Pszichedelikus rockzene Argentínából, akusztikus gitárral, kellemes vokálokkal, spanyol nyelven. A hat tagot számláló szellemek ( Los Espíritus ) előadásmódjában valóban van valami kísérteties: imbolygó gitárdallamok, csúsztatott hangok, mélyen dobogó dob borzolják a kedélyeket, leheletfinoman. Azt mondhatnánk, ezek a szellemek nem falnak fel, nem visznek el senkit, csak mókáznak egyet velünk, elkapnak és próbára tesznek, félünk-e tőlük. Néhány perc után máris kiderül: semmi ok ezt tenni. A muzsika teljesen barátságos, a lemezanyag fülbemászó dalok gyűjteménye, a műélvezet nyelvtudás nélkül is működik.

...

Különleges vándormuzsikus/táncos-komikus családba született az amerikai Cal Tjader (1925-1982), aki anyjától zongorázni, apjától szteptáncolni tanult, majd hamarosan kikötött a vibrafonnál. Elsősorban mint a latin jazz kiemelkedő alakját ismerjük, annak ellenére, hogy voltak fúziós törekvései és szólóelőadásai is. Élete során elképesztő termékenységről tett tanúbizonyságot, diszkográfiája valóságos dzsungel, több száz lemez maradt ránk működése következtében. Ebből a terjedelmes életműből érdemes időt szentelni az 1965-ös Soul Sauce lemeznek, mivel ez amolyan átmenet a latin jazz és a fúzió között. Az alap még erősen jazzben gyökeredzik, de már van súlya a szerzeményeknek.

...

Talán nem túlzás azt állítani, a washingtoni születésű Lloyd McNeill (1935-2021) ugyanolyan színvonalú muzsikus volt a fuvolán, mint Miles Davis a trombitán. Azonban míg utóbbi nevét milliók ismerik, McNeill alkotásait alig néhányan. A szűkszavú Wikipédia-bejegyzés sem viszi túlzásba a mester zenei világának bemutatását, megelégszik egy rövid, tárgyilagos életúttal. Ebből kiderül, a meglehetősen visszahúzódó természetű muzsikus a legjobb iskolákba járt, többek között a Howard Egyetemen, illetve Párizsban képezte magát, ahol barátságba került Pablo Picassoval is, majd New Yorkban letelepedve olyan legendáktól vett magánórákat, mint Eric Dolphy, vagy Hale Smith. Életében kevés albumot adott ki, mindössze hetet – ezek ...

Folytatom tovább nemlétező zenei rovatomat, melyben a teljesen félrevezető nevű formációk kapnak helyet. Úgy látszik, mostanában ezek vannak túlsúlyban, mintha olyan nehéz lenne egy zenekar számára jól kifejező elnevezést találni. A Signo Rojo (Piros Jel) megjelölés egy harcias mexikói, vagy Dél-Amerikai hordát sejtet, nagyjából a Thell Barrio stílusában – ehhez képest ez a banda Svédországból származik, spanyolul egy szót sem énekelnek, és bár muzsikájuk súlyos, semmiképpen nem Hardcore Metal. Ezzel együtt nem mennék el mellettük szó nélkül, mert ritka manapság a kemény műfajban az ennyire polírozatlan hangzás. Primitív őserővel zúznak, mint a disznók!

...

A lemezborító betűtípusáról könnyen kitalálható, hogy a műfaj rockabilly/R&B, esetleg oldtimer rock'n roll. Utoljára e blog olvasói a The Boneshakers ( Boney And The Shakers ) kiadványán láthattak hasonlót. A derék németek is jók ebben a műfajban, azonban amerikai kollégáik egész egyszerűen elsöpörnek mindent és mindenkit. Annyira kidolgozott, minden szempontból hibátlan anyagot hoztak össze, hogy azzal nem lehet versenyre kelni. Adott  Shanda Cisneros karizmatikus, süvöltő hangja, hozzá a részegen vonagló szaxofon, a feszes ritmusszekció, a rozsdásra hangolt gitár, az izgalmasan brummogó basszus, és kész a legmenőbb Las Vegas-i koktél Howlers módra.

...

Sokféle doktor van szerte a világban, fogdoktor, lódoktor, jogdoktor, s még számtalan más címzetes és cím nélküli illető, de olyan, mint Doktor Will, egy sincs, mert benne mindegyikből van egy kicsi. Személyében egyesül a méregkeverő, a kuruzsló, a csodadoktor, a zenedoktor, név szerint Dr. John, Dr. Feelgood, Dr. Alban, sőt, Dr. Brinkmann is egyenesen a Feketeerdő Klinikáról, hiszen jó doktorunk német, teljes neve Will Hampel. Leírhatatlan figurája ő a müncheni zenei életnek, aki akár csak egyszer láthatta őt élőben valamelyik lepukkadt bajor csapszékben, valószínűleg azóta is emlegeti. Tudom, most sokan azt hiszik viccelek, vagy élcelődök, pedig nem. Az a doktor dolga…

...

A Bacon Fat második lemeze talán a szívemnek még kedvesebb, mint az első. Nincsenek jelentős nagy különbségek a kettő között, de aki odafigyel, az hallhatja, hogy feszesebb lett a dalszerkezet, nyersebb a tónus, egyértelműen keményedtek kicsit. Ez mindenképpen ad egy lendületet ennek az egyébként is szépen elzakatoló muzsikának. Ha az első albumnál azt mondtam, hangulatos, életvidám dalok gyűjteménye, akkor az itt hatványozottan igaz. Persze mindkettőn van csendesen csordogáló tétel, hiszen ezek nélkül nem lenne a blues az ami, de túlsúlyban nem ezek vannak, hanem a rockkal erősen kacérkodó felvételek. Aki ezt a korszakot szereti, annak nagyon ajánlott a kiadvány.

...

Szalonnazsír – ennél autentikusabb névvel sem lehetne fehér blues bandát alapítani. Pontosan ezt tette a Dirty Blues Band harmonikás frontembere Rod Piazza , miután a DBB két kiváló lemez után feloszlott. Bár igazság szerint ez nem volt sem fehér, sem fekete blues banda, hanem fekete-fehér. Ebbe az új formációba Rod meghívta egykori tanítómesterét, aki ezt el is fogadta, így hát George „Harmonica” Smith belépésével már két herflis húzta-nyúzta egy csárdában, azaz egy bandában. Óriási lemezeket készítettek - sajnos csak kettőt – ezek közül az elsőt ajánlanám most a blues kedvelők figyelmébe. Nem az eszeveszett szólóktól jó a lemez, inkább az ízléses blues rock mintapéldánya.

...

A zenekar neve Death Ray Vision , Massachusets államban élnek, és nemrégiben jelent meg a harmadik nagylemezük. Három nagylemez, három különböző énekes – ez önmagában sem megszokott, de nem ez az egyetlen furcsaság bennük. Mindegyik lemez egy kicsit más. Nehezen beskatulyázható zenei világot alakítottak ki maguknak, amibe sok minden belefér. Saját bevallásuk szerint ez hardcore punk/thrash metal keverék, azt viszont elfelejtették, megjelölni, hogy a hard rock/rock’n roll is képbe került. (Most már.) Ezzel az új énekessel részben új utakra törnek, és szerintem ez teljesen rendben van.

...

Legutóbb a francia The Dead Krazukies kapcsán végszóként megjegyeztem, hogy jók ugyan, de azért a Dragster től messze vannak. Az elmúlt napokban aztán ismét lepörgettem a 2018-as Anti-Everything albumot és elégedetten állapítottam meg: ezen nem fogott az idő vasfoga. Alapvető punk rock mestermű. Milyen kár, hogy azóta mélyen hallgatnak… De mi a helyzet a korábbi Dragster-anyagokkal? Ezeket erősen kritizáltam annak idején, nem tulajdonítottam nekik nagy jelentőséget, csak amolyan szárnypróbálgatásnak hittem őket, és most a legnagyobb döbbenet: A 2014-es lemez egyáltalán nem gyenge! Sőt! Hajszálra megközelíti az Anti-Everything et. Érdemes előtúrni.

...

Nincs túl nagy vonzódásom a pop punk bandák iránt, ezek az esetek döntő többségében leginkább felingerelnek, ezért általában mellőzöm őket. Kivételek azonban még itt is előfordulnak, és egy ilyen üdítő kivétel a The Dead Krazukies nevű társulat Franciaországból, egészen pontosan Hossegorból. Hogy honnan? Mondom, Hossegor. Nem lehetsz ennyire műveletlen, ha azt sem tudod merre van… Nyugi, én sem tudtam. A mai napig nem hallottam erről a településről, sem erről a zenekarról, és őszintén sajnálom, mert hatalmas muzsikát játszanak. A létező legvidámabb, legugrálósabb zene, ami simán mehetne akárhol, akármilyen fesztiválon… de persze nem fog. Kizárt.

...

Fogalmam sincs miért nem foglalkoznak a magyar zenei fórumok a Get Dead zenekarral, és nem is szeretnék koncepciót gyártani erre, de valami oka kell legyen. Talán mert San Francisco többek között a homoszexuális muzsikusok melegágya? Az utóbbi időben a kezdeti LGBTQ ellenesség nálunk is enyhült, egyre szivárványosabb itt is az ég, ezen az alapon tehát helyük lenne a palettán, HA valóban a saját nemük iránt vonzódnának, amit erősen kétlek. Persze rájuk lehet fogni bármit, mert hát San Francisco… Erről jut eszembe, akkor a Metallica is…?

