ezek a srácok olyan szinten muzsikáltak, ami nagyobb elismertséget érdemelt volna, és nem tudnám megmondani, hol lehetett a hiba. Talán a név, vagy a borító? Sokszor a formai dolgok is számítanak. A lényeg persze a zene, ez ma is ugyanolyan szép, mint akkor volt.

...

Kevesen tudják, hogy a Kraftwerk zenekar a kezdet kezdetén experimentális (kísérleti) rockzenekarként indult, s tagjai élő zenét jegyző muzsikusként tevékenykedtek. Ralf Hütter játszott orgonán, Florian Schneider fuvolázott, és Klaus Dinger dobolt, kivéve az első lemez első két számát, ezekben Andreas Hohmann szerepelt a helyén. Már az első Kraftwerk albumon roppant különös, ma is nehezen behatárolható zenét alkottak, mely mindenféle műfaji megkötést elutasított, mind ritmikailag, mind pedig a dallamok terén.

...

Az Olaszországban tevékenykedő Messa 2014 óta van a színtéren, s már a harmadik nagylemezénél tart, ám ha valaki eddig elkerülte eddigi munkásságukat, nehezen hibáztatható. Nem tartoznak az európai élvonalba, sőt még hazájukban is csak tanulgatják ezt a nevet a rajongók, de valami azt súgja, ez alaposan meg fog változni a jövőben. A csapatra érdemes odafigyelni, mert messze nem megszokott sem a fellépésük, sem a hangzásuk. A sötéten gomolygó doom metal hangulatot ambiente/világzene elemekkel fűszerezik, s bár ez legtöbbször gagyi megoldásokat eredményez, náluk közel áll a mérce a Dead Can Dance albumaihoz, ami mégsem bóvli kategória.

...

Van egy olyan sanda gyanúm, hogy Magyarországon aránylag kis létszámú hallgatóság kedveli a spanyol nyelvű nótákat, legyen szó akármilyen stílusról. Nem igazán szólnak ilyenek az autórádiókban, plázákban, a zene nyelve az angol nálunk, illetve a magyar. Holott nem feltétlenül kell érteni mindazt, amiről egy-egy ilyen dal szól, elég érezni benne a hamisítatlan latin hangulatot. Gondolom így vannak ezzel Enrique Iglesias vagy Luis Fonsi kedvelői.

...

Elképesztően laza, energikus, szemtelen és szókimondó társulás Norvégiából, a csodás fjordok környékéről, ahol elvileg semmi oka nem lenne az embernek a dühöngésre, és mégis... Valamiképpen pont innen szabadultak a világra 2011-ben ezek az ördögfiókák, akik képtelenek komolyan venni magukat.

...

A londoni The Quireboys bemutatkozó lemeze nem sokkal azután készült el, amikor az államokban egy bizonyos The Black Crowes hatalmasat tarolt a Shake Your Money Maker rel. Talán nem volt véletlen a két zenekar közti hasonlóság, már ami a hetvenes évek hangulatát és az erőteljes billentyű használatot illeti. A hangzás (és némiképp a siker is) egészen különböző volt. Az amerikaiak déli folk elemekkel díszítették az alap rock'n roll muzsikát, míg az angolok a The Facesből és Rod Stewartból merítettek.

...

Az 1969-es év részben a jazz és a rock fúziójának fontos állomása volt, részben alapjaiban változtatta meg a jazz együttesek felállásait. A három-négy tagból álló formációk helyét egyre inkább átvették a nagyobb létszámú csoportok. Ezen a lemezen közreműködnek: Donald Byrd (tromb.), Frank Foster (tenorsz.), Julian Priester (harsona), Duke Pearson (bill.), Jerry Dodgion (fuvola), Roland Wilson (bassz.), Jimmy Ponder (git.), Leo Morris (dob), Nat Bettis (ütőh.), John Robinson (ütőh.)

...