...

Ha már erőteljes hardcore van az étlapon, és testedzések háttérmuzsikájáról beszélünk ( a téma egyébként megérdemelne egy komolyabb cikket ) akkor nem lehet mellőzni a kaliforniai Lionheart legénységét, és legutóbbi minialbumukat sem, mely a Welcome To The West Coast sorozat harmadik részét képezi. Mosolyhardcore a javából! Képtelenség bólogatás nélkül hallgatni, ez tény. Vállról nyomás közben inkább állítsuk meg egy pillanatra a lejátszót, nehogy baj legyen. Az egyetlen kivetnivaló a rövidke időtartam (28:36), ám ha a hármat egymás után meghallgatjuk, az máris bőven 60 perc fölött van, akár a Balatont körbetekerhetjük ennyi idő alatt.

...

Szokásos átmozgató edzéseimhez kutakodtam pörgős hardcore lemezek után, amikor szó szerint belefutottam a mexikói Thell Barrio eme dolgozatába. A cím olyasmi, hogy a „Nap őrült gyermekei” vagy „Az őrült nap gyermekei” , de igazából tökmindegy. Hát veszett nagy muzsikát játszanak a mexikánusok. Olyasféle hardcore, amilyen talán a világon nincs: latin perkákkal agyonpattogtatott, gyomorból kirázott jobbos. Durva, ám dallamos, és ami a lényeg: Spanyol nyelvű! Na…

...

Annak ellenére, hogy ez a blog nem egy bejáratott zenei fórum, valamilyen szinten pironkodva írok az athéni Blind Sun tavaly megjelent lemezéről. Hiszen egy ilyen kis underground oldalnak éppen az lenne a feladata, hogy az ehhez hasonló, szinte ismeretlen kiadványokra felhívja a figyelmet. A megkésett recenzió oka nem hanyagság, sem érdektelenség, egészen egyszerűen elkerült annak idején az anyag. Ha belegondolunk hány zenekar adja ki szerzeményeit egy-egy adott évben, inkább az a nagy dolog, ha az ember egyáltalán rábukkan egy ritka gyöngyszemre. Rövid jellemzés: Vaskos basszussal támogatott, stoner alapú blues rock egy kivételes énekesnővel.

...

A Hurray For The Riff Raff története után már kételkedve fogadja az ember a hozzájuk hasonló produkciókat, mindenhol élelmes menedzsereket szimatolva a háttérben, pedig Sierra Ferrell (sz.1988) felemelkedése elvileg hibátlan. Papíron ő maga a bizonyítéka annak, hogy az utcáról is el lehet jutni a hírnévig. Ráadásul Sierra még csak komoly hátszelet sem kapott, ha minden úgy van, ahogy van. Annyi bizonyos, hogy a You Tube bőven szolgál nekünk olyan videókkal, ahol még ismeretlen utcazenészként produkálta magát a hölgy (a járókelők legnagyobb örömére). Halkan mondom, nem biztos, hogy ha annak idején New Orleans utcáin találkozom vele, felfigyelek rá. Azóta azonban óriásit fejlődött, és az utóbbi években ebben a ...

Jóideje nem publikáltam semmit a Zenehallgatásba, nem mintha nem hallgatnék tonnányi mennyiségű zenét, vagy nem találkoznék figyelemre méltó lemezekkel, csak éppen az energia hiányzott hozzá. És talán a keserű rádöbbenés hátráltatott, szinte csak magamnak írom ezeket az ismertetőket. Persze az sem haszontalan... Azonkívül ez a "szinte" nem egyenlő a nullával. Épp elég ahhoz, hogy a holtpontokon továbblökjön. Annál is inkább, ha hiánypótló írásokról van szó. Jöjjön hát néhány sor a Hurray For The Riff Raff (Éljen a csőcselék!)  bemutatkozó kiadványáról. Arról a nyolc dalról, melyekkel 2007-ben átlépték a Rubikont... 

...

Ez egy nagyon furcsa album, mert az amerikai Whiplash egyike volt az első thrash metal formációknak (1984-ben alakultak, s már 1986-ban nagylemezzel jelentkeztek) ám erre a korongra a cséphadarós énjüket jól elrejtették. Akik a kíméletlenül szaggató kétlábgépes dobtémákat és a dühödt betonozást kedvelik, azok ne itt kutakodjanak, hiszen erődemonstrációnak kevésbé impozáns, energiaforrásnak kissé harmatos a dalgyűjtemény, de mint zene – elsőrangú!

...

Kiemelkedő jelentőségű darab a tekintélyes Joe Henderson életműben. Rendkívül könnyen körülírható anyag, ha csak a közreműködőket vesszük elő, már szinte halljuk a zenét. Charlie Haden bőgőzött, Leon „Ndugu” Chancler dobolt, Alice Coltrane hárfázott és zongorázott, Michael White hegedült, Kenneth Nash kongázott, Baba Doru Oshun tablázott, valamint a nagy Joe Henderson szaxofonozott ezen az összejövetelen. Szinte már sok is a jóból! Aggodalomra még sincs ok, nagyon jól megfértek együtt, senki nem próbálta a szőnyeg alá játszani a másikat.

...

A Wolves In Winter egy fiatal csapat Angliából, Bradfordból. 2020-ban alakultak és ez a bemutatkozó lemezük. Ami azt illeti kellemes bemutatkozás! Mindjárt az első percektől teljesen egyértelmű, hogy tökéletesen összerakott, nagy gonddal készült, kifinomult rockzenét hoznak a doom metal szabadabban értelmezett válfajából. Súlyos az alap, harapnak a gitárok, mégsem az a hajlóbálós, ugrálós zene ez, sokkal inkább a mai modern – ha úgy tetszik – férfias undergroundhoz húz inkább.

...

A lemezborító ugyan nem tartozik a legsikerültebbek közé, tartalma ma is kincset ér. A magyar rockzene meghatározó lemeze, annak ellenére, hogy népszerűségben jónéhány zenekar kiadványa lekörözte. Én magam már csak utólag, nagylemezei alapján ismerhettem meg a Minit, sajnos nem láthattam őket fénykorukban, a hetvenes években, de egészen biztos vagyok abban, hogy akik ott és akkor részesei lehettek, azok számára az a Mini egy örök emlék.

...

Az Atrocity nevű zenekarról sem tudtam sokat, amikor a lemezüket elindítottam a lejátszóban. Annyit sejtettem, hogy feltehetően régebbi motorosok, akik valószínűleg a kilencvenes években kezdték. Slussz. Ezt a hangzásból, a dallammenetekből nagyjából le lehet szűrni. Lejátszás közben mindvégig a holland Asphyx neve motoszkált a fejemben, mert vannak párhuzamok a két banda között, és hát ugye a hasonló hangzású név elvileg hasonló zenei világot takar. Vagy nem…

...

Nem ért teljesen váratlanul a 2023-as év elejének zenei alultermelése, hiszen valahol érthető, ha egy zenekar a fagyos január/február helyett inkább nyár elejére időzíti albumának megjelenését, mégsem gondoltam, hogy ennyire kevés színvonalas kiadvánnyal találkozom majd. Most végre rábukkantam egyre, melyről örömmel adok hírt. Végighallgattam a napokban a retró rockot játszó DeWolff zenekar Love Death & In Between című kiváló hangzású, szépen kidolgozott anyagát, erről fog szólni ez a lemezajánló.

...

Ritkán szoktam kifejezetten gyenge hangzású lemezeket méltatni, hiszen a mai időkben a minőségi keverés úgyszólván alapkövetelmény, de ezt nem lehet kihagyni, mert egy gyöngyszem. Ha a hangerőt feltekerjük és piszmogunk kicsit a hangszínszabályozóval, akkor ki lehet hozni belőle egy hallgatható minőséget. Megéri a törődést. Maga az anyag már-már megmosolyogtatóan üdítő jelenség: klasszikus heavy metal a régi nagyok harcmodorában, szőrmentén, bajuszosan, csőnadrágban, ahogy kell.

...

John Carter klarinétosról már néhány sorral megemlékeztem Horace Tapscott zongorista lemezénél ( The Dark Tree - 1989), azt is megemlítettem, hogy sokrétű előadó, azonban az ő neve alatt megjelent anyagokkal még nem foglalkoztam. Az én szememben Tapscott, Carter vagy James Newton mind-mind valóságos jedi-lovagok. Olyan emberek, akik halálukkal sem tűnnek el igazán, mert felvételeik örök életet biztosítanak számukra. Nem csupán tökéletesen uralták hangszereiket, hanem abszolút kötetlenül, mindennemű zenei formát visszautasítva, zsigerből rögtönöztek. Ez a mai napig ritkaság.

...

1993 decemberében, New Yorkban a Dreamland stúdióban született meg minden idők egyik legjobb akusztikus rock lemeze, Freedy Johnston This Perfect World című albuma. Reggeli zötyögés a forgalomban, vagy hétvégi lazulás egy kis gitározással egybekötve? Nem lehet vele mellé nyúlni. Alapjaiban folk gyökerű, modern hangzású rockzene, éppen csak árnyalatnyi country-beütéssel, szó szerint zseniális hangszerelésben.

...

Miután a vártnál is lassabban csordogálnak 2023-ban a figyelemre méltó lemezanyagok (az utóbbi időben nem találtam egyet sem) egy évekkel korábbi kivételes cuccra próbálom rávetíteni a magam módján a reflektorfényt: a svájci CardiaC kíméletlen hardcore dolgozatára. Az abszolút kompromisszum-mentes, kerítésszaggató old school zúzás, amiben csak úgy ficánkolnak a szebbnél-szebb riffek és markáns énekdallamok, ráadásul mindez spanyolul! Annyira fülgyönyörködtetően sercegnek itt az sz-ek és az ito-k, hogy a mai napig képtelen vagyok betelni vele, ez az igazság.

...

Ez az a fajta album, amire az első nóták után máris rámondják az emberek: Noname gyöngyszem! Aztán a sokadik hallgatás után az a gyöngyszem simán be is aranyozódik, annak ellenére, hogy valós esélye az aranylemezre soha nem volt, hiszen saját kiadásban jelent meg 1000 példányban. Bár előfordult már a kitörés ilyen fél-amatőr státuszból is, volt olyan, hogy később rácsapott egy nagynevű kiadó a vastag por alatt elpihenő cuccra, de erre még nem csapott. Legalábbis a mai napig. Mondjuk az ujjamat nem merném megharapni, hogy ez így is marad, mivel a Totty -tesók iszonyatosan jól tolták a rockot. Megdörrentik a hangfalakat, ahogy kell!

...

A 2023-as év legelején járunk, a java még hátravan ebből az esztendőből, de nem biztos, hogy a szerzői lemezek között lesz ennél jobban sikerült album. Ruly Fernández bemutatkozása Argentínából. Egy spanyol nyelvű, édes-bús, melankóliába áztatott folk rock album, a csendesen elmerengők számára. Akusztikus gitár, hegedű, szájharmonika, és egy leányszíveket olvasztó mély hang…

...

Cesária Évora  (1941-2011) története kézzel fogható cáfolatát adja mindannak, ami a zeneipar íratlan törvényei szerint alapvető elvárás egy sikerre éhes nőtől. Két formás cici és kötelező jellegű bájvigyor nélkül lett nemzetközi hírű világsztár, miközben mások lényegesen jobb adottságokkal eltűntek a süllyesztőben. A hölgy nem volt sem különösebben szép, sem fiatal, így hát az élet mondhatni rákényszerítette arra, hogy tudjon énekelni. Főállású énekesnő volt, aki hazájában, a Zöld-foki szigeteken megélt volna hírnév nélkül is, ám a sors nem kímélte: felfedezték.

...

A Coven nevű amerikai rockzenekart sokáig nem voltam képes komolyan venni, aztán találkoztam ezzel a lemezzel, és mindjárt másképp néztem rájuk. Hiszen ez már jóval magasabb szint a bemutatkozásnál. Ezt sem nevezném örökérvényű klasszikusnak, ám arra mindenképpen alkalmas, hogy rácsodálkozzunk a másod- vagy inkább harmadvonal értékeire. Szépen kidolgozott, dallamos nótákat írtak az ötösfogat tagjai, akik közül Esther, azaz művésznevén Jinx Dawson volt az igazán kiemelkedő jelenség – úgy megjelenésben, mint zenei tehetségben. Hihetetlen, miket énekelt fel erre a korongra, ezt tényleg hallani kell!

...

Ma ünnepli születésnapját Miguel Zenón szaxofonos, aki Puerto Ricoban látta meg a napvilágot 1976 december 30-án, de már jó ideje New Yorkban tevékenykedik. (Bostonban végzett a Berklee-n 1996-ban) Nem kevesebb mint 15 szólólemezzel és számtalan együttműködéssel, valamint Grammy jelölésekkel a tarsolyában nem számít éppen ismeretlen névnek, ezzel együtt be kell vallanom, az első lemez, amit hallottam tőle az idén megjelent Musica De Las Americas . Latin alapú hard bopot nyomat, jó sok variálással, érdemes meghallgatni.

...

Emlékszik még valaki a skót Almighty zenekar Powertrippin’ lemezére? Egyike a kedvenceimnek, meg is fogom írni egy adandó alkalommal. Az olasz DI’AUL  legutóbbi kiadványa pontosan olyan, mintha a fent nevezett Powertrippin’ albumot felezett, vagy inkább harmadolt sebességen hallgatná valaki. Részben grunge alapú, súlyos doom ez, mely a southern rock vadhajtásait is hordozza magán. Kiváló kombináció. Down és Crowbar kedvelőknek úgyszólván kötelező.

...

Otolith: Az otolit, más néven sztatolit, vagy hallókő a helyzetérző szervekben szabadon elmozduló szilárd test. Apró mészkövecske a fül csigás labirintusában. Nekem is van, és neked is, csak eddig nem tudtunk róla. Mik ki nem derülnek zenehallgatás közben? Egyébként nem annyira jó név ide az Otolith . Jobb lenne a Monolith, esetleg a Lilith, mert mégis ünnepélyesebb, szebben cseng, és egy kicsit más dimenzióba emelné ezt a bandát, egy olyanba, melyet kétségkívül megérdemel. Nem egy hétköznapi társulás. Kamarazenét játszó gótikus sludge doom  Salt Lake Cityből. Első lemez, és mindjárt ott van valahol az év legjobbjai között.

...

A jóféle jazz finomságok után visszaugranék a metalba, mégpedig egy olyan lemezbe, ami a világon semmilyen feltűnést nem keltett, észrevehetetlenül hullámzik a You Tube videók tengerén, esélytelenül, magára hagyottan, tehát megérdemel egy kis támogatást, különösen azért, mert jó. Ez a Lunicide nevű rejtélyes formáció ki tudja hányadik lemeze, a The Lunacy Inside . Egy remek kis groove alapú, thrashbe oltott power metal lemez, ami nem igazán igazodik az aktuális trendekhez, inkább régivágású anyag.

...

Igen, magyar zenekar. Igen, külföldi piacra. Nem, nem fognak most nagyot robbanni, de igen, minden elismerést megérdemelnek. Már csak a bátorságért is. Instrumentális jazzel kiállni a világ elé trióban, dob-basszus-billentyű felállásban, ez mondjuk nem a gyors érvényesülés biztos receptje. Ők mégis bevállalták, bár igaz, ami igaz, a lemezanyagra meghívtak egy fontos kiegészítő embert is, mert a szokványos fellépő formációt kevésnek találták. És ebben teljesen egyet tudok érteni! Bármilyen jó a zene (tényleg szuper) a fúvós ide annyira kell, mint egy falat kenyér…

...

Ismét egy olyan jazz albumot ajánlok, mely nem okoz teljes extázist, sem totális megdöbbenést, mégsem lehet csak úgy elmenni mellette, mert a fülnek igazán barátságos szerzeményeket tartalmaz. Egy fiatal (29 éves) szaxofonos/fuvolás bemutatkozó lemezéről beszélünk, Kanadából. Nem hiszem, hogy bárkinek sokat mond a BadBadNotGood név, ennek a nu-jazz formációnak agytrösztje  Leland Whitty , aki most szólóban is kiadott egy albumot, persze zenésztársak közreműködésével. Nem tipikus szaxofonos anyag, álmodozós, könnyed, kissé spirituális ízű laza muzsika. Jazz lounge, vagy mi…

...

Melissa Aldana is kiadott ebben az évben egy lemezt, nem is rosszat. Érdemes róla szót ejteni. Legutóbb a 2019-es Visions kapcsán jegyeztem meg, hogy a chilei szaxofonos a legjobb úton halad, egyre érettebb, letisztultabb a tónusa, annyi hangot játszik, amennyit kell, és ez pontosan igaz a 12 Stars felvételeire is. Ugyanaz a könnyen befogadható, selymes hangzású zene, mint ami korábban is jellemezte őt, ugyanaz a légies forma, és… legyünk kicsit szigorúbbak: ugyanaz a kissé sekélyes tartalom. Azonban ha kellemes háttérzenénél többre nem vágyunk, akkor tökéletes választás.

...

Miután a 2022-es év legjobb albumait a hardcore metal és a pszichedelikus rock berkeiben már ajánlottam a magyar olvasók figyelmébe, most a rám jellemző stílusváltással egy jóval békésebb hangvételű műfaj következik: a szerzői lemez. Nálam a legjobb folk előadó és legjobb akusztikus dalszerző képzeletbeli díját ugyanaz a személy kapná: Natalia Lafourcade. A hölgy, akit Mexikó és Chile is nemzeti kincseként tart számon (de a franciáknak sincs szégyenkezni valójuk miatta) 2002-ben jelentette meg bemutatkozó lemezét, idén pedig, 20 év elteltével a 11.-et a sorban. Ez volt a  De Todas La Flores , azaz magyarul Az összes virág közül.

...