Amikor a címadó szerzemény elején megszólal a trombita, mindig olyan érzésem van, mint amikor a The Commitments című filmben Joey kezdi játszani a Moon River t és a többiek szó nélkül hallgatják. Megszentelt pillanat. Sajnos a vonósok ebbe a tételbe is bekúsznak, mégsem tudják teljesen elrontani, mivel ami szép, az szép, és ez tényleg szívből jön. A hangulatfestő hegedűket pedig könyörtelen szólók tiporják sárba, mert lássuk be, nem illenek ide.

...

Hosszúra nyúlt szünet után, közel 20 év teljes szélcsend elmúltával Annie-Marie Hurst feltámadt poraiból, és 2011-ben kiadott egy szólólemezt, aminek a címe Day Of All Days . Megdörren egyből a cucc, gyönyörűen szólnak a hangszerek, a hölgy hangja jobb, mint valaha, itt kellett volna folytatni az egészet! De nem tett több szólópróbálkozást, hanem visszament a Skelatal Family élére, ahol sajnos szánalmas nosztalgiabulikkal beérte.

...

Eredeti formációját kis időre félretéve Robbi Rob, a Tribe After Tribe frontembere összeállt Jeff Ament basszusgitárossal (Pearl Jam), Richard Stuverud dobossal, és Cary Ecklund gitárossal hogy Three Fish néven kevésbé törzsi vonalon is kipróbálja magát. Az eredmény egy igen jó lemez lett, ami ugyan nem ér fel szerintem a Tribe színvonalához, de sokszor megközelíti azt.

...

Miles Davis és viszonylagos gyakorisággal cserélődő alkotótársai 1968-tól 1975-ig csupa olyan megfoghatatlan zenei szövedéket adtak elő, amilyet manapság senki mástól nem kapunk meg. Igaz, a basszus és a dob kísérete több felvételen mondhatni primitívnek hat, ám ezeken a koncerteken ez biztosította a stabilitást, ez kellett a szólistáknak, hogy akkor léphessenek ki és be, amikor akarnak. Ez a hullámzó, néha elhalkuló, néha felerősödő különös muzsika az, ami miatt jóleső érzéssel hallgatom a trombitás elektromos korszakának élő fellépéseit.

...

Nem lehet eléggé kihangsúlyozni, mennyire ritka a fuvolás jazz album, különösen az olyan, amelyiken két dudás zenél egy csárdában, ezért érdemes figyelmet fordítani Herbie Mann és Buddy Colette közös lemezére is. Meg kell jegyezni, hogy ugyanebben az évben Mann már vendégszerepelt Bobby Jaspar Flute Flight című lemezén. A Flute Fraternity a korábbi Mann anyagokhoz képest egy gazdagabban hangszerelt, érdekesebb produkció. A fuvolán kívül mindketten játszanak klarinéton, és tenorszaxofonon is. A zongorista Jimmy Rowles , bőgőn Buddy Clark , dobon Mel Lewis közreműködik.

...

Ezt a lemezt valamikor 2000 környékén túrtam ki a Média Markt egyik 200 forintos ömlesztéséből, és dobtam is tőle egy hátast, mert iszonyat jól szólt. Ezen már pöpec a hangzás, tökéletes a keverés, és a húzósabb dalok mellett ( Lusitania, Wiser, Calm ) lágyan induló, összetettebb tételek is helyet kapnak, mint amilyen az All Uncovered . Némi szépséghiba az erőteljes R.E.M hatás, ami konkrét számokban, vagy dallamtöredékekben nem, de az énekes frazírjaiban mindvégig érezhető. Talán itt érdemes megemlíteni a The Watchmen kísérletező kedvét, ami egyértelműen a tucatbandák fölé helyezi őket.

...

Képtelen vagyok elragadtatás nélkül szólni erről a kiadványról, úgy hiszem páratlan remekmű született, amit csak a Metallica , vagy a Killing Joke korszakos műveihez lehet hasonlítani. Sőt, a T.A.T bizonyos értelemben még fölötte is áll ezeknek a lemezeknek, hiszen mögötte semmilyen kereskedelmi szándékot nem vélek kirajzolódni. Kis kiadó, kevés reklám, olcsó szakemberek, óriási zene. Gondoljunk bele, a mai napig alig született olyan energikus, vagyis kemény rock lemez, amely afrikai törzsi ritmusokra épül. Említésre méltó még a Sepultura vadhajtása, a Soulfly , és a Tribal Tech is, ám ezek inkább Dél-Amerika törzseinek motívumait használták, s bizony a paletta az afrikai rock műfajában kissé beszűkült. Ők pedig 1991-ben ...