A 2022-es év számos kellemes meglepetéssel szolgált számomra zenei téren. Ezek között előkelő hely illeti a Pharm nevű progresszív/pszichedelikus rock triót, akik az abszolút semmiből robbantak be kedvenceim közé Vortex című bemutatkozó lemezükkel. Persze az abszolút semmi is volt kezdetben valami. Tehát ők is elindultak valahonnan, mégpedig Kelowna városából. Remélem, most segítettem. Hogy az hol van? Az Okanagan-tó partján. Aki még ezek után sem tudja, merre található, annak elárulom, hogy Brit Kolumbiában. Na jó: Kanadában, Vancouver és Calgary között. Világos?

...

Tovább mazsolázgatva a 2022-es év megjelenései között, mindenképpen érdemes szót ejteni a Florida államban működő 430 Steps nevű zenekarról, Orlandoból. Ők dallamos punkkal vegyített hardcore metalt, vagy inkább crossover HC-t nyomatnak, fiatalos hevülettel és szókimondással. A csapat 2016 óta létezik, 2020-ban adta ki bemutatkozó anyagát, a Citizen Of Nothing című minialbumot, majd idén októberben látott napvilágot eme hosszabb lélegzetvételű kiadványuk. Meg kell mondjam, hogy ez is lejátszóból nehezen kikívánkozó lemezek sorát bővíti nálam. Legszívesebben ezzel kelnék és feküdnék, ha nem félnék, hogy akkor hamar megunom az egészet.

...

Néhány héttel ezelőtt jött ki a Chicago-i illetőségű Life’s Question valósággal letaglózó bemutatkozó nagylemeze, a World Full Of…  A három pont helyére ki-ki azt gondol, amit akar. Mondjuk: luck (ha már hatos van a kockán), beauty, fine women, cash, happiness és más jópofaságok. A szóban forgó úriemberek azonban jó eséllyel másképp fejeznék be a címet, hiszen pusztító erejű hardcore muzsikájuk mellőzi a költői szépségeket. Vagy mégsem? Van a szokványos zenekari felállásban egy kakukktojás. Egy gitáros/énekes hölgy, akit úgy hívnak Abbey Rhine . Nagyot dob a veretes old school hardcore témákon az ő éneke. Rekedtes üvöltés férfitorokból és finomra hangolt női ének a legjobb fajtából.

...

Madarat tolláról, lemezanyagot a borítóról… de azért nem annyira egyszerű a képlet. Nyilván egy ilyen összeollózott (egyébként kétségkívül mutatós) grafika nem egy megakiadó üdvöskéit takarja, bár volt már ilyenre is példa (pl. Abraxas-Santana) esetünkben nem minden annyira fapados, mint azt a fenti kép sejtetné. Igaz, ami igaz, a háromtagú argentin zenekar a Do It Yourself-csapatok sorát bővíti, mégsem intézném el őket egy kézlegyintéssel. Abszolút amatőr fiataloktól ez igazán remek teljesítmény. Kellemes hangulatú pszichedelikus rockzene Dél-Amerikából. Mondjuk Zappa találkozik Iommival egy Pink Floyd koncerten…

...

Lassan vége az évnek, a még hátralévő napokban megpróbálom az eddig mellőzött 2022-es lemezeket bepótolni. Itt van mindjárt egy nagyon érdekes hardcore formáció, az Excide . A zenekar az Egyesült Államokban működik, pontosan nehezen behatárolható helyen, mert származásukként Észak- és Dél-Karolinát jelölik meg a különféle oldalak. Túl sokat nem érdemes cifrázni: Bitang erős, és izgalmas anyagot készítettek. Messze nem szimpla brusztolás, nem is igazi vegytiszta HC, de nem fog senki panaszkodni, aki belehallgat, mert szakít, mégpedig rendesen.

...

Nem gondoltam volna, hogy a Dublinban működő I Draw Slow még vissza fog térni egy újabb albummal, s főleg nem, hogy az ennyire jól sikerül majd. A csapat 2011-ben jelentkezett a Redhills lemezzel, és 2017-ben adott ki utoljára zenei anyagot ( Turn Your Face To The Sun ), azóta többé-kevésbé hallgatásba burkolódzott. Bár feloszlásukról sem érkezett hír, arról sem, hogy újabb dalokon dolgoznának. Így hát egyfajta kellemes meglepetés volt a banda nevét viselő anyag meghallgatása. Jóleső nyugalmat árasztó, békebeli hangulatú, folk gyökerű saját szerezmények, kitűnő hangszerelésben.

...

Igazán nehéz a manapság olyannyira divatos stoner/doom vonalban emlékezeteset alkotni. (Gyors közbevetés: underground szinten divatos) Bármennyire is csűrjük-csavarjuk sematikus a műfaj. Persze melyik nem az? Aki sok zenét hallgat, annak az idő múlásával egyre kevesebb meglepetést tudnak okozni az olyan bandák, akik tökéletesen megtanulták az alapokat, de annál sokkal többet nem képesek beletenni, mint amit a régi nagyoktól hallottak. Éppen ezért nagy dolog, ha egy olyan lemezről számolhatok be, amelyik magasan kiemelkedik a tömegtermelésből. Teljesen egyértelműen az év egyik legjobb kiadványát hozták össze az amerikai srácok Novemberben. Érdemes rákeresni.

...

Fogalmam sincs, miért nem írtam erről a lemezről a megjelenése idején. Jól emlékszem, mennyire tágra nyíló szemmel és füllel hallgattam, amikor rábukkantam, mert ennyire izgalmas, eredeti muzsikával nagyon ritkán találkozom. Csak egyetlen magyarázatot tudok elképzelni: nagyon meg akartam adni a módját. Ilyen előfordul. Éreztem, hogy ezt nem szabad elkapkodni, túl rövidre szabni, sem túl prózaira vett stílusban tálalni, aztán valahogy lemaradt a tavalyi étlapról. Időközben arra is rájöttem, nem vagyok annyira a szavak embere, ugyanazokat a nyelvi paneleket, ugyanazokat a kifejezéseket használom újra és újra, így hát nem tudok irodalmi értekezést publikálni erről az albumról sem. Ez van! 

...

Ha november, akkor doom, ez megkerülhetetlen. A Crystal Spiders nevű Észak-Karolinából (Raleigh) származó duó második albuma tavaly, azaz 2021-ben jelent meg a legcsekélyebb feltűnés nélkül. A Fémforgácstól kaptak egy rövidke beharangozót, és ennyi. A hangzóanyaggal már senki nem foglalkozott, például én sem, mert valahogy még engem is elkerült. Pedig a kellemes hangú rockboszorkányokkal felvértezett doom metal lemezekre vevő vagyok, és ez bizony az, a javából! Ha ez még kevés lenne felvezetésnek, akkor annyit, hogy a kristálypókok lemezein gitáron nem kisebb név, mint Mike Dean közreműködik a legendás C.O.C tagságából.

...

A blues nem hazudik – állítja az idén 86 éves Buddy Guy legújabb nagylemezén, és ezt már az első felvétel hallatán elhisszük neki – amennyiben nem tudtuk volna az album megjelenése előtt. A Chicago Blues talán legnagyobb élő mestere nem tudott hibázni, egy olyan anyagot tett le az asztalra, ami még sokáig hivatkozási alap lesz. Így szól a blues 2022-ben! Elképesztő csúcsteljesítmény mind az előadótól, mind a kísérőzenészektől, s nem utolsó sorban a hangmérnököktől. Csak beteszed a lejátszóba, és már vagy ötödszörre pörög… Nálam eddig talán az év legjobb lemeze. De az első háromban biztosan ott a helye.

...

Ha november, akkor doom, ez megkerülhetetlen. A műfajban kiemelkedő Solitude Aeturnus messze nem kapta meg azt az elismerést, ami ezt a zenekart megilleti, ezért most következzen néhány sor a Downfall című lemezükről. Talán nem ez volt a legjobb, az életműből inkább az 1992-es Beyond The Crimson Horizon -t szokás kiemelni, vagy a bemutatkozó lemezt, azonban ezek mai füllel hallgatva már nem adnak akkora zenei élményt, mint a véleményem szerint hibátlan 1996-os kiadvány. Nincs rajta egy gyenge nóta, és a hangzása is teljesen rendben van, tökéletes aláfestés az éppen fennálló, nyálkás, ködös, borongós időjáráshoz.

...

Idén már lelkendeztem két spanyol banda lemezéről is, (Cachemira, Blues Weiser) így nem ért teljesen meglepetésképpen a White Coven felbukkanása, de azért meg kell hagyni, jóleső érzés volt a hangzóanyag lepörgetése. Bár a Zaragozából származó csapatról még sosem hallottam korábban, könnyen ment a velük való ismerkedés. Ezt a fajta füstös-koszos, a hatvanas évek vége táján virágkorát élő soul-blues-rock keveréket kifejezetten kedvelem. Hát még ha egy karakteres hangú énekesnő is van, akit nem kevesebb mint három gitáros támogat! Ez már valami!

...

A népzenei alapokon nyugvó rockzenében alapvető jelentőségű volt a Steeleye Span zenekar. Őket általában a Fairport Convention neve mellett emlegetik, mint úttörő jellegű, rokon hangulatú együttest. Annál is inkább, mert a bandát Ashley Hutchings , a Fairport basszusgitárosa alapította 1969-ben, nem sokkal a legendás Liege & Lief album után. Aki jól ismeri ezt a két társulatot, az tudja, hogy a Steeleye már az első albumán egészen más jellegű muzsikát játszott, náluk az amerikai rockzene hatása kevésbé érvényesült, szinte vegytiszta népzenét adtak elő rock hangszerelésben. Különlegességüket csak tovább fokozta, hogy két énekesnő szerepelt az alapfelállásban, s valóságos énekegyüttest képeztek öten.

...

A nyolcvanas évek szinti-pop uralta közegében valóságos üstökösként ragyogtak a post-punk/gothic rock bandák, vagy ahogy akkoriban ők nevezték magukat, a darkok. A darkok ugyan több divatos zenei elemet is átvettek a fősodortól, mégsem azonosultak a rádió felhozatalával, annál sokkal komolyabban vették magukat. Így történt ez a mindössze egyetlen lemezt kiadott Lost Loved Ones tagságával is. A bemutatkozó album semmivel nem lett gyengébb mint a U2 egykori debütálása, sőt! Ennek ellenére nevükhöz híven nyom nélkül eltűntek valahol a szigetországi ködben.

...

Magyarországon a brit gyökerű, akusztikus gitáros folk rock soha nem tartozott a legnépszerűbb stílusok közé, a hetvenes évek elején azonban volt néhány említésre méltó próbálkozás ezen a téren. Az egyik ilyen első fecske volt a Tolcsvay trió , akik egy ideig Tolcsvayék és a trió néven működtek, ekkor készült el egyetlen nagylemezük is. Erről következzék néhány szó. De előtte még a rend kedvéért: Működött már a Fonográf, - akik inkább az amerikai country-t keverték a rockzenével, és hasonló felfogásban zenélt a Bojtorján is -, valamint említhető még a Gemini együttes, a tényleges folk rock, a magyar motívumokat rockkal ötvöző Kormorán, Barbaro, Gépfolklór vonal néhány évvel később érkezett.

...

A Degiheugi legutóbbi lemeze 2021-ben került ki Jerome Vildaer boszorkánykonyhájából. A recept itt is hasonló volt az előzőekhez: Végy egy kedvesen lüktető, csacska sanzont, csapass hozzá kemény ritmikai alapokat, szórd tele hangfoszlányokkal, fúvós betétekkel, fűszerezd egy kávéskanálnyi hip-hop szövegmondással, és kész az ínyencfalat a’la Degiheugi. Nem az a fajta lemez, ami túl sok elemzést igényel, azonban egy kiadós autóvezetéshez, vagy egy kevésbé züllött házibuli felvezetéséhez ideális.

...

Napjaink zseniálisan rejtélyes figurája a talányosan nevetséges Degiheugi néven adja ki lemezeit, ám ez csak amolyan furcsa érdekesség, mert az albumok egytől-egyig kiválóak! Szám szerint nyolc albumot készített eddig a francia, a csoda tudja, milyen háttérrel. Személyisége annyira titokzatos, hogy még valódi nevét sem könnyű kinyomozni, csak kitartó munka után derül ki, hogy ő Jerome Vildaer . Ennél többet már igazán nehéz megtudni róla. Kikkel dolgozik együtt, honnan veszi a zenei mintákat, mennyit tett bele a saját maga által kikevert muzsikába, ez még interjúkban sem kerül a felszínre. Nem igazán tolakodó figura, holott DJ és rapper egy személyben. Furcsa madár, ez bizonyos.

...

A Vízöntő együttes életművét a magyar zene kötelező jellegű tananyagai közé nem szokás sorolni. Arra ott van a Muzsikás, a Csík zenekar, vagy a Sebő. Sokkal inkább tartoztak ők az említettek még vonalba, ha egyáltalán… A magam részéről csak a kilencvenes évek elején futottam bele Kiss Ferenc Vízöntő kor című lemezébe, mondhatni véletlenül. Ekkor néztem utána a Vízöntőnek is, könyvtári segédlettel. Már akkor furcsa volt ezekkel a lemezekkel megbarátkozni, pedig a kilencvenes években jócskán akadtak a magyar népzenét „testidegen” elemekkel vegyítő bandák. Ők valahogy mások voltak, s mások még mai füllel hallgatva is. Ezzel az albummal kezdődött náluk minden. Mélyvíz – talán hozzá sem kell tenni: Csak úszóknak!

...

A Plastic Ohara néven alakult magyar formáció különös albuma méltán pályázik a minden idők legjobb hazai jazz rock lemeze címre. Már amennyiben létezik ilyen cím, mert ez erősen kétséges. Az sem teljesen egyértelmű, hogy esetükben jazz rockról beszélhetünk, bár van súlya a dobnak és a gitárszólamoknak, mégis inkább jazzbe húz ez az egész. A műfaji meghatározás felettébb nehéz feladatát hagyjuk is el, inkább adjuk át magunkat valami merőben szokatlan, bizarr, szürreális álomhoz hasonló zenei utazásnak. Itt semmi nem lesz előre kiszámítható, de hogy mégis legyenek kapaszkodók: nincs ének, nincs szimpla 4/4, nincs swing, nincs bebop, nincs egy árva leharcolt frázis. Durván sűrű az anyag, leginkább progresszív jazznek mondanám.

Mindenkinek más módszere van a fáradt elme pihentetésére, számomra az egyik kezelés az Imani Coppola neve által fémjelzett trash-pop alkalmazása. Nincsenek vele szemben elvárásaim, mert tudom, hogy jól csinálja, amit csinál, így a lemezeivel szemben sem állítok túl nagy követelményeket. Valahogy ő olyan arányban képes vegyíteni az álmodozó hangvételű soul/pop zenét, a jazzes, néhol avantgard, néhol rockos felfogással, hogy Björk, vagy Madonna elbújhat a kiságy alá mellette. És hozzá még rappel is, meg hegedül, meg gitározik, és naná, hogy maga írja a dalszövegeit, egyszerűen fenomenális jelenség. Aki még nem ismeri, annak itt van például ez a 2002-es lemeze. A tökéletes vegyes felvágott.

...

Előszeretettel sorolják a rajongók és a kritikusok az első punk rock bandák közé a Lincoln Parkból startoló, magának Detroitban hírnevet szerzett MC5 zenekart. Ebben van némi igazság, mert kortársaikhoz képest lényegesen zajosabbak és botrányosabbak voltak, de hogy egy másik klasszikus banda lemezének címével éljünk: Ez csak rock’n roll, bár én szeretem. Hiányoznak innen az igazán gyors, torpedólöket szerű támadások, a zsigerileg agresszív dalszövegek, a hányaveti, nyegle dallamenetek, viszont a gitár már úgy szólt, ahogy az a punk rock nagykönyvében meg van írva. Különösen a High Time lemezen, ez volt tőlük az abszolút csúcsteljesítmény. Ma is finom falat!

...

Az akusztikus hangvételű koromsötét letargiát senki nem járatta annyira csúcsra, mint az Elysian Fields New Yorkból. Elképesztő belegondolni, hogy immáron 27 éve működnek együtt, mondhatni teljes ismeretlenségben. 1995 nyarán szövetkezett az Éj Királynője, Jennifer Charles , és a Ködtengerek Hercege Oren Bloedow , hogy valami olyasmit hozzanak létre zenében, mint egy lobogó gyászkendő suhogása az októberi szürkületben. Sikerült nekik. Hogy azóta hány lemez született közreműködésükkel összeszámolni is nehéz. A diszkográfia impozáns, telis-teli alapvetőnek számító albumokkal, melyeket szinte a világon senki nem ismer. Miközben a mai bandák jelentős része ezekből táplálkozik. Ez van.

...

Mahalia Jackson (1911-1972) hosszú és sikeres pályafutásának egyik fontos állomása volt, amikor a Columbia piacra dobta bemutatkozó albumát, melynek már a címe is elárulja, hogy nem igazán szorult az énekesnő bemutatásra. A hölgy ekkor már óriási sztárnak számított az államokban, a tengerentúlon azonban még közel sem terjedt el annyira a hírneve, mint szülőhazájában. A nagylemez ezt hivatott kicsit átformálni. Az LP még mondhatni kísérleti jelleggel működött, de volt iránta érdeklődés, mert jóval átfogóbb képet mutatott egy-egy előadóról, mint a kislemez, illetve a játékidő is többszörösére duzzadt. Itt például átlépte a bűvös fél órát! Majdnem 5 teljes perccel… De az a 35 perc klasszikus a maga nemében!

...

A fúziós jazzben az a jó, hogy rendkívül változatos. Teljesen másképp szól egy fúziós lemez a hatvanas, a hetvenes, a nyolcvanas és a kilencvenes években, illetve a XXI. században, és akkor még nem beszéltünk az előadók egyéni ízléséről, képességeiről, sem a közreműködők kreativitásáról – a lehetőségek gyakorlatilag végtelenek. Chico Hamilton (1921-2013) elévülhetetlen érdemeket szerzett a műfajban. Dobos létére egyáltalán nem a ritmikai bűvészkedés vonzotta, átfogóan értelmezte a zenét. Kvintettjében bontogatta szárnyait a fuvolás Paul Horn , vagy a csellista Fred Katz is, és az Amerikába emigrált Szabó Gábor is nála kapott lehetőséget. Ezen a lemezén egyikük sem hallható, sajnos. Mert a cucc remek…

...