" Csendes megközelítésben " - mondja a cím, de vigyázzunk ezzel! A megfogalmazás kicsit csalóka. Hosszú ideig valóban visszafogottság uralkodik, ám ahogy a játékidő telik, úgy válik egyre erősebbé a lüktető pulzálás, ami az album második felét jellemzi. Egyszer csak beindul a gépezet és sodor magával az ár... Szerencsére Miles Davis erős kezű kormányos, és itt van Joe Zawinul is a fedélzeten, valamint a fiatal John McLaughlin működik a gitárnál, Wayne Shorter pedig a szaxofonnál. Mit is lehetne erről a legendás anyagról mondani?

...

Napra pontosan meg tudom mondani, mikor hallottam először Antoninát énekelni. 2008. augusztus 19-én este vett fel egy ismeretlen valahol Lengyelországban, ahol éppen a Balti-tenger irányába igyekeztem autóstoppal. Útközben beszélgettünk, néha a rádiót hallgattuk. Amikor a varsói centrumba fordultunk, sofőröm jó érzékkel elindította a CD lejátszót, és abban a pillanatban beleszerelmesedtem ebbe a hangba. Azt éreztem, hogy aki ilyen gyönyörűen énekel, az valószínűleg maga is bűbájos, és már láttam is lelki szemeim előtt a fiatal szépséget amint akusztikus gitárjával a nyakában megigézi a lengyel férfiszíveket.

...

A lemez koncepciója azon a felismerésen alapszik, mi szerint mozgásából következően minden égitest kiad magából egy hangot, így a naprendszerben teljes harmonia uralkodik. Ezt próbálták a maguk eszközeivel kifejezni a következő zenészek: Neil Ardley - szintetizátorok, John Martyn - gitár,  Billy Kristian - basszus. Geoff Castle - zongora, Richard Burgess - dob, Trevor Tomkins - ütőh., Barbara Thompson - fuvola, szopránszax., Tony Coe - klarinét,  Ian Carr - trombita, sz.kürt. Norma Winstone, Pepi Lemer - ének

...

Érdekes egy kompánia. Valószínűleg nem sok gótikus dark rock zenekarban énekelt afroamerikai frontember, s bár ez csak látványelem, mégis különlegessé teszi a szóban forgó bandát. Ránézésre az egész társaság rendhagyó esetek csoportosulása.

...

Ugyanazt lehet elmondani erről a görög zenekarról, amit általában a 2000 utáni évek innen származó csapatairól: megbízhatóan, fülnek kellemesen, kifinomult stílusban adják elő a hírneves amerikai elődök által lefektetett rock sémákat. Túl sok meglepetés, váratlan hangszeres megoldás nem hallható, azonban kellően kemény, férfias, mégis dallamos az összhatás. Olyan emberek tudják ezt nagyra értékelni, akik a kilencvenes évek rockzenéjén nőttek fel, és azt a bizonyos kásás, még nem brutális, már nem rádióbarát hangzást kedvelik.

...

Mindössze egy hivatalos nagylemeze készült ennek a Southamptonban alakult zenekarnak. Az együttes az Earth Wind And Fire és az IF csapásirányát követte: fúvósokkal gazdagon megtámogatott fehér funky zenét játszott. Ma már nehéz elképzelni, hogy a hetvenes években ezek a basszusgitárra épülő dallamos rock felvételek simán megszólalhattak bármilyen diszkóban, vagy zenés helyen, ahová a szórakozásra vágyó közönség hétvégén összegyűlt egy kis táncmulatság kedvéért.  John Cartwright volt a basszer, Bruce Roberts a gitáros, a dobos pedig Pete Hunt. Ehhez a trióhoz társultak a rezesek: Ron Taylor altszaxofonos, és Chris Gower harsonás. Közreműködött még egy bizonyos Don Shinn nevű zongorista.

...