Ha valaki soha életében nem találkozott jazz gitáros lemezzel, könnyen követheti a következő téveszmét: Nyilván van egy meg nem értett gitárzseni, aki ész nélkül tekeri a hangszert egy órán keresztül, erre nem vagyok vevő…Talán akadnak ilyen magamutogató figurák is, azonban ami a 91 éves Kenny Burrel személyét illeti, ő egész életművében a zene minőségére ügyelt. Kerülte a technikai bravúrokat, mindig a létező legegyszerűbb pengetésmóddal és nyújtásokkal dolgozott, a lehető legtisztább gitárhangzásra törekedve, már-már bántóan puritán felfogásban, feltűnően modoros stílusban. Életművének egyik szikrázó sarkköve a Midnight Blue című klasszikus.

...

Eberhard Weber (sz. 1940) német származású bőgős Yellow Fields című lemezére ugyanaz igaz, ami a korábban e blogon ajánlott Fluid Rustle korongra, akár még a címet is gond nélkül lehetne adoptálni ide. Sőt, ami azt illeti hangulatát tekintve a Yellow Fields sokkal inkább "Folyékony susogás", mint maga a Fluid Rustle. Mindössze négy felvételt találunk itt, mindegyik azonos tempóban csordogál végig a hallgató hallójáratán, jó arányban fűszerezve kisebb-nagyobb  meglepetésekkel, csengettyűkkel, billentyű szólamokkal, mialatt a már jól ismert, puha selymes bőgőkíséret kellemes párnaként simul a felvételek alá. Ha nem lennének jelen Charlie Mariano pazar szaxofonszólói, észre sem vennénk, hogy ez jazz. 

...

Herbie Mann (1930-2003) utolsó stúdióalbumán visszatért ahhoz a zenei világhoz, melyből annak idején elindult. Természetesen a XXI. század elején másképp szólt a bop mint a hőskorban, de a múltidézés tökéletesen sikerült. Phil Woods altszaxofonossal oldalán egy könnyen emészhető, kellemes, leginkább nagyestélyekhez illő anyagot adott ki. Társai voltak: Marty Ashby – gitár, Gil Goldstein – akkordeon, Jay Ashby - pozan, Alain Mallet – zongora, Paul Socolow - basszus; Roger Humphries - dobok.

...

Hiánypótló írásom alanya egy holland thrash metal zenekar, mely könnyen betörhetett volna a nemzetközi élmezőnybe, ha annak idején több támogatást kap a nagy semminél. Néhány ügyes videó, egy élelmes menedzser, némi pénzösszeg hiányzott csupán az áttöréshez, mert a lemezanyagokat olyan színvonalon szállították, hogy a mai napig döbbenet visszahallgatni ezeket. (Azzal együtt, hogy a hangminőség a béka feneke alatt van.) Ha lenne igazság a zeneiparban, akkor ma a Blind Justice legendás név lenne, az alapító Szabó Attila nemzeti hősnek számítana, és valamennyi komplex/technikás thrash zenekar fátyolos szemmel emlegetné a Sax & Violins albumot. Nem is húzom-halasztom tovább a lényeget: szaxofonos/hegedűs thrash metal 1993-ból!

...

Csupán néhány évet ugrunk vissza az időben a Boss Keloid történetében, a 2016-os Herb Your Enthusiasm albumig, és azonnal megértjük, mit is értenek a kritikusok azon, hogy a csapat egyike a mára legtöbbet fejlődött formációknak. Ezen a csodálatos kiadványon – Hű, micsoda borító! – még olyan kénköves acsarkodó doom metalt tolt a brigád, ami a Saint Vitusnak, vagy a Candlemassnek is dícséretére vált volna, de már nyomokban ekkor is érezhető volt, hogy ők nem szívesen tuszkolják be magukat egyetlen skatulyába sem. Miután itt pincétől a padlásig bejárták a doom fenségterületeit, természetes, ha évek múltán ezt a terepet elhagyták új megoldások után kutatva, így születhetett meg a Family lemez. Nos, aki a sötéten gomolygó ...

Nem sok olyan kifinomult, sokoldalú rockzenekar tevékenykedik manapság a metal színtéren, mint a Wiganban működő Boss Keloid , a mezőny egyik legjobbja. Miután a nemzetközi mezőny roppant méretű merítéséről van szó, így nehéz rangsorolni az előadókat és a lemezeket is, ám az nem lehet kérdés, hogy nekik ott a helyük a közvetlen élvonalban. Zenéjük mára már olyan frissnek ható progresszív metal, ahol nem a billentyűfutamoktól nyeri el a progresszív jelzőt a produkció, - hiszen ez náluk teljesen hiányzik -, hanem a kompozíciók jellegétől. Alapfelállásban alkotnak tekervényes, rafinált, nagyívű szerzeményeket, rockoperába hajló dühödt rockot, amire ha egyszer rákap a zenehallgató, akkor máris katt, ott a függőség. 

...

Bob Dylan fiának, az 1969-es születésű Jakobnak Wallflowers nevű zenekara nem szállította tálcán a slágereket. Az egyetlen sikeralbumot, a Bringing Down The Horse címűt leszámítva alig mozgatta meg a hallgatóság érdeklődését, és átmenetileg pihenőpályára állt 2005 végére. Ekkor aztán a fiú úgy döntött, itt az ideje egy szólólemez megjelentetésének. 2007-ben látott neki a Seeing Things című szerzői dalokat tartalmazó kiadványának. A nagylemez szembement a Wallflowers gitárcentrikus rockzenéjével, teljes egészében akusztikus hangvételű, balladisztikus nótákat tartalmazott, olyan nyugodt, hátradőlős felfogásban, mintha csak a világ legismertebb rocksztárja elmélkedne bohém napjairól nyugdíjas évei küszöbén. 

...

A Ralf & Florian az utolsó album melyen még hasonló felállásban és felfogásban zenéltek együtt Schneiderék. Tulajdonképpen ez jelenti az átmenetet a két Kraftwerk-világ között. Érdekes megfigyelni, ahogy az élő hangszeres hangzásban már megjelennek a szintetizátoros elemek. Különösen igaz ez a Kristallo című számra. Ebben már bárki könnyen felismerheti a Musique Non Stop előadóit, bár Jean-Michael Jarre világára még jobban emlékeztet. Az egész lemez hangulata mégis oldottabb, finomabb mint az előzőeké.

...

Óriási csalódás! Nem fogom bántani a bandát, hiszen letettek már eleget az asztalra, valahol már nem is igazán volt elvárható tőlük, hogy 14 év szünet elteltével ugyanott folytassák, ahol az utolsó albumon abbahagyták, azonban az új lemez elkeserítően halovány lett. Elindítottam a lejátszót, és nem hittem a fülemnek: - Mi ez? Ez lenne a King’s X ? Hihetetlen. Hiába, az évek múlnak, s úgy tűnik nem múlnak nyomtalanul, mert bizonyos zenekarokkal kíméletlenül elbánnak. Most már ide tartozik a King’s X is, mely egykoron rockzenekar volt. Nem is akármilyen.

...

Sokat kellett várni az új Megadeth albumra, az utoljára kiadott Dystopia óta majdnem hét év telt el, s közben sokat változott a zenei színtér, ahogy a klasszikus felállás is. Dave Ellefsont egy meglehetősen furcsa szexbotrány okán Mustaine kirúgta a bandából, holott szexuális aktus nem történt, sem konkrét feljelentés a hölgy részéről, de ezt hagyjuk is, mert a lemezanyaghoz vajmi kevés köze van. A helyére beugró Steve DiGiorgio a világ egyik legjobbja ezen a hangszeren, így a minőségromlás nem magyarázható Ellefson mellőzésével. Mert sajnos a nagy négyes egyik oszlopos tagja mára alaposan megfáradt. Amennyire szerettem a Dystopiát, annyira gyengének találtam a The Sick, The Dying… and The Dead albumot. Erőlködés a köbön.

...

A világtalan kanadai blues gitáros harmadik lemezén ugyanott folytatta, ahol a Hell To Pay albumon abbahagyta: életerős rock alapokra szikrázóan kemény szólókat tolt a maga félelmetesen nyers modorában. Ezt a fajta blues rockot akkoriban senki nem adta elő ilyen intenzitással, miközben az énekdallamok, a háttérénekesnők alkalmazása, a jellegzetes frazírok mind-mind a fehér blues aranykönyvének fejezeteit idézték meg. Kollégáitól alapvetően két dologban tért el Jeff Healey : a. elsősorban saját témákat használt, s kerülte a lerágott csont sémákat  b. szólói már-már a heavy metal gitárhősök munkásságát idézték – ez két olyan tényező, amire napjainkban is érdemes figyelmet fordítani.

...

Az alapvető jelentőségű jazz rock társulat második lemeze. Ugyanazon jelzők illenek rá, mint a nem kevésbé forradalmi bemutatkozásra, az Elastic Rockra: bámulatos, pazar, zseniális. Minden olyan gyűjtő polcán ott a helye, ki komolyan érdeklődik a jazz és a rock fúziója iránt. Bár a zenekarból több tag is a jazz irányából érkezett, náluk mégis a rock dominált, a szerzemények szerkezeti felépítése ezt tükrözi. A feszes dob- és basszustémákra aztán olyan szólókat rittyentettek a jazzerek, melyek mellett nem lehet méltató szavak nélkül elmenni. Azóta sem sok zenekar működött a zenetörténelemben, akik ennyire szerves egységgé tudták kovácsolni a fent említett két műfajt. Minden túlzás nélkül: kihagyhatatlan klasszikus!

...

Ez egy nagyon érdekes történet. Kicsit szomorkás talán, kívülről nézve. Ez a furcsa nevű svéd fickó fantasztikus jazz rock albumokat készített fuvolásként, még a hetvenes évek elején. Az amerikai CTI Records is felfigyelt rá, és az államokban is kiadta felvételeit. Lásd a szóban forgó Sissel albumot, ami minden további nélkül egy klasszis anyag. Azonban valamilyen rejtélyes oknál fogva a fuvolás bekattant, eldobta magától a fuvolát, és mint zongorista/szintetizátoros nyakig ásta magát a full gagyiba. Legalábbis én ezt így látom, de ízlések és pofonok mint tudjuk eltérőek.

...

Van az Amoeba Recordsnak ez a Mi van a táskámban? című műsora, amiben a boltba ”véletlenül” betévedő zenész vendégek ”tetszés szerint” válogathatnak a lemezek közül, melyeket fontosnak tartanak a nagyvilág számára bemutatni, szóval ebben a teljesen spontánnak tűnő, valójában bődületes kamu videóláncolatban (Az Exodus dobosa Dua Lipát hallgat, hogyne…) a Rise Against két zenésze dobta fel a Riverside Gamblers nevét, és ez bejött!  Utánanéztem, tényleg príma kis banda volt ez még annak idején, főleg 2010 előtt. Ma is működnek, de már nem az igazi. Ezen a 2006-os lemezen még szétharapják a vasat is, mint a harci kutyák, akiket fűt a bizonyítási vágy. Pop punk, de az erőteljesebb fajtából.

...

Ez olyan, mint amikor Ali baba betéved a negyven rabló barlangjába, és nem akar kijönni onnan. Sárgás fényű lámpások imbolygó fényében csodás nőalak kígyózik, a lábainál értelmes szemű kutyák hevernek, az asztalon súlyos kristálypoharak, bennük vérvörös bor, a háttérben ismeretlen eredetű keleti zene szól, miért is menne el bárki ebből a meseszerű világból? Semmi nem olyan érdekes a város falain túl, mint amit itt bent tapasztalhatunk. Utánozhatatlan keverékét kapjuk az akusztikus kamarazenének, a sötét doom metalnak, a pszichedelikus rocknak, és az egyházi (?) zenének, ám azt már bajos lenne megállapítani, melyik egyház felé hajlik Al Cisneros keze. De ez nem is olyan fontos. Dőlj hátra és lazíts!

...

A manapság hihetetlenül népszerű, énekesnővel felálló stoner rock zenekarok népes táborát gyarapítja a svéd Besvärjelsen Stockholmból. Idén jelent meg második nagylemezük, az Atlas . Nem ragad meg azonnal a fülben sem a muzsika, sem az énekdallam, pusztán tartalmi minőségben az erős közepes szintjét éppen csak meghaladja a lemez, a megvalósítás azonban annyira profi, olyan szépen szólnak a hangszerek, olyan kellemes az összhatás, hogy mindenképpen érdemes időt fordítani rájuk.

...

A Brainticket nevű formációt 1968-ban alapította Svájcban a belga származású multi-instrumentalista Joel Vandroogenbroek , aki elsősorban elektromos orgonákon, szintetizátorokon, és fuvolán szerepelt az együttes lemezein. A bemutatkozó korong idején még nem volt eldöntött a kérdés, mi is legyen a zenekar neve, Cottonwoodhill volt az első verzió, és a lemez címe lett volna Brainticket, majd a megjelenés előtti pillanatokban felcserélték a kettőt. Minden lemezük különleges, mindegyik egy kicsit más. Ez a bemutatkozó korong tulajdonképpen egy hangszeres techno party album, ahol a folyamatos áramlás uralkodik. A monoton lüktetés közepette hallhatunk néhány érdekes zenei megoldást, néhány rendhagyó énekfoszlányt, sikolyt, mormolást és ...

Véleményem szerint a Psychonaut volt e nemzetközi társaság csúcsteljesítménye. Egy olyan kivételes progresszív rock klasszikus, melyre a Brainticket ma élő tagjai méltán lehetnek büszkék. Ennek a kiadványnak a Colosseum vagy a Soft Machine korongjainak társaságában lenne a helye egy minden idők legjobbjai listán, vagy legalább egy hetvenes évekkel meghitt viszonyt ápoló zenegyűjtő kollekciójában. Gyönyörű a szürreális borító, álomszerű a muzsika. Számos meglepetés köszönt ránk, ha valahol ezt a ritkaságot be tudjuk szerezni. Ha nem sikerül, még mindig ott van az internet, ahol legalább meghallgathatjuk milyen az, amikor egy vérbeli krautrock banda mindent kiad magából.

...

Rutinos zenehallgatóként mélyen elgondolkodtat a tény, hogy a Brainticket nevével soha nem találkoztam még, holott öt jelentős lemezt adtak ki 1971 és 1982 között. Vajon hány hozzájuk hasonló teljesen ismeretlen, minőségi zenét produkáló formáció tűnik fel minden évben, akik nem jutnak el még a viszonylagos ismeretségig sem? Amióta a könnyűzene virágzik rock- jazz- és pop lexikonok készülnek állandó rendszerességgel, s vannak, akik mindegyikben fejezetet kapnak, míg mások soha említésre sem kerülnek. Vajon kik döntik el egyes előadók sorsát pro- és kontra? A Brainticket harmadik lemezén olyan kifinomult progresszív jazz rockot játszott, ami a mai napig élményszámba megy. Egészen biztosan népes táboruk lett volna egy kis ...

A nem piskóta zenekarok között előkelő helyet foglal el egy képzeletbeli toplistán a német Cassiber . Frankfurtból indultak a nyolcvanas évek elején. Itt találkozott össze a szaxofonos Alfred Harth azzal a Christoph Anders gitárossal, akivel kezdetben egy punk rock formációban zenélt együtt. Hozzájuk csatlakozott hamarosan a billentyűs Heiner Goebbels , a dobos pedig az angol Chris Cutler lett, aki a Henry Cow tagja volt korábban. A kvartett már a kezdetektől el kívánt szakadni a hagyományos zenei formáktól. Mindennemű címkét megtagadtak, egyszerre szerettek volna punk, jazz, komolyzenei és kísérleti jellegű muzsikát játszani. Négy stúdiólemez bizonyítja, hogy sikerült.

...

A Churupaca egy Argentínában működő klezmer zenekar, mely spanyol nyelven adja elő franciás sanzonjait. Ezekben a dalokban reggae elemek és rap betétek éppúgy előfordulnak, mint latin motívumok. Mulatós zene a szofisztikáltabb válfajból: rendkívül kifinomult hangszerelés, gyönyörű női ének, meghökkentő zenei ötletek, a banda igazi unikum a világzene tarka rengetegében.

...

A Tribe After Tribe legutolsó albuma. Talán nem ezen találhatók a legjobb dalok, azt hiszem egy Tribe Top 10 -be egyet sem válogatnék be közülük, azonban így magában, kerek egészként ez a korong egyedülálló. Talán csak a nagy etalonhoz, Vangelisék 666 című lemezéhez  tudom hasonlítani. A koncepció itt az igazán érdekes, és ez már túlmutat kicsit a zenén. Abból, ahogy a borító kinéz, abból amilyen sötét tónusú lett a megszólalás, amilyen direkt kiszólások, üzenetek vannak a hallgató felé, egyértelműen kitűnik, mennyire reálisan látta Robbie Robb a világ vezető erőinek működését, és a maga módján harcolt ellene. Zenével, dalokkal, dalszövegekkel.

...

Amennyire lehet lelkesedni egy kellemesen pihentető jazz albumért, legalább annyira lehet szeretni a kíméletlen földbe döngöléseket. Az talán a legszerencsésebb, ha néha fogyasztunk ezt is, azt is. Persze szigorú körültekintés mellett, mert nem mindegy, mi kerül az ember asztalára. Most éppen egy fagyasztott ürücomb, azonmód nyersen, a hűtőládából mindjárt az asztalra csapva. Szolgáltatja a Sub Pop kiadó egykori üdvöskéje, a Blood Circus nevű teljesen ismeretlen zajbrigád.

...

A Wailin Storms eredetileg a texasi Corpus Christi irgalmatlan hőségében alakult, majd innen keletre vándorolt, és az észak-karolinai Durhamben kötött ki. Hangzásuk ötvözi a doom-punkot a mocsaras rockkal, hiszen korábbi, s jelenlegi környezetük sajátos elemei szokatlan főzetben forrnak össze. A kísértetiesen sötét, baljóslatú énekelemekkel fűszerezett dalok olyan blues-mesterekre emlékeztetnek, mint Howlin’ Wolf és Samhain , érzelmes fejbólintással a Destruction Unit , a Bauhaus és a Jesus Lizard felé. – írják a srácok weboldalukon. Ehhez még annyit tennék hozzá, hogy az év egyik legjobb lemezét rakták össze a fejlógató rockzene kategóriájában.

...

A pszichedelikus rock egyik úttörő jellegű csapata Houstonban alakult 1966-ban The Bostwick Vines néven, de bemutatkozó lemezük idején már mint Fever Tree szerepeltek. A zenekart szokás barokk rock címkével is illetni, mivel előszeretettel emelték be a klasszikus zeneszerzők műveit a rockba. Legismertebb slágerük a San Francisco Girls lett, ennek sikerét a későbbiekben sem tudták túlszárnyalni. Hivatalosan négy stúdiólemezük jelent meg, illetve 1978-ban egy búcsú jellegű koncertlemezük a Live At Lake Charles . Érdekes meghallgatni, hogy már Woodstock előtt mennyire nyersen, izmosan tolták a torzított gitárt, az elektromos orgonával, fuvolával tarkított témákra.

...

Borzasztóan csalódott voltam, amikor a Metal Hammer Rock Magazin "Hangpróba" rovatában 1992-ben olyan gyenge helyezést ért el az L7 zenekar Bricks Are Heavy című lemeze. A pontszámra pontosan nem emlékszem, csak annyi maradt meg bennem, hogy kezdetleges riffek, vérszegény próbálkozások, ilyesmi. Ott tanyázott valahol a 15-ös lista alsó mezőnyében, a szerkesztőségben mondhatni semmilyen jelentőséget nem tulajdonítottak neki. Most akkor mit csináljak, - mondtam magamban- ha én meg már fújom az egész lemezt? Két hete vettem a kazettát, folyamatosan hallgattam, óriási kedvencem lett pillanatok alatt.

...

Nem tudom, vajon hányan sorolnák a valaha volt legjobb grunge bandák közé a Georgia központú, ma már Atlantai illetőségű Collective Soul zenekart, a Roland-tesók együttesét? Még az is kétséges, hogy grungenak sorolná be mindenki. Azok vagy sem, nem is érdekes. A zenéjük tök jó. Bevallom, nekem annak idején nem tetszettek. Közel sem voltak annyira eredetiek, mint az Alice In Chains, messze elmaradtak a Pearl Jamtől, vagy a Soundgardentől is, így ezt az anyagot éppen csak meghallgattam, már ment is a levesbe. De az évek múlnak, s néha a feledésre ítélt lemezekről csak le kell fújni a port, máris gyönyörűen szólnak.

...

Pege Aladár Montreux Inventions című lemeze kiemelkedő jelentőségű a magyar jazz történetében, de még azt is megkockáztatom világviszonylatban sem készült ennél sokkal jobb bőgős anyag. A felvételek első hallásra teljes döbbenetet válthatnak ki a hallgatókból. Aki nem ért a jazzhez, azért ámul el, aki ért hozzá, azért. A tökéletes hangszeres tudás párosul a klasszikus képzettséggel, a könnyed, önfeledt játszadozás keveredik a Bartóknál is súlyosabb momentumokkal. Annyira formabontó az anyag, hogy nem igazán lehet egyetlen jazz bőgős lemezéhez sem hasonlítani. Ultra-vaddisznócsorda erősségű, totál eszement improvizációk a Nyóckerből. Apám, ettől leesik az állad!

...

A "200 tonna balszerencse" egy válogatás album a brit Crippled Black Phoenix lassan 20 éves történelmének korai periódusából. Megtalálhatók rajta olyan koncertfavoritok, mint a közönségénekeltető Burnt Reynolds , vagy a szintén gyakran elhangzó Rise Up And Fight , tehát amolyan Best Of-nak is tekinthető, azonban a nagyközönség számára szinte ismeretlen. Akárcsak maga a Justin Greaves gitáros által alapított, Nottinghamből startoló gárda. Dacára annak, hogy idén szeptemberben majd a 12. stúdióalbumuk jelenik meg, követőik száma – legalábbis a videóik nézettsége alapján – igen kevés. A magam részéről egyvalakit ismerek, aki kedveli őket, s ez én vagyok. Nos, végeredményben ez is több a semminél.

...

A legtöbb hazai fórum már mélyrehatóan kivesézte a svéd The Halo Effect bemutatkozó lemezét, melyet kivétel nélkül igen magasra értékelt minden szakember, blogger, és egyéb megmondóember. Most én is hozzátenném a magamét, azzal a felütéssel, hogy éppen nem vagyok elájulva tőlük, tehát egy kicsit túlárazták ezt a korongot, - ami nem feltétlenül baj – de annyiban egyetértek minden előttem szólóval, hogy a kiadványra érdemes odafigyelni. Lényegesen jobban tetszik, mint a muzsikusok korábbi munkái, bár ezzel nem mondtam sokat, hiszen a svéd melo-death színtér soha nem tartozott a kedvenceim közé. Valahogy engem ezek nem érintettek meg, - kevés kivétellel – és most sem érzem, hogy bepótolni valóm lenne e téren.

...

John Lee Hooker (1917-2001) misztikus, követhetetlen, ép ésszel kibogozhatatlan diszkográfiájának egyik díszes kakukktojása ez az album. Ahogy olvasom megjelent vagy öt különböző címmel és kiadásban, az első feltehetően a John Lee Hooker And Seven Nights volt még 1965-ben. Az évek során sorra rácsaptak a kiadók, ilyen-olyan számokkal kiegészítve új anyagként próbálták eladni, hátha bejön. Pontosan ez történt 1970-ben is, amikor a fenti címmel és borítóval került forgalomba. A legfontosabb, hogy a zene önfeledt, vidám, fúvósokkal gazdagon megtámogatott ódivatú blues, mégpedig a szó legszebb értelmében.

...

Nekiugrottam ma az Eyes Of The Living első lemezének is, mivel az idén megjelent folytatás felkeltette a figyelmemet. Ez sem volt gyenge bemutatkozás 2017-ben, egyáltalán nem úgy szól, mint a legtöbb zenekar debütálása, nincsenek tipikus vadhajtások, gyermekbetegségek, szépen robog végig az anyag az utolsó dalig. Mindezt a zenészek előélete magyarázza, hiszen egykori anyazenekaruk, az Abolish végignyomulta a kilencvenes éveket. Igaz, mindössze egyetlen lemez maradt utánuk, ezzel még foglalkozom a közeljövőben. A War On Dead – More Dead  a borzasztóan depresszív borítóval ellentétben kifejezetten jó hangulatú nótákat rejt.

...

Már az év elején kijött ez a thrash metal album, aminek hónapok óta halogatom a megírását, de nem azért, mert annyira rossz lenne, éppen ellenkezőleg. Ami azt illeti számomra az év egyik felfedezése volt a Pennsylvaniából származó négyes második megjelenése. Az elsőt, a 2017-es War On Dead lemezt nem ismertem, így hát találomra füleltem bele az anyagba még tavasszal. Azóta számtalanszor lepörgött a lejátszómban, általában futás, vagy súlyzós edzés közben, és biztosan állíthatom, minden szempontból felveszi a versenyt a műfaj legnagyobbjaival. Sőt! Mostanság a Metallica sem képes ennyire éles lenni, mint ők.

...

Csak a rend kedvéért ejtenék néhány szót a frissen megjelent Interrupters lemezről. Nem ajánlom jó szívvel az anyagot senkinek, szóval túl hosszúra nem nyújtom ezt a lemezkritkát. Meghallgattam volna, ha bírtam volna cérnával, de az album kritikán aluli lett. Ez persze már várható volt. Mit is írtam róluk a Fight The Good Fight kapcsán? " Kicsit féltem, hogy élelmes producerek erősen meglágyítják majd a zenéjüket, mondván a rádióban ez így szokás" Ami akkor még nem történt meg, mára bekövetkezett. Ennyi.

...

Az élet megéri, hogy éljük - Jópofa lemezcím, s mögötte jópofa a muzsika is. Megleptek a watfordi srácok negyedik nagylemezükkel. Bizony, ennek a ska/britpop vonalban mozgó angol kvartettnek ez már a negyedik kiadványa a sorban. Az első, a Response még 2015-ben jelent meg, és én még soha korábban nem hallottam róluk, de attól tartok, rajtam kívül sem sokan, magyarok. (S nem magyarok egyaránt) Talán ezért is megérdemlik a figyelmet, no meg a fúvósokkal való aktív együttműködés miatt, mert a trombitás rockzene végképp nem tartozik a túlságosan gyakran előforduló produkciók közé.

...

Bizonyára akadnak olyanok, akik a punkzene fokmérőjének a tarajok magasságát és a testre aggatott biztosítótűk számát tekintik, azaz a külsőségek alapján választanak zenekart. Mint ahogy az is elvárás szokott lenni, hogy a csapat kőkeményen betonozzon, és fröcsögjön a méregtől. Mindezen kitételeknek a párizsi srácok tökéletesen megfelelnek, a figyelmemet azonban nem ezzel keltették fel. Nagyon egyszerű az indoklás: jó lett a lemez!

...

Argentínából, egészen pontosan Buenos Airesből származik a  2112  nevű formáció. Tudom, azonnal a fejükhöz kapnak sokan: 2112? Ez nyilván egy Rush-kópia lesz, hiszen a 2112 a kanadai trió 1976-ban megjelent legendás nagylemeze. Ne siessünk azonban az előítéletekkel, inkább hallgassunk bele, miféle számokat rejt a Juan Tambussi gitáros által vezetett, 1984 óta létező progresszív csapat kiadványa.

...